Minden idők legjobb sorozatfináléi

A legjobb sztorit is nehéz jól befejezni, hát még egy olyat, ami esetleg több tucat (vagy akár több száz) órán át szövi és bonyolítja cselekményszálait, alakítja főhősei és mellékkarakterei sorsát - hogy még egy alapvetően minőségi felállásból is milyen hírhedten nagyot lehet zakózni, arra ott van elrettentő példának a Dexter. Mi viszont most a legjobb finálékat szedtük össze (konkrét rangsor nélkül). Azokat a sorozatokat, amelyeket sikerült okosan, szépen, logikusan, ne adj Isten, kellő fordulattal vagy érzelmi erővel, az előzményekhez abszolút méltóan lezárni.
Két, amúgy magától értetődő megjegyzés az elejére:

  • Mint minden lista, ez is szubjektív (kommentekben várjuk a további megfejtéseket).
  • Előfordul majd egy-két durva spoiler, úgyhogy csak óvatosan.


Csillagközi romboló
(Battlestar Galactica, S04E19: Daybreak)

A nyílegyenes és teljesen koherens első és második évadot követő harmadik olykor-olykor megbicsakló története, annak ritmusa (annak ellenére, hogy mennyi felemelő és megdöbbentő pillanat látható, élhető át benne) halványan érezhető maradt a negyedikre is, de ezt szerencsére sikerült az íróknak egy már-már kultikus, hamisítatlan fináléval feledtetni. Tudom, hogy sok sci-fi rajongó számára a BSG az újkori tudományos fantasztikum etalonja, és nem is kell győzködni, hogy hasonló álláspontot képviseljek - máskülönben nem szerepelne ebben a cikkben a sorozat.

A BSG már a kezdetekkor elhintette azt a magot, amit minden, a hajóval  "ugráló" néző már annyira várt, mióta megpillantotta a fedélzeten kocogó Starbuckot. A Föld adta remény beteljesedését, a számkivetettek utolsó mentsvárát, az emberiség bölcsőjét és menedékét. Hogy ebbe a képbe került pár csavar, az nagyszerűen mintázza a Galactica legénységének útkeresését: a végtelen űrben ide-oda ugráló, folyamatosan amortizálódó hajó minden egyes reflektorfényt kapott utasa hasonló ösvényt jár be. Istent keresik, vagy Isten keresi őket? A Kolóniák megalkották korunk szingularitás-mumusát, az Értelmes és Érző (Bűnbe Eső) Gépet. Tékozló gyermek, vagy az evolúció következő lépcsőfoka? Esetleg az előre megírt, kozmikus terv egyik sakklépése?

BSGfinale

A BSG fináléja tudtán kívül egybecseng Az ember tragédiájával (és itt hallom a felhörrenéseket): a láthatatlan végcélért való küzdés, és az arra irányított vak hit - ami ebben az esetben a puszta túlélésből fakad - vezette végig az emberiséget azon a katyvaszon, amit történelemként ismerünk. Felmerül a kérdés, vajon megérte-e - de nem csak, hogy válasz nélkül maradunk, hanem szavainkat elfújja a szél, és az egyetlen, aki erre felelhetne, direkt nem teszi. Elküldi helyette angyalát, hogy kellő eligazítás nélkül ő is végigörlődje magában a Zen és a Tao által oly sokra tartott Utat. Rengeteg kérdést vet fel a BSG, és mire elérünk a végére, hogy válaszokat kapjunk, azok csak újabb kérdéseket szülnek. Így kell science-fictiont csinálni, kérem szépen. (Desrix)


Breaking Bad - Azért sem írjuk le a magyar címét
(S05E16: Felina)

