A különböző kultúrák ütköztetése hálás téma. Az eltérő szokások szinte maguktól adják a konfliktust, azzal már csak ügyesen kell zsonglőrködni, és kész is a sokszínűséggel, netán népnevelő célzattal megspékelt csámcsognivaló. Ha még ehhez az egyveleghez hozzáadunk egy kis science fictiont meg egy hangyányi misztériumot, az már a koncepció szintjén alapból izgalmas cuccnak ígérkezik. A Sense8, a Wachowski-tesók és J. Michael Straczynski közös sorozata, pontosan ezt az elképzelést tűzi a céltáblára, csakhogy egy pisztolyból leadott, jól irányzott lövés helyett tűzijátékkal teríti be a lőteret.
Kezdjük ott, hogy JMS mögött már elég sok ismert és elismert alkotás áll (Babylon 5, Pókember, Rising Stars, Midnight Nation), míg Wachowskiék a Mátrix első része óta leszálló ágban tolják az ipart (a V, mint vérbosszú azért még bőven értékelhető volt), és enyhén szólva nem ünnepli őket a világ. A Sense8 ötletét már egy ideje szerették volna filmre vinni, és habár elsőre úgy kábé három részben gondolkodtak, a frissiben megalapított Studio JMS hozzájárulásával hamar felszaporodott a forgatókönyv oldalainak száma, egészen 12, egyenként nagyjából 55 perces epizódig, amit június óta a Netflixen lehet megnézni. Tehát van egy tehetséges írónk és egy vegyes megítélésű rendezőpárosunk egy érdekes koncepcióval - mi sülhet ki ebből?
A Sense8 felütése ígéretes: nyolc, egymástól távol élő fiatal egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy időnként hallani és érezni vélik a többieket, akikről ekkor még fogalmuk sincs, kicsodák. Megmagyarázhatatlanul tör rájuk az éhség, lángol fel bennük a szexuális vágy, vagy kerülnek hirtelen egészen más hangulatba. Tudásuk, emlékeik, képességeik tárháza fokozatosan nyílik meg egymás előtt, mintha csak egy láthatatlan szerverre lennének rákapcsolva. Először persze megriadnak az élménytől, ki isteni megnyilvánulásnak, ki elméje megborulásának tudja be, de ahogy halad előre a sztori, úgy szoknak hozzá ehhez a közös tudástárhoz. Emellett bejárásuk van egymás legféltettebb titkaiba, legbensőségesebb érzéseibe, így sokszínű viszonyrendszer alakul ki köztük.
A történet persze nem csak ennyi. Azonkívül, hogy mindegyikük súlyos problémákkal kénytelen szembenézni (a nigériai Capheus AIDS-es anyjának igyekszik gyógyszert szerezni, a dél-koreai Sun rájön, hogy öccse durván sikkaszt apja óriáscégénél, a chicagói Will a látomásai után kezd nyomozni, és bajba kerül a feletteseinél, a berlini széftör,ő Wolfgang keresztbe tesz maffiózó bácsikájának, és így tovább), friss képességeik miatt még egy ismeretlen szervezet is hajtóvadászatot indít ellenük. Vagyis papíron van egy roppant izgalmas, lehetőségekkel csurig telepakolt sorozatunk. Sajnos csak papíron.
A Sense8 ugyanis 90%-ban karakterdráma, 9%-ban akció és csak 1%-ban misztikum/science fiction. Az első rész még ugye alapozás, ott kell megfogni a nézőt, ebben nincs hiba - de sajnos a negyedik rész után kétségtelenül világossá válik, itt bizony az egyéni sorsok alapos kivesézése kapta a legmagasabb prioritást - amivel önmagában semmi baj nem lenne, ha ezt rendezett, feszes tempóban tenné. De nem, a Sense8 olyan kitartóan rágja a szánkba akár harmadjára is ugyanazt a lelki problémát, mint amilyen ráérősen svenkel végig a Föld szebbnél szebb tájain. Néhol olyan mértékben túlzásba viszi a múlton, a jelenen és a jövőn való rágódást, hogy a sorozat felénél komolyan fontolóra vettem, talán itt kéne meglendíteni a kaszát.
A dolgot súlyosbítja, hogy ez a tálalás egyszerűen nem kívánja meg a 12*55 perces átlagműsoridőt. A Sense8 tele van elnyújtott, felesleges, vontatott jelenetekkel, amik ráadásul a cselekményt előrelendítő részek közé pöffeszkednek be. Félreértés ne essék, itt nem arról van szó, hogy csorbuljon az érdemi mondanivaló, a komoly pszichoanalizálás és a lelki fejlődés a puszta látvány oltárán. Ha előbbiek értelmes módon, szakszerű dramaturgiát követve fognák kézen az akciódúsabb szekvenciákat, és kísérnék őket az oviba, hogy majd meló után jó szülő módjára menjenek értük, akkor kábé 10 darab 40 perces epizód kifogástalanul lefedné a Sense8 oltári lassan kiépülő sztoriját - és eközben a kissé sablonos karakterek jellemfejlődése is elkerülné a metszőollót.
