8house: Arclight #1
Történet: Brandon Graham
Rajz: Marian Churchland
Image Comics
Ahhoz képest, hogy Brandon Graham underground pornóképregényekkel kezdte a karrierjét, meglehetősen messzire jutott: 2007-ben Eisner-díjra jelölték a King City című, sajátos hangulatú, manga hatásokból táplálkozó sci-fijéért, újraalkotta és –értelmezte a Rob Liefeld teremtette Prophet karakterét egy nagyon távoli és bizarr jövőben vezet, ahol ő és klónjai lettek az emberiség utolsó hírmondói (és amit beválogattunk 2012 legjobb képregényei közé), most pedig az Image szárnyai alatt egy saját antológiát indított a kedvenc rajzolóival. Az 8house egy több történetet felvonultató válogatás, melyből az első két füzet Sir Arclight, az androgün természetű lovag és úrnője, Lady Kinga, a saját testét elveszített és egy furcsa rőzselénybe költözött nemeshölgy történetét meséli el.
A sztorin és annak atmoszféráján nagyon erős nyomot hagyott Graham stílusa: olyan, mintha a Prophet múltjában járnánk, egy soha nem létezett, alternatív Földön, amit furcsa lények, szokások és tradíciók népesítenek be, a technológia és a mágia kéz a kézben járnak, ugyanúgy hétköznapi egy rádióantenna vagy egy napelem, mint a rituális mágiával felélesztett és lúdtestbe költöztetett, misztikus képességű gyíklény. Graham rendkívül ügyes mesemondó, apró, sosem túlmagyarázott részletekből, fokozatosan építi fel Krev-ropa világát, semmit sem rág az olvasó szájába, és mivel ez a történet a következő számban véget ér, minden elemnek jelentősége van. Churchland egyedi stílusa nagyon sokat ad a képregényhez, ugyanis szinte egyáltalán nem használ digitális technikát, hanem színes, több rétegű crayonvonalakkal kelt olyan hatást, mintha vízfestéket használna, azután már csak Photoshoppal igazít egy kicsit a színeken. Mivel eddig még semmilyen munkáját nem láttam, nagyon kíváncsi vagyok a többi sztori rajzolóira, akiket Graham saját kezűleg választott ki erre a projektre - ez egyébként eredetileg olyan Top Cow címek újragondolásának indult, mint a PITT vagy a Witchblade. Akit pedig legalább annyira érdekelnek az antológiák, mint engem, annak tudom ajánlani az 8house-zal párhuzamosan indított Island magazint, ami felett ugyancsak Graham bábáskodott, és amiben ezúttal Emma Ríos (Pretty Deadly) vendégszerepel. (Nagy Krisztián)
Death Head #1
Történet: Zack és Nick Keller
Rajz: Joanna Estep
Dark Horse Comics
Úgy tűnik, hogy a Dark Horse kiadónak is megjött az esze egy kis vérfrissítéshez, látva az Image Comics elképesztő mennyiségű és minőségű minisorozatát, amiket jobbára kevéssé ismert vagy indie szerzők hoztak létre. Zack és Nick Keller testvérek, akiknek a Death Head az első képregénye, bár készítettek már egy sikeres animációs sorozatot a YouTube-on (Dick Figures), és épp ennek kapcsán sikerült találkozniuk a kiadó szerkesztőjével, aki összeállította nekik a grafikus stábot (rajzoló, színező, beíró, borítófestő, azaz minden, tokkal-vonóval), így nekik már tényleg csak az írás maradt.
A képregény a Burton-család történetét meséli el, melynek tagjai belebotlanak egy igazán kellemetlen városi legendába, és természetesen a mögötte rejlő szörnyen valós igazságba. A szülők, Justine és Niles egy hétvégére elmenekülnek a családi felelősségek elől, és hosszú túrára indulnak a környező erdőségekben. Itt bukkannak rá egy a térképen sem jelölt, elhagyatott falucskára, aminek temploma alatt egy krematóriumra, benne pedig tömegsírnak is beillő mennyiségű emberi csontmaradványokra lelnek. Sikerül elmenekülniük, ám magukkal visznek egy maszkot, amit a krematórium tulajdonosa nem igazán néz jó szemmel, és a nyomukba ered. Mindeközben lányuk, a tinédzser Maggie elég rosszul tűri a katolikus iskola szigorát, különösen, hogy belezúgott a barátnőjébe, az öccse, Bee pedig a helyi nagyfiúk szemétkedésének következtében a város alatti csatornarendszerbe keveredik, ahol találkozik a Pestisdoktor egy korábbi áldozatának, egy kislánynak a szellemével.