Gyanítom mindenki sejtette, hogy ezt nem fogjuk kihagyni. Kézenfekvő lenne persze azt feltételezni, hogy Walter White hányattatásainak záróepizódja voltaképpen csak az egész sorozat dicsfényében sütkérezik, és önmagában szemlélve nem különösebben  kiemelkedő, és bizony fel is merült bennem a gondolat. Éppen ezért a bejegyzés megírása előtt alapos tárgy- és önvizsgálatot tartottam, aminek eredményeként érzésem alapján elfogulatlanul ki merem jelenteni, hogy erről szerencsére szó sincs: a Felina önmaga jogán szerepel a listán. Bár a BB az ötödik évada során is páratlanul magas színvonalon mesélte antihősének történetét, a zenitjén addigra azért már túl volt; A Gusszal való leszámolás után néhány történetszál (legfőképp a neonáci csapaté), ha nem is logikátlanul erőltettetnek vagy érdektelennek, de inkább csak utógondolatnak tűnt, így Vince Gilligan a létező legjobbkor döntött úgy, hogy ennyi elég volt - egy újabb évad valószínűleg már csak rontani tudott volna az összképen. A döntését mindenesetre bármilyen látványos kapkodás nélkül, a befejezést előremozdító, új elemek beemelése nélkül vitte végbe.

Felina

Bár a Felina nem az évad legjobbja, azért ott van a dobogósok között, de ami ennél is fontosabb, hogy bámulatosan biztos kézzel vesz sorra és zár le minden szálat. Mégpedig következesen, mindent szervesen az addigiakból levezetve. Walt bukott ember, jövője nincs, mindenét elvesztette, helyesebben -harácsolta, és csupán egy értelmes döntés maradt számára: hogy megpróbálja rendbe hozni, amit elcseszett, hogy immáron hamis ürügyek és önáltatás nélkül legalább utólag értelmet adjon családját és ártatlanok életét szétzúzó ámokfutásának.

És hiába feltételezhetnénk jogosan, hogy ezt csak blöffölve lehet megoldani, Gilligannek sikerül a bravúr. Sorra búcsúzunk a fontos szereplőktől (még az olyan közönségkedvenc mellékkarakterektől is, mint Skinny Pete és Badger), sorra zökkenek a helyükre a kirakó utolsó darabjai, és a végén Waltnak és Jesse-nek osztályrésze lesz abban, amit egyikük sem remélhetett: valamifajta megváltásban. Ugyanakkor Gilligan nem túl tol semmit, nem idealizál álságosan, nem akarja elfordítani a tekintetünket a Walt nyomában maradt romokról, csak annyit tesz, hogy kijelenti: itt a történet vége. És bármennyire imádtuk ezt a történetet, még sincs bennünk hiányérzet utána. (Elmeboy)


Carnivale - A Vándorcirkusz
(S02E12: New Canaan, CA)

Na, ez egy fájdalmas pont, ráadásul kicsit ki is lóg a sorból, ugyanis eredetileg nem finálénak szánták. Daniel Knauf misztikus, lynchi ihletésű, sötét fantasy eposza a tervek szerint hat évadon át futott volna, ám mivel a nézettsége elmaradt a várttól, az HBO jelentősen csökkenteni akarta a költségvetést, amibe viszont az alkotók nem mentek bele. Kis túlzással kijelenthető, hogy az utolsó előtti pillanatban kellett úgy átszabni a sztorit, hogy legalább félig-meddig kereknek tűnjön a befejezés. És láss csodát, sikerült. Persze nem maradéktalanul, hiszen az tökéletesen lehetetlen lett volna ilyen feltételek mellett, és számos rajongót (köztük engem is) mindmáig őrületbe kerget a gondolat, hogy mi minden lehetett volna még, ám a végeredmény bullshitelés nélkül képes pontot tenni legalább az első két évad főbb cselekményszálainak végére. Mondjuk úgy, hogy végeredményben egy soha el nem készült trilógia első, valamelyest önmagában is kerek részét kaptuk.

Carnivale

Mert hiába adagolta a sorozat már a kezdettől fogva az utalásokat, idővel pedig a konkrétumokat, hogy az összkép jóval nagyszabásúbb a látottaknál (ha minden igaz, a cselekmény az első atombombáig és ezzel együtt a Csodák korának leáldozásáig ívelt volna), az első két évad Justin testvér és Ben Hawkins konfliktusára, valamint az Avatárok természetének titkára fókuszált - márpedig utóbbira már korábban fény derült, előbbi pedig a grandiózus fináléban, ha nem is maradéktalanul megoldódott, de a pilot óta konkrét részleteiben folyamatosan előrevetített, látványos csúcspontjához ért.

