Villám (Clint Eastwood), a tapasztalt, sokat látott, vagány kasszafúró és Fürgeláb (Jeff Bridges), a totál zöldfülű, örökké vigyorgó, szívtipró piti csaló enyhén szólva ... khm... rendhagyó megismerkedésük után (előbbi menekülés közben gyakorlatilag fejest ugrik utóbbi frissen lopott kocsijába) szinte azonnal szimpatikusak lesznek egymásnak, és gyorsan rájönnek, hogy erőiket egyesítve baromi sokra vihetnék a svindli-iparban. Villám nyomában két korábbi társa lohol: a szociopata, agresszív, ráadásul makacs szénanáthával küszködő Red Leary (George Kennedy), és a simán csak balfasz, de alapjáraton jóindulatú Eddie Goody (Geoffrey Lewis). A két feldühödött lúzer a közös balhé során szerzett tetemes zsákmány holléte után érdeklődve vegzálja Villámot, ám mindannyiuknak csalódniuk kell: a lóvét rejtő iskola épületét mostanra sajnálatos módon ledózerolták. Az nem pálya, hogy az ember üres zsebbel rohangáljon a nagyvilágban, dolgozni meg csak rövid ideig szórakoztató, így aztán a vetélytársak nem tehetnek mást: kénytelen-kelletlen összeállnak, hogy (szó szerint) bankot robbantsanak.
A Villám és Fürgeláb (Thunderbolt and Lightfoot, 1974) olyan gyöngyszem, ami ma, Hollywoodban konkrétan nem készülhetne el. Van pofája két bűnözőt megtenni főszereplőinek, sőt, azt állítja, hogy Villám és Fürgeláb valójában hősök, mindennek tetejébe a becsületes polgárság tagjainak túlnyomó többségét tehetetlen, élhetetlen idióták gyülekezeteként ábrázolja. A film intelligens, laza, cselekményére és figurái kidolgozottságára örvendetes módon komoly figyelmet fordító, lelkiismeretes és átgondolt munka, annak ellenére, hogy igazából csak szórakoztatni akar. Tempója könnyed és elegáns, poénjai cseppet sem harsányak, de tökéletesen eltaláltak és emlékezetesek. Nincsenek benne feleslegesen túlpörgetett, parasztvakító robbanások vagy tűzharcok, még őrületes narratív triplacsavarokkal sem zsonglőrködik, ennek ellenére - lássatok csodát - minden percét öröm nézni, bármikor ellazít és megvigyorogtat, sőt, a visszafogottan előadott, de bizony mélyen szívbemarkoló dráma prezentálásától sem zárkózik el.
Olyan egyszerű dolgokról mesél végtelen természetességgel, mint az egyéni szabadság, a barátság, a mindig egyenes gerinc és a tökös, minden hátráltató körülményt magasról leszaró kitartás fontossága - nem akar világot váltani, mondanivalóját fanfárok nélkül adja elő, de jobban teszed, ha az agyadba vésed minden szavát. Hősei a társadalom perifériáján kötéltáncoló, örök kívülállók, szent őrültek, akik semmilyen módon nem tűrik a bilincseket: teszik, amit tenniük kell, boldogok, függetlenek és kezelhetetlenek. Villám és Fürgeláb csak a legvégső esetben alkalmaznak erőszakot (utóbbinak komoly dilemmát okoz, képes lesz-e egy védtelen embert leütni egyáltalán), senkinek nem akarnak rosszat, de feltett szándékuk, hogy kiélvezzenek minden örömöt, amit a világ nyújtani tud nekik. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy életformájuk távolról sem garantálja a felhőtlen nyugdíjaséveket, gondolkodásmódjuk ellenkezik a valóság szabályrendszerével, mégsem tehetnek másként: ez a természetes közegük.
A minimum filmtörténeti jelentőségű (bár brutalitása miatt sokat támadott) A szarvasvadász rendezője, az elviselhetetlen személyisége, esztelen perfekcionizmusa és filmjeinek büdzséjéből finanszírozott mértéktelen kokainfogyasztása okán Hollywoodból kiátkozott, mára sajnálatosan lecsúszott Michael Cimino első munkájával abszolút meggyőző szakmai magabiztosságról tesz tanúbizonyságot. Az általa jegyzett forgatókönyv feszes, még a tényleges cselekmény szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bíró epizódokat is (mint a begőzölt országúti ámokfutó és az ő csomagtartóban rejtegetett nyulai) irigylésre méltó pontossággal helyezi el, a karakterek viszonyrendszerével ügyesen játszadozik, a feszültséget hibátlanul fokozza a rablás kivitelezése és az azt követő menekülés csúcsjelenetéig.
Cimino bravúrosan lavírozik a műfajok között, a végtelen égbolt alatt előretörő hősök képei vonzó western-hangulatot árasztanak, a drámai és vígjátéki elemek nem kizárják, inkább kiegészítik egymást, az egyetlen, de baromi hatásos akció pedig magával ragadó dinamikával kivitelezett - a Villám és Fürgeláb buddy-heist-road-movie egyszerre, és minden területen példásan teljesít.
A színészgárda elsőrangú: Eastwood bölcs és badass, gyakorlatiassága ellenére őrült barátja mellett a végletekig kitartó, nagybetűs FÉRFI, Bridges pedig lefegyverző természetességgel, humorral és naiv bájjal hozza a galamblelkű, az életnek leszegett fejjel nekirontó, és mindig győzedelmeskedő lazagyereket. George Kennedy alakítása külön méltatandó: Red ártalmatlan tohonyasága, komikus töketlenkedésének álcája alól rendre képes megvillantani a fenyegetést, Geoffrey Lewis pedig szánni való és röhejes a szünet nélkül ütlegelt és ledorongolt sideckickjeként - az pedig, ahogy ketten egy aprócska fagylaltos kocsiban szorongva tűrik, hogy egy kertvárosi kissrác csúnyán leoltsa őket, amiért térképpel a kezükben eltévedtek, egyenesen fergeteges. A filmben amúgy szerepel még Gary Busey is - nem zavar sok vizet, de jelenléte mindenképp örömteli.
A Villám és Fürgeláb soha nem lett hivatkozási alap, pedig érdemei alapján bőven megérdemli a figyelmünket - ha csípted Butch Cassidy és a Sundance kölyök kalandjait, ezt a filmet sem szabad kihagynod.