A Keller-testvérek remekül használják a horrorzsáner toposzait, beleszövik gyerekkori emlékeiket is, és ügyesen kiválasztották a horrorfilmekben eddig meglehetősen alulreprezentált Pestisdoktor alakját. A borító fantasztikusan néz ki, egyedül talán Estep rajzai tűnnek inkább funkcionálisnak, mint remeknek, de azt a szintet bőven megüti, ami ennek a történetnek az elmeséléséhez szükséges. Mivel egyelőre hat részre írtak alá szerződést, a rejtély(ek) felfedése vélhetőleg nem fog sokáig tartani, bár ha sikeres lesz a sorozat, állítólag bőven van ötletük a folytatásra. (Nagy Krisztián)
Strange Fruit #1
Történet: J. G. Jones és Mark Waid
Rajz: J. G. Jones
BOOM! Studios
A BOOM! Studios kezd tudatosan és határozottan az Image kiadó nyomába lépni, és egyelőre ez egészen jól megy nekik. Bár a húzócímük továbbra is az Adventure Time és kvázi testvérsorozata, a Bravest Warriors, remek régebbi (Hit, Tale of Sand, Six-Gun Gorilla, Mouse Guard, Suicide Risk) és újabb történeteik (Arcadia, Giant Days, Burning Fields, The Spire) mellett elkezdtek angolul kiadni francia nyelvű képregényeket is (7 Psychopats, 7 Warriors, Okko). A felhozatal örvendetesen széles választékot kínál, Jones minisorozata pedig (aminek megírásához a szakma egyik veteránját és személyes jóbarátját, Waidet kérte fel) ráadásul történelmi miliőben játszódik, ami leginkább a frankofón piacra jellemző.
Persze azért ez egy amerikai képregény: ugyan alapvetően egy valóban létező, történelmi eseményhez, az 1927-es Nagy Mississippi Árvízhez köti a cselekményét, az itt lakó déliek életét alaposan felbolygatja egy idegen érkezése, aki meteoritként csapódik a földbe, hogy aztán sértetlenül és pőrén álljon fel a saját maga fúrta kráterből. Az igazán érdekes csavar azonban az, hogy fekete: Jones és Waid a rasszizmus meglehetősen érzékeny témáját akarják alaposan körüljárni (már amennyire ezt egy négy füzetből álló minisorozat korlátai engedik). A Strange Fruitot rögtön megjelenése után számos támadás érte, számon kérve rajtuk, hogy két, a déli államokból származó fehér férfi hogyan meri ezt a témát egyáltalán elővenni, hiszen ezzel teljesen elhiteltelenítik a művüket.
Ezt még megfejelte az első szám utolsó oldala is, ahol a fekete „szuperhős” (még nem tudni pontosan, mi a célja, és milyen képességei vannak, csupán azt, hogy szupererős és golyóálló a bőre) a konföderációs zászlót használja ágyékkötőnek, hogy elfedje meztelenségét. Tekintve a mostanában a zászló használata körüli viharos politikai vitákat az USA-ban, nagyon érdekes lesz látni, mennyire kerül a média figyelmébe a képregény, és vajon sikerül-e Jones és Waid célja (amennyiben el akarják kerülni a kétdimenziós karaktereket, és megfelelő körültekintéssel ábrázolják a rasszizmust). Az első szám egyelőre csak prepozíció: a helyszínt, az áradás fenyegetésének súlyát, és a kisvárosban egyre jobban felhalmozódó feszültséget alapozza meg, a jövevény érkezése okozta láncreakcióra a második füzet megjelenéséig várni kell. Jones hozza a formáját, látszik, hogy szerelemprojektről van szó: szuperrealisztikus, gyönyörű, festett képek idézik fel a kor hangulatát, most már tényleg csak az kell, hogy a szerzőpáros tudja hozni az ígéreteiknek megfelelő színvonalat a továbbiakban is. De még inkább a befejezésénél, ami azt hiszem ezúttal nem csak a képregényolvasókat fogja érdekelni. (Nagy Krisztián)
Weirdworld #2
Történet: Jason Aaron
Rajz: Mike Del Mundo
Marvel Comics
Ha Jason Aaron valaha úgy dönt, hogy Conant akar írni, kétlem, hogy bárki az útjába próbál majd állni. Ez még azelőtt is igaz lehetett, hogy kijött a Weirdworlddel, most viszont már hatványozottan az. A Weirdworld hőse ugyanis Arkon, a Polemachus nevű világ barbár hadura, akit még 1970-ben kreált Roy Thomas és John Buscema egy Avengers-sztorihoz – az a Thomas és Buscema, akik pár hónappal később a Marvel Conan-szériájának legmeghatározóbb alkotóivá váltak, és hát elég egyértelműek a párhuzamok a két karakter között. (Arkon egyébként megelőzi a kimmériai vadember első képregényes felbukkanását, legalábbis angol nyelvterületen – merthogy Mexikóban már futott egy Conan-adaptáció az ’50-es években is.) Arkon afféle időről-időre, főleg az Avengersben előkapott mellékszereplő volt (de Chris Claremont X-Menjében is többször felbukkant), szóval szuperhősökkel parolázott – a Marvel mostani, Secret Wars című eseménye azonban remek lehetőséget biztosított Aaronnak, hogy az elpusztult multiverzum után, az isten-Doom uralma alatt megmaradt Battleworld egyik szegletében olyan vad, szikár, őrületes fantasy-kalandot írjon vele, ami után Robert E. Howard is elégedetten csettintene.