Hiába minden elvarratlan szál, a kukoricamezőben játszódó végső leszámolással nem lehet nem elégedettnek lenni. Ahogy Ben azt közvetlenül megelőző, tömeges gyógyításjelenetével sem, ami az egész sorozat egyik legfelemelőbb pillanata, és egyben az örökké kétkedő főszereplő régóta esedékes önelfogadása. Esküszöm, ha Sofie az utolsó pillanatban nem ébred rá saját sorsára és hatalmára, fele ennyi hiányérzet nem lenne bennem. A Carnivale végső epizódja a kedvezőtlen körülmények dacára is tisztességgel, hatásosan zár le egy nagy lélegzetvételű fejezetet, és bár lehet sajnálkozni az elmaradt folytatáson, egyúttal örülni is, hogy legalább ami összejött, ennyire jól sikerült.

Ja, és mindenkit megnyugtatok: Knauf utólag elkotyogta, hogy Jonesy nem halt meg. (Elmeboy)


Cowboy Bebop
(S01E25-26: The Real Folk Blues)

Hatalmas Firefly-fan vagyok, és ha annyit mondok, hogy azért kezdtem el Firefly-t nézni, mert azt mondták, az a legközelebbi dolog a Cowboy Bebophoz, ami valaha el fog készülni tévésorozat formátumban, akkor remélem, annak is összefutott a szájában a nyál, akinek semmit sem mond a cím, vagy egyáltalán nem is néz animéket. Igen, a Cowboy Bebop anime sorozat, de a komolyan vehetők közé tartozik, kevés elborult japán humorral, mégis sok furcsa figurával, gyönyörű képi világgal, és főként sodró, őrülten áradó, zseniális zenével (Yoko Kanno, egy szerény kinézetű, középkorú japán zeneszerzőnő írta a valaha általam hallott legtökösebb, free jazzbe hajló bebop-témákat, sőt nem átallom azt mondani: a legjobb JAZZ tételeket úgy, ahogy vannak - suck it, USA!)

"I think it's time to blow this scene, get everybody and the stuff together... OK, three, two, one let's jam!"

A Cowboy Bebop zárlata (amit bővebben nem is fogok ismertetni - tessék pótolni!) pedig pontosan azért zseniális, amiért az egész sorozat is az: mert papíron minden megvan, amiért nem szabadna működnie, és mégis annyira cseszettül működik. Ahogy az önfejű, magányos, de társaságra, valahova tartozásra vágyó karakterek is igazi csapattá szerveződnek, ha szükséges, ahogy a sorozatban felhasznált, megidézett vagy éppen parodizált rengeteg műfaj (a sci-fitől a szamurájfilmen és a westernen át egészen a drogos komédiáig) is hamisíthatatlanul egyéni minőséggé keveredik ki, ahogy a hangsúlyos bebop mellett felhasznált sokszínű műfajiság (rock, metál, hip-hop, latinos akusztikus tételek és sok más) kakofóniája is a top 10-es listámra örökre bebetonozott soundtrackot ad - úgy a zárlatból visszanézve az epizodikus cselekményvezetésű sorozat látszólagos inkoherenciája is gyönyörű ívekkel és utalásokkal szorosra font történetté áll össze.

Egy másodperces gesztusok, önkényes viccek, elsőre érthetetlen félmondatok, elvarratlannak gondolt történetszálak jönnek vissza az utolsó két epizódból, majd az egész sorozatból: az igen óvatosan, de a legmegfelelőbb pillanatokban adagolt melodrámai jelenetek flashbackje gyomron ver, hirtelen nyílegyenesnek tűnő, kőkemény sorsdrámának érezzük a történetet, melyet kacagva-izgulva néztünk végig, mely kép epizód alatt összetört mindent, amit felépített, és mikor a soundtrack egyik legfelemelőbb instrumentális tételére pereg a stáblista, akkor enged csak el, megnyugtat kissé, de a valódi újjáépítkezés, a legkisebb érzelmi esemény után is értelmezési vágytól hajtott elméletgyártás, a jócskán hiányos múltbéli események lehetséges rekonstruálása már csak a néző fejében játszódik le, órákkal, napokkal később.

