Ha az előző cikk súlyos titkait nehezemre esett kiadni, akkor a mostani talán még nehezebb: meg kell vallanom, hogy van öt olyan filmtörténeti remekmű, ami, akármit csinálok magammal, akkor sem tetszik. Tudom, az ilyesmi talán még megosztóbb, mint az a perverzióm, hogy időnként újranézem az Angyalok és démonokat. Megbocsáthatatlanabb, mint feltétlen rajongásom a régi idők angol háborús filmjeiért. A lista nem tartalmaz várható dolgokat - nincs közte az Aranypolgár például, amit ilyenkor azok szoktak felsorolni hasonló listákban, akik nem látták sokáig, de mindenkinek azt hazudták, hogy igen, amikor pedig már a körmükre égett a tudatlanságuk, kényszer hatása alatt látták, bűntudattól gyötörve. Jöjjön hát a szomorú lista - és el is fordulok, hogy ne lássam a vérben forgó szemeket.
1. Eredet
Nem tudom, hányadán állok végül is Christopher Nolan munkásságával: karrierje ugyanis nélkülöz mindenféle megingást vagy megalkuvást, nagyon céltudatosan és aprólékosan dolgozik. És igen, szeretem A csapdát, a Mementót, az Álmatlanságot és a Batman: Kezdődik!-et. Nem gondolom, hogy Nolan jottányit is romlott volna 2005 óta, de egyre nehezebben tudom befogadni a fokozatosan egyre nagyobbá és drabálisabbá váló dolgait. Félreértés ne essék, minden fogaskerék a helyén van, nem érzem elnagyoltnak a karaktereket, de ahogy a történetei egyre ambiciózusabbak és nagyobb léptékűek lettek, valahogy elvesztettem a fonalat. Lehet, hogy csak nem tudom követni DiCaprio alászállását a különböző tudatalattikba? De igen, tudom, viszont ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre megyünk a cselekménybe, egyre kevésbé érdekel az egész. Nem mondom, hogy unalmas lenne, egyáltalán nem; egyszerűen csak érzem, hogy elfáradok, lemaradok a csatlakozásról, és ott maradok valahol a puszta közepén - mint amikor egy nem túl dicső alkalommal ott találtam magam Cinkotán éjfélkor, és valahogy haza kellett jutnom Budára, ahol akkoriban laktam. És az, higgyék el, nem kellemes érzés. (Végül hazagyalogoltam).
2. Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag
Tudom, most azonnal adjam vissza a geekigazolványomat; hiszen az Indiana Jones és a végzet temploma pontosan azért nem volt jó, mert nem voltak benne nácik - tartja a közvélekedés, ezért jó az első meg a harmadik. Pedig talán a második rész áll a legközelebb azokhoz a szombat délutáni matinéfilmekhez, amelyekből Lucas és Spielberg a leginkább inspirálódott. Jó, szerencsétlen Kate Capshaw csak azért van a filmben, mert a rendező… kiszemelte. Willie Scott egyébként hatalmas visszalépés Marionhoz képest, az egész film alatt csak sikongat, de hát ezt rendelte neki az uralkodó retró attitűd. És hát Karen Allen az egyetlen érdekes dolog az egész negyedik részben, ezt azért bevallhatjuk ennyi év után. Miért a nagy ellenszenv akkor pont Az utolsó kereszteslovag iránt? Nos igen, vannak benne nácik, de senki olyan emlékezetes, mint Toht a Frigyládából. Szegény Denholm Elliott kénytelen bohócot csinálni magából olcsó poénok kedvéért, akárcsak a valahogy visszatérő John Rhys-Davies - akit inkább a Frigyláda miatt hoztak vissza, a logika legalábbis nem diktálná, hiszen ő egy egyiptomi ásató, nem? És az első világháborús Mark IV tank a kamu toronnyal? A mindössze tizenkét évvel idősebb Connery mint Indy apja? Az utolsó kereszteslovag újra felmondja a Frigyláda által már egyszer tökéletesen felmondott leckét, de érdemben nem tesz hozzá - persze még így is fényévekkel jobb a négynél, de ezt úgyis mindenki tudta.
