Így a tizenegyedik rész táján hadd tegyek egy kis kitérőt, mielőtt rátérnék a filmre; beszélgessünk egy kicsit Bertram Millhauserről. Sok más kollégájához hasonlóan ő is egy hatalmas teremben kezdte a pályáját a Hollywood aranykorának nevezett időszakban - tudják, amikor az öreg Jack Warner mindig rámordult az írókra, ha nem hallotta az írógépek kelepelését. Bertram - ha szabad letegeznem - közel ötvenéves pályafutása során hatvanegy filmet írt, amelyek ugyan nem kimagasló remekművek, de akadnak köztük mindenképpen megtekintésre érdemesek, mint mondjuk a Tokyo Joe Humphrey Bogarttal vagy a halála után bemutatott Pay or Die. Sherlock Holmes sem volt ismeretlen a számára, ő is írt egy adaptációt még 1932-ben, és a tárgyalt sorozatunkból is jegyez hat részt. Ha engem kérdeznek, a Zöld ruhás nő a legjobb munkája, és meg is mondom miért:
Kegyetlen gyilkosságsorozat rázza meg Londont, olyan, amilyenre Hasfelmetsző Jack rémuralma óta nem volt példa; a Scotland Yard pedig szokás szerint tehetetlen. A harmadik, ujj nélküli nő már Gregson felügyelőnek is sok: Sherlock Holmes segítségét kéri, aki elsőre szintén nehezen talál fogást az ügyön. Ekkor azonban felkeresi őt Sir George Fenwick - a kanadai lovasrendőrből lett színész, Paul Cavanagh - kétségbeesett lánya, merthogy meglátta apját, amint az éjszaka közepén elás valamit a kertben. Konkrétan egy levágott női ujjat…
A Sherlock Holmes és a zöld ruhás nő korának tipikus terméke; Gregson felügyelő borús narrációja kezdi a történetet, a Penbroke klubban vágni lehet a füstöt a szódás whiskyk felett, és az idegen hálószobában ébredő, a zakózsebében levágott női ujjat találó Sir George is azt sejtetné, hogy ez alkalommal bizony film noirt látunk. Nigel Rathbone is gondterheltebb, mintsem bombasztikus - bár lehet, hogy inkább a kifáradás jeleit láthatjuk. Watson doktorból is visszavettek, korántsem annyira bohóc, mint a korábbi filmekben, és sokkal valószerűbb, ahogy morog, amikor Holmes átküldi a baker streeti birtokkal szemben lévő házba egy elemlámpával, vagy éppen, ahogy hókuszpókusznak minősíti a hipnotizálást. Gregson felügyelő - Lestrade ebben a filmben csupán egy rövid epizódszerepet kap - sem “akadékoskodik” csak azért, hogy legyen valami konfliktus a szereplők között.
Mindenképpen dicsérendő a párbeszédek olajozottsága: a korábbi részekben hallottaknál általában sokkal kevésbé kimértek és mesterkéltek, sőt, akad jó pár mondat, amely ismerős is lehet mondjuk az újkori BBC-féle Sherlockból. És ugyan a gyilkosságok mögötti összeesküvés talán egy kicsit fantasztikus, mégis minden sokkal valóságosabbnak érződik. Természetesen Moriarty is felbukkan, akit az előzetes hírekkel ellentétben nem akasztottak fel Montevideóban - és nem más játssza, mint a már három Sherlock filmben gonoszemberként bizonyított Henry Daniell. Holmes és Moriarty közös jelenete a Baker Street 221b nappalijában még mai mércével mérve is feszült, jól megírt és jól eljátszott.
A Sherlock Holmes és a zöld ruhás nő a sorozat talán legjobb darabja; Bertram Millhauser korrekt könyvéből - amely önálló történet, és nem adaptáció - Roy William Hill nem csak egy korrekt Sherlock Holmes filmet készített, hanem olyat, amely önmagában is megállja a helyét, mesterdetektív ide vagy oda.