És aztán lehet újrakezdeni a sorozatot. És újra összetörni a végén. Talán háromszor vagy négyszer is felültem eddig a hullámvasútra - és mindig működött. (Borbíró Andris)


The Prisoner
(S01E17: Fall Out)

Talán nem túl nagy merészség azt állítani, hogy az 1967-es The Prisoner a mindfuck sorozatok elegáns, végtelenül udvarias, pszichotikus nagyapja, aki elnéző mosollyal töri el az összes ujjat a kezünkön (kizárólag nevelő célzattal, természetesen), hogy aztán segítőkészen elkísérjen a sürgősségire. A szigetország máig felemlegetett, kultikus tévésorozatában az elképesztően karizmatikus Patrick McGoohan egy ex-titkosügynököt alakít, aki felmondása után egy bájos kis városkában (The Village) találja magát, egy igazi orwelli, kamerák által megfigyelt disztópiában, ahol a lakóknak nincsen nevük, csak számokat viselnek, ahol soha nem lehetsz biztos benne, hogy ki a fogva tartó és ki a fogoly, és minden szökési tervedet türelmesen és megértően, de meghiúsítják, amíg csak meg nem törsz, és be nem tagozódsz az új, szűk világod rendjébe. Hatos, avagy Number Six folyamatosan lázad a rendszer, az azt nyíltan vezető Kettes és az eseményeket a háttérből irányító Egyes ellen, ahogy az elhíresült mondat el is hangzik minden egyes epizódban: „I’m not a number! I’m a free man!”

prisoner4

A sorozat utolsó, befejező része 1969-ben majdnem Hugo-díjat kapott, amit végül nem más vitt el előle, mint a 2001: Űrodüsszeia, de nem ezért emelkedett kultikus magasságokba: ez a semennyire sem konvencionális, szimbólumokkal keresztülszőtt, metafizikai epizód megakadt a brit átlagnéző torkán, mert hozzá képest a Twin Peaks lezárása egy faék egyszerűségű Seinfield-epizódnak tűnhet. Ideológiákkal vívott párbaj, álomszekvencia, allegorikus montázs: mindezek ellenére az üzenet nem csak hogy kisilabizálható, hanem az epizód sikerének a felét pontosan az ehhez vezető út adja, elég, ha csak utánanézünk, milyen társadalmi-filozófiai-pszichológiai elemzésekkel és teóriákkal állnak elő róla még hosszú évtizedekkel a sorozat befejezése után is. Jó eséllyel nem mindenkinek lesz gyomra hozzá a pépesített és előemésztett tévésorozatok korában, egyet viszont bizton állíthatok: Ian McKellen ide, Jim Caviezel oda, az amerikai remake-et mindenki messziről kerülje el. (Nagy Krisztián)


Kemény zsaruk
(The Shield, S07E13: Family Meeting)

Amikor a sorozatnyitó epizód utolsó másodpercében Vic Mackey agyonlőtte saját társát, nem sok kétségünk lehetett afelől, hogy a kopasz nyomozóban egy mocskos férget tisztelhetünk. Nem annyira unortodox húzás antihőst megtenni főszereplőnek (bár Dexter, Walter White és a többiek 2002-ben még a kanyarban sem voltak, Tony Soprano akkor már negyedik éve boldogította az HBO nézőit), viszont Mackey figurája annyira visszataszítóra sikeredett, hogy nem sok késztetést éreztem a sorozat folytatására. Pláne, hogy Shawn Ryan showrunner eleinte még mintha idealizálta volna is ezt a szemétládát. Aztán ahogy teltek-múltak az évadok, árnyaltabb lett a kép. Farmingtont, Los Angelesnek ezt a fiktív segglyukát és a benne lakó véglényeket megismerve világossá vált, hogy csak az tud rendőrként egy ilyen környezetben túlélni, és eredményeket felmutatni, aki képes a törvényeket helyenként zárójelbe téve az utca szabályai szerint játszani.