De azért a Sense8-nek számos előnyös oldala is van. Kezdjük rögtön azzal, hogy mennyire sokszínű, milyen részletes panorámát tár elénk. Az eredeti forgatási helyszínek kivétel nélkül visszaadják az adott város atmoszféráját, kapásból lehet tudni, hol és kinél járunk. Útikalauznak ugyan nem válna be, de ez nem is célja, megelégszik a hangulatos háttérrel. A szereplők sem lógnak ki a multikulturális mixből, minden színész a szülőhazájából került ki, akcentussal, tokkal, vonóval, így gond nélkül elhitetik a nézővel, hogy az adott nép gyermekét látják, hallják éppen. Kultúráik találkozása érdekes, bár kissé vázlatos, a hangsúly inkább azon van, amikor az érzékelők “meglátogatják” egymást (vagyis teljesen átmennek a másik fejébe): a különböző reakciók hol szappanoperásan túlzóak (mint a mexikói homoszexuális színész, Lito esetében), hol mélabúsan megérintőek (a családi tragédiát feldolgozni képtelen izlandi DJ-lány zenehallgatásai remek alibit szolgáltatnak a zenei aláfestéshez).
A koncepció szerint a Sense8 a sztereotípiák feletti átlépést, az egyediség és az egyéniség diadalát, az élet, a szabadság és a szabad akarat ünnepét hirdeti. Nos, ez nagyjából igaz is, ám a sztereotípiák megakadnak a torkán: mind a karaktereket, mind élethelyzeteiket és csapdáikat a sablonok nagykönyve szerint írták meg. Az indiai lánynak házasodnia kell, de nem szerelmes a vőlegénybe; a zsarunak nem sikerült megmentenie egy lányt, ezért megment mindenkit; a hacktivista, transznemű Nomi bigottan vallásos szülei elől a megtestesült hippi-kánaánba menekül; az afrikai sofőr a bandák háborújába csöppen - nem is kell folytatni, mindet láttuk már valahol máshol. A Sense8 javára legyen mondva, hogy habár ezekből a keretekből sosem lép ki, azért ügyesen elsakkozgat az egymás magánéletébe csöppenő emberek reakcióival.
Erre szükség is van, hiszen anélkül egy érfelvágós sorsmozaikot néznénk, amiben csak úgy óránként történik valami érdekes - történetesen a valóság nem áll messze ettől a kijelentéstől, mivel a nagyszerűen sikerült utolsó részt leszámítva elég szűkmarkúan mérik az akciót, meg úgy eleve mindent, ami a sorozat high-concept lényegét adja. Habár az érzékelők egyéni drámája időnként összekapcsolódik, és ezek a mini-finálék maradásra késztetik a nézőt, elviseltünk volna belőlük sokkal többet is: a Sense8-et ezekért a rövid jelenetekért érdemes végignézni, mert amikor a főszereplők átpasszolgatják egymásnak a tudásukat, jártasságaikat - a nagyon szorult helyzetekben -, az baromi szórakoztató. Straczynski le sem tagadhatná képregényes múltját, tulajdonképpen egy 8in1 szuperhőst látunk, aki beillene egyszemélyes heist-csapatnak is: a Zsaru, a Sofőr, a Hacker, a Vegyész, a Betörő, a Harcművész, a Con-Man… egyedül a Zenész lóg ki a sorból.
Hasonlóan felemásra sikerült a faji, nemi, vallási hovatartozások tabudöntögetése is. Az önéletrajzi ihletés (Larry Wachowski Lanává változása) erős kézjegyet hagyott a sorozaton, markánsabbat, mint bármi más: a homoszexualitás explicit ábrázolása manapság nem nagy szám, a fentiek fényében valahol természetes, hogy zászlóshajóként hirdeti a szabadságeszméket. Ám a Sense8 olyan mértékben túlhangsúlyozza a nemi identitás falainak döngetését, hogy hiába látunk a sorozatban vallási vagy faji megkülönböztetést, azok még másodhegedűsnek sem mennek el.
Számos egyéb apróságot is kínál még a Sense8, például egy parodisztikus kikacsintást a Mátrix bullet-time-os harcaira, vagy a Sebhelyesarcú hangulatára, esetleg a dél-amerikai szappanoperák harsány túlzásaira, de ezek felfedezése már a nézőre vár. Picit kár ezért a sorozatért, mert a potenciál ott van benne, és lehetett volna sokkal jobb is, úgy, hogy mindvégig megtartja az egyediségét, a sokszínűségét és a merészségét.