3. Seth Rogen teljes munkássága
Seth Rogen egyike azoknak a karakterszínészeknek, akik a kétezres évek közepén kerültek a figyelem középpontjába mint a szerethető, nem éppen szálkásra gyúrt gyerekemberek. De amíg például Jonah Hill megcsinálta a Moneyballt vagy A Wall Street farkasát, Zach Galifianakis is meg-megvillantott valamit a szőrös idiótán túl - mert ne felejtsük, ha éppen nem Alant kell játszania a Másnaposokból, akkor is tud valamit -, addig Mr. Rogennek nem nagyon akaródzik mást csinálnia. Félreértés ne essék, az “egyszemöldökű” Roger Moore színészi eszköztára sem színesebb, de ő legalább mindezt jelentős mennyiségű öniróniával vállalja, nem ritkán viccet is csinál belőle (ld. Ágyúgolyó futam). Mr. Rogen ellenben meg van győződve róla, hogy a művészet, a metsző komédia annyi, mint “nézd, szőrös vagyok és cuki, mégis úgy viselkedem, mint egy tizenhatéves, ismételgetve a nagyobbak szexista vicceit, hátha ti is viccesnek találtok”. A füves poénjai pedig lassan olyan idősek lesznek, hogy legálisan vehetnek marihuánát Coloradóban.
Kell-e jobb bizonyíték Mr. Rogen feleslegességére mint A szerv, avagy A pláza ásza tizenéveseknek. Ritka az olyan együttállás, amikor egymáshoz nagyon hasonló filmek jönnek ki egymás mellett, ismert példa a Deep Impact-Armageddon párharc, vagy a közelmúltból a Támadás a Fehér Ház ellen vs. Az elnök végveszélyben - esetünkben azonban duplán érthetetlen; a “plázamozi” műfajában Kevin Smith és George Romero már mindent elmondott. Mindez frissen a legutóbbi Nagy Gazdasági Hupsz kitörése után, amikor már az amúgy is leszállóágban lévő bevásárlóközpont igazán elkezdett úgy istenigazából haldokolni az Egyesült Államokban. Olyan poénokkal, amelyek 1979-ben még frissnek és érdekesnek hathattak volna. Olyan kétdimenziós, érdektelen karakterekkel, hogy oldalt fordulva nem is látszanak. És biztos vagyok benne, hogy Anna Faris jobb karriert és jobb szerepeket érdemel ennél. Mr. Rogen lelkét az Itt a vége és az elég nagy vihart kavart Az interjú sem tudja megmenteni; előbbiben egy mákszemnyi önreflexió sincs - egyedül Michael Cera hoz valami frisset úgy tíz másodpercre -, utóbbit pedig, ha nem előzte volna meg a Sony e-mail-botrány, már másnap elfelejtette volna mindenki. Az, hogy még mindig el lehet adni a nevével valamit, annak bizonyítéka, hogy az emberiség megérett a pusztulásra.
4. W.
Szegény Oliver Stone; ahogy öregszik, úgy kezd egyre slendriánabb filmeket kiadni a kezéből. Nehéz elhinni, hogy ugyanaz a rendező felelős ezért a több mint kétórás demokrata kortesfilmért, mint a Nixonért; amíg utóbbi egy tökéletesen árnyalt, ugyanakkor nem mentegető portré korunk legellentmondásosabb amerikai elnökéről, addig a W. nem több mint Josh Brolin fájdalmas arckifejezése, valahányszor James Cromwellre (id. Bush) kell néznie. Megértem, sőt bizonyos fokig egyet is értek Stone-nal abban, hogy duplavé Bush nem éppen a legfényesebb elme a Földön, hogy valószínűleg akadt volna nála huszonsok alkalmasabb ember a Szabad Világ vezetésére, azt azonban már nehezemre esik elfogadni, hogy ezért be kellett áldoznia alanyának emberi mivoltját. Ugyan meglehetősen egyértelműen sulykolja belénk Bush motivációit, a W mégis inkább egy nagyon hosszúra nyúlt Saturday Night Live szkeccsnek érződik, amely a bonyolultabb dolgokat elveti egy vicc vagy egy mulatságosnak szánt anekdota kedvéért. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy 2008-ra egyszerűen csak mindenki megkönnyebbült, hogy már nem Bush az elnök, ezért el lehetett tekinteni olyan apróságoktól, mint az arányérzék vagy a kontextus. És attól a szomorú gondolattól is nehezen tudok szabadulni, hogy a tíz évvel fiatalabb Oliver Stone mennyivel jobban tudta volna ezt megcsinálni.
5. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Ezt a legnehezebb bevallanom. Ott voltam a bemutatón a Filmhéten, ismerem a kollégák álláspontját, olyan emberek készítették, akiket tisztelek és szeretek, és a film meglehetősen sikeres lett, aminek örülök. Mi a bajom mégis? Ezt nagyjából egy éve próbálom megfejteni. Minden úgy kezdődött, hogy a film első két perce azonnal megvett; az indítás zseniális. Azonban ahogy lement az első fél óra, a kezdeti lelkesedésem kezdett lassan, de biztosan elolvadni. Először is azt gondolom, hogy a főhős egy szánalomra méltó balfasz - és huszonpárévnyi ismeretség szánalomra méltó balfaszokkal (köztük velem az élen) - elvette a türelmemet. Végig vártam a karakterváltozást, hogy mikor lesz valaki ebből az enervált szobagyerekből, akinek az egzisztenciális lehetetlenségét csak fokozza, hogy a szülei fizetik az albérletét, mindamellett, hogy Jakab Juli nem érdemelte őt soha. Aztán jött a harmadik felvonás, és agyvérzést kaptam, meg is mondom miért: gyerekoromban a szüleim gyakran vittek színházba, többek között egy Molnár Ferenc darabra is elmentünk, azt hiszem, vagy az Örkény vagy a Madách volt a helyszín - majdnem mindegy, a lényeg az, hogy Molnár Ferenc egy kevéssé játszott darabja, a Riviéra volt az. És a darab teljes cselekménye egy áruházban játszódik. Vagyis a címbéli helyszínre senki nem megy el, csak a felvonás legvégén. És - megmondom őszintén, ostoba kölyök voltam - megsértődtem, mert ha darab címe az, hogy Riviéra, hát akkor én a Riviérát akarom látni, nem valami áruházat. Később persze rájöttem, hogy mennyire hülye vagyok, és a Riviérát Molnár egyik legjobb darabjának tartom.
A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan viszont ostoba módon beteljesíti azt, ami ellen a leginkább könyörögtem az egész film alatt: a főhős ugyanis - miután a szülei pénzén vesz egy egyirányú repülőjegyet - tényleg el is megy Portugáliába. Az, hogy ott mi történik, a film szempontjából teljes mértékben érdektelen. Most is, hogy ezeket a sorokat írom, újra felidéződik bennem a harag és a csalódás, ahogy az utolsó húsz percet erre meg egy suta lezárásra vesztegetik. Nem mintha közben a konfliktusok annyira egyértelműek lennének; a főhős először is vágyakozik Jakab Juliért, majd jön a semmiből az ellenőrlány, akinek a történetszála - egy meglehetősen frappáns és jól kitalált jelenetben ugyan, de - hirtelen elmúlik. Először még probléma a pénztelenség, amit az idősebb báty éttermében kéne ledolgozni, de ez is elfelejtődik. A főhőst a már előre kifizetett repülőjegy rángatja végig a cselekményen úgy, hogy annak közben semmi hosszú vagy rövidtávú következménye nincs. Szóval leírtam én mindezt, mire rájöttem, hogy nem a film szar vagy a készítői hülyék, hanem hogy én szívből gyűlölöm a főhőst, innentől kezdve minden érvelési képességemet bevetem annak érdekében, hogy elpusztítsam. Valószínűleg azért, mert túlságosan emlékeztet azokra a jellemvonásaimra és dolgaimra, amiket legszívesebben puszta kézzel tépnék szét atomjaira. Úgyhogy innen is üzenem: srácok, ezt el se olvassátok, a film jó, a hiba az én készülékemben van.