shieldfin00

A Mackey és a Speciális Erők Egysége által elkövetett disznóságok és a korrupció ettől természetesen nem lett oké, de megértettük, hogy a gettó lakóihoz hasonlóan a Strike Team tagjait is a közeg formálta olyanokká, amilyenekké lettek. És persze Ryan tanítani valóan ellensúlyozta az agresszív, arrogáns Mackey-t a családjáért – de még egy utolsó drogos prostiért is – mindenre képes Mackey figurájával. A széria ezzel együtt is elfáradt kicsit a végére, de amit az utolsó évad utolsó néhány részében sikerült megvalósítani, arra nem nagyon vannak szavak. Ryan pont oda futtatta ki a sorozatot, ahová az első részek alapján vártuk, de hogy ilyen brutálisan drámai és feszült lesz a finálé, azt nem láttuk előre. Az utolsó epizódban a totálisan egyedül maradt Mackey épp azt kapja meg, amit megérdemel, nem a halált, nem a börtönt, hanem a purgatóriumot. Egy sorozatot, ami 7 évadon át azt illusztrálja, hogy nincs fekete és fehér, ennél tökéletesebben nem lehet befejezni. (baski sándor)


Sírhant művek
(Six Feet Under, S05E12: Everyone’s Waiting)

Az az igazság, hogy bőgtem, mint egy kisbaba. Pedig istenüccse, nem szokásom, már vagy harminc éve nem. A Sírhant művek fináléjára egyszerűen nem lehet felkészülni – fog egy kurvanagy emocionális kalapácsot, és beleveri vele az embert a földbe. És nem ám tragédiával (na, jó… azért az is akad benne), hanem színtiszta, felszabadító, pozitív katarzissal. A sorozat, amelynek minden egyes része azzal kezdődik, hogy valaki meghal (az első részben a főszereplő család feje), azzal ér véget, hogy megmutatja, hogyan fognak majd eltávozni azok a karakterek, akiket hat évad után immár saját szüleinknek, testvéreinknek, rokonainknak, barátaiknak érzünk – miközben a jelenben Claire az új élete felé tart az autópályán, és szól Siától a Breathe Me. Van itt halál, fájdalom, sírás, boldogság, amit csak akarsz, mindez egy közel tízperces montázsba zsúfolva.

sixfeetfinale
Vagyis minden jog szerint ennek egy kábé visszataszítóan giccses és hatásvadász jelenetnek kellene lennie. És talán valahol az is. Kivéve, hogy egyrészt ez a megoldás nyilván tökéletesen passzol a tematikához, elvégre mégiscsak egy halottasházat üzemeltető családról van szó. Másrészt, a nem egyszer kifejezetten gonosz humorú fekete komédiaként indult Sírhant művek egy-két évad után végérvényesen a világ egyik legjobb drámasorozatává vált, és olyan mélyre ment a karakterek lelkében és egyes érzelmek (leginkább a gyász) realisztikus ábrázolásában, amilyenhez hasonlóra kevés példa létezik (és ezt ráadásul a tévétörténet néhány legjobb alakításával fejelik meg, Peter Krause-tól Rachel Griffith-en át Michael C. Hallig). Szóval a nézőt kedves, sírdogáló érzelmi ronccsá formáló finálé iszonyúan masszív és hiteles alapokon nyugszik – amikor azt mondja valaki, hogy úgy érzi, mintha a sok éve futó sorozat szereplői régi jó ismerősei lennének, akkor vagy a Sírhant művekről beszél, vagy azért beszél valami másról, mert a Sírhant műveket még nem látta. Ezért működik a finálé. Ezért olyan letaglózó erejű, ezért nincs menekvés előle. A szó legigazibb, legőszintébb, legfájdalmasabb értelmében búcsúzunk ezektől az emberektől. (Rusznyák Csaba)


Maffiózók
(Sopranos, S06E21: Made in America)

