A lét elviselhetetlen kisszerűsége, a halál abszurd nevetségessége, valódi célok nélkül tébláboló, önmagukba zárt, egymás mellett konzekvensen elbeszélő karakterek, kiüresedettség, értelmetlen erőszak és éjfekete humor: a Coen testvérek már első filmjükkel megmutatják, milyen az, mikor csúcsformában randalíroznak.
Az intelligens, fiatal, szeretetre éhes Abby (Frances McDormand) agresszív, enyhén pszichopata, bártulajdonos férje, Marty (Dan Hedaya) elől az érzelmileg nem túl komplex, de legalább kedves és jóképű Ray (John Getz) karjaiba menekül. Légyottjukat kilesi és dokumentálja a gyanakvó férj által felbérelt simlis magánkopó, Loren Visser (M. Emmet Walsh), aki nem habozik értesüléseit maradéktalanul megosztani a kibukott férfival. Marty egy darabig próbál úrrá lenni dühén, de végül enged neki: megbízza a szakmája kereteit meglehetősen tágan értelmező magándetektívet, hogy mielőbb tegye el láb alól az erkölcstelen párocskát. Minden rendben is lenne, ha ebben a világban bármi rendben lett volna valaha: egymást követik a kínos félreértések, a sorsok tragédiába fordulnak, az emberek hullanak, minden elbaszódik, a ventilátor lapátjai meg csak forognak körbe és körbe rendületlenül...
A Véresen egyszerű (Blood simple, 1984) terminológiája szerint Texas maga a Pokol, de nem a lángokkal körülölelt, monumentális, több szintes és rettenetes fajta, inkább csak egy lepukkant, szutykos, büdös, kiút nélküli és szánalomra sem méltó hely: pont olyan, amilyet ezek a figurák megérdemelnek. Ebben a világban az emberség szikrájának legcsekélyebb felvillanása is eseményszerű, a kommunikációképtelen szereplők vakon bolyonganak benne, egymás irányába csak elhibázott, félbehagyott gesztus-töredékeket tesznek, kizárólag saját érdekeik szerint cselekednek - kár, hogy félretájékozottságuk okán arról sincs halvány segédfogalmuk sem, melyek is a saját érdekeik valójában. A szavak minduntalan célt tévesztenek, a másik tényleges megszólítására esély sem mutatkozik, mindenki mindent rosszul tud, rosszul sejt, tévesen remél és hibásan hisz.
Ez a valóság pitiáner konfliktusok, önmagukat generáló indulatok és komikusan brutális szituációk véletlenszerű láncolata, feltartóztathatatlan szarlavina, melyet antihőseink olyan elánnal és buzgó igyekezettel szabadítanak magukra, mintha kötelező lenne. A totális káosz buta konspirációk, végtelen önzés, az elemi rosszindulat és az érzelmek kiváltása utáni kétségbeesett, hiábavaló vágyakozás nyomán eszkalálódik, embereink ölnek, mivel szeretni már képtelenek, és halnak, mert élni már régen elfelejtettek. Meggondolatlanul és felelőtlenül rohannak a falnak, teszik, amit tudnak, amit még lehet, ami helyesnek tűnik, vagy ami éppen az eszükbe jut.
A testvérek rendezése tökéletesen tudatos és magabiztos, alkotói attitűdjük kiforrott és teljes. Már itt is felbukkannak egyedülállóan ötletes képi megoldásaik és vizuális gegjeik (melyek prezentálásában a később rendezőként komoly karriert befutó Barry Sonnenfeld operatőri munkájának is elvitathatatlan érdemei vannak), forgatókönyvük pedig bravúrosan játszik a noir stílusjegyeivel: magánnyomozójuk a cselekmény kvázi rosszfiúja, a "femme fatale" pedig az egyetlen épeszű, kétségkívül jóindulatú karakter az egész bagázsban.
Coenék addig csűrik-csavarják az első látásra szögegyszerű sztorit, olyan szokatlan komponensekkel gazdagítják a közismert toposzokat, és olyan lehetetlen pontokra helyezik a hangsúlyokat, hogy a Véresen egyszerű sötét humorú, abszurd krimiből végül létfilozófiai kérdéseket boncolgató, egzisztencialista-szürrealista, groteszk drámává avanzsál. Carter Burwell minimalista, egy ismétlődő, vészjósló, de ellenállhatatlanul fülbemászó és andalító zongorafutamot hatásosan variáló aláfestőzenéje a film minden ridegségét és elidegenítő gesztusát finomságával és érzékenységével, a vérmocskos képeket légies eleganciájával ellenpontozza.
John Getz tökéletes az érzelmeit kifejezni képtelen, de a vélt vészhelyzetben mániákus hősszerelmes-üzemmódba kapcsoló Rayként, Dan Hedaya végtelenül visszataszító a feleségét elidegeníthetetlen tulajdonaként kezelő, sutyerák Marty szerepében, a mocskos, a világot (meg kábé a teljes emberi fajt) a maga förtelmességében ismerő, a küszködő szerencsétleneken harsányan röhögő, de gerinctelenségben mindenkit überelő Visserként Walsh egyenesen remekel, Frances McDormand pedig kiváló a férfiak esztelen baromságait értetlenül szemlélő, okos és talpraesett, a Coenék hősnő-archetípusának (lásd még: Fargo) tekinthető Abby szerepében.
A Véresen egyszerű egy hibátlan összhangban működő szerzőpáros kompakt, a későbbi remeklések majd' minden erényét birtokló munkája, kíméletlen látlelet az emberi természet legmocskosabb oldaláról. Őszinte, cinikus, kellemetlen gondolatokat ébreszt, és nem mutat kiutat, mégis baromi szórakoztató nézni - nem csak első filmként kiemelkedő teljesítmény.