A most következő lista talán még ellentmondásosabb, mint az eddigi kettő: ebben azokat a filmeket sorolom fel, amelyeket a világ - kritikusi, nézői és pénzügyi szempontból is - igyekszik mind a mai napig minél gyorsabban elfelejteni. Öt “ballépés”, amelynek a történelem annyi szerepet juttatott, hogy olcsó partipoén legyen egy-egy életmű-gálaesten. Ezek a filmek bemutatásuk óta hányatott sorsúak, vagy éppen teljesen elfeledettek, ezért a listában nincs benne például a Ford Fairlane kalandjai (ami a Nagy Feró szinkronnak hála kultikus) vagy az utóbbi időben újra felfedezett Waterworld. Következzék tehát öt film, ami kiváló - csak éppen ezt senki sem fogja nekem elhinni.
1. Hé haver, hol a kocsim?
Az elmúlt tizenöt év elég volt Ashton Kutchernek ahhoz, hogy Mr. Demi Moore-rá képezze át magát - és ezen még a Jobs sem tudott segíteni, nemhogy az abszolút túlértékelt Két pasi meg egy kicsi. És mi történt Seann William Scott-tal? Kétezerben viszont a két fent említett úriember éppen sikerszériában volt; Végső állomás, Amerikai Pite, Cool túra, Evolúció, Rád vagyok kattanva, Azok a 70-es évek show - csak néhány cím a nagy menetelésből. Ennek a lendületnek a csúcsán érkezett a Hé haver, hol a kocsim?, amellyel kapcsolatban bajban vagyok; nem tudom eldönteni, hogy az elmúlt tizenöt év vígjátéktermésének gyengesége nagyítja-e fel az érdemeit, vagy tényleg, önmagában is jó film. Hajlok arra, hogy mindkettő.
Tegyük egymás mellé a Másnaposokat és a Hé haver, hol a kocsim?-at: mindkettő ugyanabból az alaphelyzetből indul. De amíg a Másnaposok megelégszik néhány részegen elmesélt anekdota nem túl vicces, mindazonáltal klisészámba menő megfilmesítésével, addig a Hé haver, hol a kocsim? egy már-már mágikus tinédzservilágba visz el, ami ugyan tizenöt év távlatából nézve gyermetegnek tűnhet, mégis van benne annyi báj, hogy ma is működjön. És vicces: amíg a Másnaposok megpróbálja ordítva tudtunkra adni, hogy “most poén volt, röhögj, barom!” addig a Hé haver… erőlködés nélkül szállítja a gegeket. És a sztori mérföldekkel “bevállalósabb”, kalandosabb, izgalmasabb mint Bradley Cooperék sörszagú üvöltözése, nem beszélve arról, hogy még a Bechdel-tesztet is simán teljesíti, ami, valljuk be, egy tizenöt éves Ashton Kutcher-Seann William Scott filmtől tisztes teljesítmény.
2. Galaxis Útikalauz Stopposoknak
Nyilván megőrültem, hogy a GÚS nem túl sikeres, az eredeti rádiójáték/regény rajongói által lenézett-utált hollywoodizált adaptációját felteszem a listára az elsőfilmes Garth Jenningtől, aki azóta sem csinált sok mindent. Sokak számára nem kérdés, hogy a filmváltozat messze a leggyengébb inkarnációja Douglas Adams kultikus regényfolyamának - és itt hajlamosak elfelejtkezni a tévésorozatról, amely a Doctor Who alacsony tévés költségvetésének minden bája nélkül, Zaphod Beeblebrox röhejes gumifejével, viszont az eredeti rádiósorozat színészeinek nagy részével futott. A tévésorozat még magának Adamsnek sem a kedvence, viszont a sokat szidott film nagy részét még ő írta, kevéssel a halála előtt.
Azt gondolom, hogy egy sokrétű, főleg nyelvi leleményeken és az Útikalauz bejegyzésein alapuló munkát majdnem lehetetlen adaptálni anélkül, hogy valaki ne lenne elégedetlen. És lehet, hogy az egyszerűsítések és az újdonságok túl soknak bizonyultak a puritánok számára - hogy őszinte legyek, nekem is hiányzik Peter Jones megnyugtató baritonja, bár Stephen Fry sem rossz megfejtés - mindenesetre érdemes a Galaxis Útikalauz Stopposoknak-ot annak kezelni, ami: étvágygerjesztő egy sokkal nagyobb és érdekesebb Univerzumba. És ahhoz képest a szereposztás sem rossz - Martin Freeman, John Malkovich, Bill Nighy, Sam Rockwell, Mos Def és a kétezres évek közepén elmaradhatatlan Zooey Deschanel. Meg sem közelíti az eredetit - de szerintem sokkal kellemesebb film annál, mint amilyen a híre.