Az egy dolog, hogy a Maffiózók fináléja tökéletesen, az előzményekhez abszolút méltón varrta el az elvarrandó szálakat, ennél kevesebbet nem is vártunk tőle – kevés széria van, ami az elejétől a végéig ennyire magabiztos, egyenletes színvonalat tudott tartani, és itt most összesen 86, egyenként durván egyórás epizódról beszélünk. Ritka bravúr. Na de, az a befejezés. Annak idején jókora felzúdulást keltett, és sokan még manapság is heves vitákban érvelnek vélt igazuk mellett. Hogy akkor mi is történt. Hogy ki jött be azon az ajtón, mielőtt a kép elsötétedett, és mit csinált (mivel eltelik vagy tíz másodperc, mire a stáblista megjelenik, sokan azt hitték anno, hogy pont a csúcsjelenetben krepált be a tévéjük), és Tonyt most akkor megölték, vagy sem (pedig valószínűleg csak Meadow a ludas)? Az alkotók mindig is kézzel-lábbal védekeztek a feltételezés ellen, hogy bármit is feszült kételyek közt akartak volna hagyni (vagy főleg, hogy direkt ki akartak volna baszni a közönséggel), de tény, hogy a jelenetet úgy rendezték meg, hogy az ember bőre alá másszon, és számítson rá, hogy valami történni fog. Történik is: cut to black.

sopranos-finale
Nem tudom, mi lesz Tonyval a sorozat utolsó pillanata után, vagy, hogy lesz-e vele bármi is, de azt hiszem, pont ez a lényeg. Amikor először láttam, én is csak pislogtam, sőt, néhány másodpercig én is átbaszva éreztem magamat. De még mielőtt rohantam volna, hogy mindenféle interjúkban és fórumokban utánanézzek annak, hogy hogyan is kell és illik ezt az egészet értelmezni, rájöttem, hogy a lehető legegyszerűbb válasz a helyes: az élet megy tovább, és kész. Eddig kísérgettük Tonyt és családját, innentől kiszállunk, de attól velük még ezután is zajlani fognak az események, még ha mi azoknak már nem is leszünk szemtanúi. A sorozat mindig is egyértelmű szappanopera-dramaturgiával dolgozott, a New Jersey-i maffiózók hétköznapjait melodrámai történetszálak és érzelmektől túlfűtött, gyakran változó karakterviszonyok jellemezték – persze az átlag szappanoperánál ezerszer mívesebben és következetesebben, de a lényeg ugyanaz. Szóval ez a megoldás a széria stílusának, hangvételének, egész lényegének mesteri megkoronázása. Felesleges rajta tépelődni meg feszengeni – csak hátra kell dőlni, és értékelni az eleganciáját. (Rusznyák Csaba)


Star Trek: Az új nemzedék
(Star Trek: The Next Generation, S07E25-26: All Good Things)

Szívem szerint mindenkit, aki, miután lefitymálom az Abrams-féle anti-Star Trekeket, megkérdezi tőlem, hogy na, akkor mutassam meg, milyen az igazi Star Trek, a The Next Generation kétrészes, másfél órás fináléjához irányítanám. Csak egy „baj” van vele: az All Good Things, bár teljesen önálló történetet mesél el, mégiscsak úgy az igazi, ha az ember végignézte előtte a széria mind a hét évadát (dacára annak, hogy ekkoriban még szinte mindent az egy rész/egy eset felállás uralt a sorozatokban). Az első földi élet keletkezésének idejétől a szereplők öregkoráig terjedő grandiózus, az emberiség kihalását (pontosabban, létre nem jöttét) belebegtető történet ugyanis nem csak az egyik legjobb science fiction, amit valaha írtak (igen, tudom, nagy szavak – vállalom őket), de csodálatosan katartikus végpontra viszi a karakterek közti kapcsolatrendszert is. És egy csomó olyan, egyébként triviálisnak tűnő dolog van benne, amit csak az tud igazán értékelni, aki tisztában van az előzményekkel: amikor Q még utoljára belesúgna valamit Picard fülébe, de aztán nem teszi; vagy amikor Picard végre leül pókerezni a tisztjeivel, végignéz rajtuk, és osztani kezd (az utolsó, fantasztikusan találó mondat – a kártyajáték szabályaira vonatkozóan – így hangzik: „The sky’s the limit”).