A koncepciónak megfelelően nincsenek is túlragozva a dolgok: Arkon egy sárkány hátán tart hazafelé Polemachusba (ami persze már nem létezik, csak hát ő ezt nem tudja), amikor víz alatti majmok (yas!) fogságába esik – szóval ideje megszökni, hullákon átgázolni és vérben fürödni, alkalmasint egy Warbow nevű kristályharcos segítségével (mindig, amikor azt hiszem, hogy már nem találkozhatok olyan Marvel-karakterrel, akiről sosem hallottam, szembejön egy ilyen). Weirdworldöt persze, ha eddig nem esett volna le, nem véletlenül hívják úgy, ahogy: bizarr, szürreális, szörnyekkel és őrülettel teli, semmiféle épeszű szabályrendszernek nem engedelmeskedő hely, amelyet mellesleg Morgan le Fey igazgat. Lesznek itt bajok. Aaron és a remek, dinamikus-realisztikus rajzokkal, gyönyörű, stílusos színvilággal operáló Mike Del Mundo bitangnagy élvezettel vetik bele magukat a szögegyszerű, nyílegyenes sztoriba, egymást érik a dögös képek, a brutális, energikus akciók, és majd’ szétszakad az egész az erőtől, a tesztoszterontól, a vagányságtól, az igazi, barbár fílingtől. Amikor pedig azt hiszed, hogy ez minden, Aaron fogja magát, és megvillantja vad humorérzékét is. A Secret Wars címek egyik legjobbika. (Rusznyák Csaba)
Where Monsters Dwell #3
Történet: Garth Ennis
Rajz: Russ Braun
Marvel Comics
Az, hogy Garth Ennis a Marvelnek ír, ráadásul nem Megtorlót, ha nem is hallatlan, de finoman szólva ritka, és egyértelműen figyelmet követelő alkalom. A Where Monsters Dwell, akárcsak az imént tárgyalt Weirdworld, a Secret Wars égisze alá tartozik, és akárcsak az, ez is a lehető legtávolabb marad a szuperhősök világától. A cím valószínűleg csak a magamfajta ponyvahorror/sci-fi/kaland őrülteknek lehet ismerős: a Where Monsters Dwell a Marvel egy 1970-től 1975-ig futott antológiasorozata volt, bár, csak hogy bonyolítsuk a dolgot, Ennis nem ebből az érából, hanem a ’60-as évek kalandmagazinjaiból vette a főhőst, az első világháborús pilótát, Karl Kaufmant, más néven Phantom Eagle-t. Namost, ha úgy gondolod, hogy Ennis nem az a csávó, aki majd 2015-ben nekiáll nosztalgikus, oldschool kalandsztorikat írni, akkor rohadtul igazad van. Az ő Where Monsters Dwellje egyfajta gonosz paródiája azoknak a klasszikus műfaji elemeknek, amelyekből a dinoszauruszokkal, szörnyekkel, dzsungellel, amazonokkal teli sztorit egyébként felépíti.
Kb. úgy áll hozzá a neve és német felmenői ellenére tipikusan amerikai, ősmacsó, no-bullshit, fullférfi, megabátor, sármos kalandor figurájához, ahogy mondjuk a The Boysban a szuperhősökhöz: komplett idiótát, gyáva pöcst, balsorsú szerencsétlent csinál belőle. Hogy a poén megfelelően süljön el, természetesen odavág mellé egy dögös nőt is, aki viszont bátor, kemény és határozott (amellett leszbikus). Szóval kb. minden, az akciójelenetektől a dialógusokig, a komikumra van kijátszva, és még csak nem is túl visszafogottan, kifinomultan, ellenkezőleg, nagyon is harsányan (ahogy azt a harmadik rész cliffhangere is demonstrálja). A dolog azért működik mégis, mert a főszereplő végig a balfék Karl marad, nem kerül a stafétabot a sokkal épkézlábabb és életképesebb női utastárs kezébe – aki maga is egyfajta sajátos fricskája a férfiközpontú kalandtörténeteknek, hiszen, bár tipikus másodhegedűs, azért van ott, hogy a főhősnek adogassa fel a labdákat, ám ezek a labdák pont a főhős lejáratására, kiröhögésére, és a nő „felsőbbrendűségének” alátámasztására szolgálnak. A lényeg, hogy vicces. Russ Braun pedig tőle telhetően igyekszik alkalmazkodni, és afféle steve dillonos abszurditást és gúnyt vinni a vonásaiba (ez mondjuk nem mindig sikerült tökéletesen). (Rusznyák Csaba)