3. Merénylet a suligóré ellen
A Brick árnyéka egészen 2008-ig elért, hiszen az Assassination of a High School President szintén Sundance kedvenc volt, végül mégsem került moziba - bár volt benne Bruce Willis és Micha Barton is, hátha a stúdiónak nagyobb kedve lesz széles körben forgalmaznia. A Brick anno érdekes kísérlet volt - házasítsuk össze a hard-boiled noirt a Tuti gimivel, és adjuk hozzá a fiatal Joseph Gordon-Levittot meg félmillió dollárt és majd jó lesz. Meg is nyerte a Sundance zsűri különdíját - ez nem feltétlenül jó jel, esetünkben azonban tényleg érdekes a végeredmény. Bár a magam részéről egy kicsit túlmutat egy jó giminoiron, és talán ettől a sztori elhelyezése inkább marad egy jó ötlet szintjén. A Merénylet a suligóré ellen ennél egy fokkal “közönségbarátabbra” hangolt, de ez nem von le semmit az érdemeiből. Reece Thompson egy potenciálisan sztárcsináló főszerepben az elitgimi diákújságírója, akinek az a nem túl hálás feladat jut, hogy az iskola diákszövetségének elnökéről kellene egy jó kis portrécikket rittyentenie. Miután Reece - dacára annak, hogy zseniális írónak tartja magát - még egy cikket sem fejezett be életében, és az iskola társadalmának perifériáján létezik, ideális helyzetben van ahhoz, hogy felfedezzen egy jó kis összeesküvést. És ennek felgöngyölítésében nem más, mint Mischa Barton lesz a partnere - a suliban, ahol semmi sem az, aminek látszik…
Nagyon nehéz tinédzser-milliőben filmet csinálni, nagyrészt abból az ellentmondásból kifolyólag, hogy mire általában oda jut az ember, hogy tisztességesen el tud mesélni egy sztorit, addigra már alig emlékszik arra, milyen tizenhat évesnek lenni. Ha pedig tizenhat évesen próbálkozik vele, akkor majdnem biztos, hogy - miután a tizenhat évesek “szart se’ tudnak semmiről” - szar lesz. Nem akarom azt állítani, hogy a Merénylet a suligóré ellen meg tudja ugrani a lécet, mindenesetre van atmoszférája, egészen finom humora, és még Bruce Willis sem elviselhetetlen benne, pedig szemlátomást éppen nem érzi jól magát. És - meglátásom szerint - a Brickhez képest sokkal inkább benne marad a saját milliőjében, és nem akar a játszótéren tarantínósat játszani.
4. OP Center
Igen, beválogattam egy - vágattól függően minisorozatból vagy tévéfilmből álló - valamit, aminél a Ramen-hajú Justin Timberlake sem tud jobban kilencvenes évek lenni. Aki ismeri Tom Clancy, a technothriller apostolának munkásságát, annak az OP Center sem lesz idegen: az amerikai kormányzat hidegháborús krízismenedzsment-központja éppen felszámolás előtt áll, az elnök által kinevezett Paul Hoodnak (Harry Hamlin) ezt kellene levezényelnie, amikor is egy renegát KGB ezredes - ki más - ellop néhány, éppen leszerelés alatt álló nukleáris robbanófejet. Az OP Center barátságos Betamax-csíkjaival, Kabir Bedivel, Carl Weathersszel, Rod Steigerrel és az éppen pasztell korszakát élő Kim Cattrall-lal már egy új kor előhírnöke: mondhatnám azt is, hogy egy proto-24-gyel állunk szemben.
Van itt újságíróval hetyegő elnök, mindenbe belepiszkáló Moszad, korrupt oroszok és poszt-hidegháborús bizalmatlanság, nyolcvanas évekből velünk maradt bajszok és meglepően kevéssé teátrális akciószekvenciák. Az OP Centerből - miképp bármiből, amihez Tom Clancynek köze van - persze pacsuliként ömlik a naiv patriotizmus és a tisztaság, noha szemmel láthatólag odahaza sem kell messzire menni egy kis korrupcióért. Ez itt a boldog Clinton-éra; lehet, hogy az elnök melléjár, de nincsenek titkos kínzókamrák, titkos pénzen vett zsebdiktátorok vagy finom, de annál érezhetőbb gazdasági nyomás: itt bizony rátermett, hózentrógeres férfiak vitatkoznak etikáról, legalitásról, de valahogy a végére mégis csak megszülik a megoldást. Már csak ezért is megérdemli, hogy ott legyen az említésre méltó thrillerek között.
5. Hudson Hawk
A film, ami ezt a listát életre hívta: a film, amely annak idején akkora siker volt, hogy a TriStar stúdiót szinte egymaga vitte csődbe. A film, amire Richard E. Grant csak annyit tud mondani, hogy egy rakás szamárürülék. A film, amit nem szabad megemlíteni Andie MacDowell előtt. A film, amelyben James Coburn CIA-s különítménye különböző csokikról kapta a fedőneveit. A film, amelyben Frank Stallone - Sylvesterünk öccse - élete legjobbját nyújtja. És a film, amelyből kiderül, hogy a Da Vinci kódot 1991-ben találták ki valami egészen másra…
Fantasztikusan esetlen, szvingzenét dúdoló katyvasz a Hudson Hawk, de meg vagyok róla győződve, hogy nem az “annyira-rossz-hogy-már-jó” típusú film, hanem titokban egy mestermű; a visszatérő geg, ahogy Bruce Willis meg akar inni egy kapucsínót, de nem hagyják neki, - ne feledjük, a Nagy Kávéconosseur Robbanás előtt vagyunk egy évtizeddel -, ahogy egy mentő vontatta hordágyon rodeózik, és a Swinging on a Starra rabol ki egy galériát. Borzasztóan bájos, túltolt, viszont frenetikusan szórakoztató film, amiben David Carusónak egy szót sem kell szólnia, Richard E Grant megvalósítja az abszolút túljátszást, a pengekezű komornyik (Donald Burton) pedig a legnagyszerűbb henchman, akit valaha emberi elme alkotott. Hogy mégis mitől lett Bruce Willis pet-projektjéből ez a katyvasz, azt már sosem tudjuk meg - legfőképp az érintettektől nem -, mindenesetre határozottan úgy érzem, hogy mindenki félreértette, és valójában, ha nem is filmtörténeti mérföldkő, de ott a helye a legjobb, legkülönlegesebb filmek között.
