A Harbinger nevű rákhalász hajó legénysége a sarkvidék környékén rábukkan egy ’80-as évekből származó, jégbe fagyott szovjet űrjárműre. Balga módon természetesen a fedélzetre emelik a roncsot, amely az emberi maradványok mellett tartalmaz valami mást is: valami nyálkásat, csáposat, rosszkedvűt, rosszindulatút és nem evilágit. És míg a hajó kapitánya (maga Lance Henriksen), a bálnák szokásait tanulmányozó unokalánya és az ő seggfej professzora azon vitatkoznak, hogy kit illet a felfedezés joga, a felfedezett lassan felébred/kiolvad, és tizedelni kezdi a derék matrózokat.
A Harbinger Down profi effektgyárosok szerelemgyermeke: Alec Gills (író-rendező) és Tom Woodruff Jr. (producer), az Amalgamated Dynamics alapítói (többek közt az Alien- és a Pókember-filmeken is dolgoztak) kifejezetten azzal a céllal álltak neki le az Alien és A dolog egyáltalán nem titkolt keverékének, hogy csak a nagyon szükséges, minimális CGI hozzáadásával a „praktikus” effektek, vagyis a robotok, a maszkok, a stop motion és a bábok még a XXI. századi körülmények közt is verhetetlen hatásosságát demonstrálják. Ehhez kalapoztak egy kicsit Kickstarteren a ’70-es, ’80-as évek szörnyfilmjeinek szaftos stílusát ígérgetve a rajongóknak, bejött nekik a dolog, és összeállt a nagy mű.
Namost, ez alapján úgy hangozhat, mintha a Harbinger Down csak egy afféle effekt demo lenne – és tényleg az is. Gillsnek mind a(z első) forgatókönyvén, mind a(z első) rendezésén nagyon egyértelműen látszik, hogy indokolatlan hurráoptimizmussal ugrott mélyvízbe, gondolván, hogy ha a vagány trükköket ügyesen megcsinálják (arra márpedig bekötött szemmel, fél kézzel is képesek), akkor a többi majd simán jön magától. De hát ez nem így működik, ezért a Harbinger Down az abszolút szimpatikus koncepció ellenére sajnos egyáltalán nem mondható jónak, inkább olyan, mint egy lelkes, de kicsit félresikerült fanfilm – a műfaj rajongóinak azonban még így is megérheti rászánni azt a szűk másfél órát.
Ha egyszer valami teljesen egyértelműen a ’80-as évek szörnyfilmjei előtt akar tisztelegni, akkor ugye értelmetlenség fennakadni a soványka sztorin és a létező legsablonosabb karaktereken (a marcona kapitánytól a kedélyes óriáson át a majrés négerig van itt minden). Ellenben a döcögő dialógusok közt lehet örülni a nagy keménykedéseknek („Ha kést rántasz a hajómon, kibelezlek vele” – öreg Henriksen nem vén Henriksen), a kb. 20 éve sehol nem használt beszólásoknak („Ezzel a mocskos száddal csókolod nagymamát is?”) és a szórakoztatóan leplezetlen utalásoknak („Nagyobb vödörre lesz szükségünk”). Plusz ott van az orosz spinét alakító Milla Bjorn, a film ékessége: ő az egyetlen, akinek a figuráját többé-kevésbé megírták, és ő az egyetlen Henriksen mellett, aki valami tényleges alakítást is letesz az asztalra.
És hát a lényeg: a Harbinger Downt bevallottam az effektek miatt készítették, ezért nyilván azok miatt érdemes megnézni is. Gills és Woodruff ki is tesznek magukért, a professzor elleni szörnytámadás olyan brutális, felkavaró és gusztustalan, hogy már-már tényleg az Alien és A dolog legjobb pillanatait idézi – utóbbihoz hasonlóan itt is valami formátlan, csápos-fogas, folyamatosan változó masszáról van szó, amely a természet(ellenesség)éből fakadóan sokkal durvább, mint a legtöbb precízen megtervezett, akár állatszerű akár humanoid mumus. És ez mind szép és jó, de, és ez egy nagy DE: a trükkök többsége ezúttal is belevész a sötétségbe, a tempó is meg-megbicsaklik, nem igazán van kiért szorítani, így szinte semennyi feszültség nincs a filmben, és az a ’80-as évekre hajazó stílus sem igazán egységes – néha érezni a kikacsintást, az iróniát, néha meg olyan komoly minden, mint egy agyvérzés.
A Harbinger Down egy ezer sebből nagyon csúnyán vérző szörnyeteg. Alkalmi nézőknek, érdeklődőknek semmiképpen nem ajánlott, viszont a műfaj és az oldschool trükkök szerelmesei tehetnek vele egy óvatos próbát.