„You just don't get it, do you, Jean-Luc? The trial never ends.”

Gyorsan hozzáteszem: az All Good Thingsben van egy, a múlton-jelenen-jövőn átívelő, világpusztító anomáliával kapcsolatos batárnagy logikai baki (maguk az írók is elismerték), szóval nem tökéletes, nem érinthetetlen, viszont gyönyörűen szól pont arról, amiről a Star Treknek és úgy általában, a sci-finek kell: emberről, civilizációról, felfedezésről, önnön korlátaink túllépéséről, a többé, jobbá válás igényéről és lehetőségéről. Emellett a sorozatfinálé tökéletes kört zár be a hét évvel korábbi sorozatpremierrel, és olyan magasságokba emeli a hol csínytevő istenként, hol bölcs mindenhatóként megjelenő Q-t, ahonnan még a későbbi voyageres megjelenései sem tudták lerugdosni. Apropó: érdemes megjegyezni, hogy az All Good Things az egyetlen értékelhető Star Trek-zárlat. Az eredeti sorozatnak effektíve nem volt fináléja (egy random – és még csak nem is jó – epizóddal ért véget), a Deep Space Nine a sokévados eposziság és komplexitás után lomhán leeresztett, a Voyagert összecsapták, az Enterprise-ról meg minél kevesebb szó esik, annál jobb mindenkinek.  (Rusznyák Csaba)


Twin Peaks
 (S02E22: Beyond Life and Death)

Némiképp kakukktojás, lévén, hogy alkotói 2017-ben új évaddal jelentkeznek, ám az egyszeri néző az eredeti széria befejezésekor erről nyilván nem értesülhetett, hatása sokakban a mai napig rezonál, és hát lássuk be: egy minden idők legjobb sorozatfináléit méltató cikk nem lehet teljes nélküle.

Lehetett sejteni, hogy a televíziózás világát megreformáló, gyakorlatilag indulásától kezdve (abszolút jogos) kultstátuszt élvező Twin Peaks lezárása (is) figyelmen kívül hagyja majd a nézői elvárásokat, arra a totális nihilizmusra, kilátástalanságra és tébolyra azonban, amit David Lynch, Mark Frost és tettestársaik kíméletlenül ránk szabadítottak, még a legelvetemültebb rajongók sem lehettek felkészülve.

A Fekete Barlang elnyeli a fény utolsó szikráját is, nincs megváltás, menekülésre esély sem marad, a jók megbűnhődnek, a feneketlen gonoszság vigyorogva-vicsorogva tombol. Ebben a fináléban minden a lehető legrosszabbul alakul, csak keveseknek adatik kegyelem, Cooper ügynök elkárhozása mellett a szívünkbe zárt mellékszereplők (Audrey Horne, te drága!) többségének sorsa is tragédiába fordul. Rajongói körökben sem teljes a konszenzus az ügyben, hogy a Twin Peaks a környékén megforduló rengeteg író és rendező ellenére mennyire tudott koherens, átgondolt, szerves egész maradni - egyes vélemények szerint az alkotók kreatív energiái csúnyán megcsappantak a második évadra (ezen sorok írója amúgy abszolút nem tud ezzel egyetérteni, sőt).

twinpeaks

Óriási szerencsénkre a finálét Lynch nem bízta a véletlenre: rendezett nekünk egy olyan szürreális, horrorisztikus, hátborzongatóan nyugtalanító, rejtélyekkel telített, de a maga módján tök logikusan konstruált, tudattépő tripet, amely nem csak a tévétörténelemnek, de saját alkotói életművének is magasan kiemelkedő momentuma. Akad, aki szerint ez a befejezés kőkemény kibaszásnak minősül, mások elégedetten vigyorogva konstatálják Lynch és csapatának kompromisszummentes elszántságát; a finálé hatása befogadófüggő, egy valami azonban tutibiztos: aki azt állítja, számított rá, szemrebbenés nélkül hazudik. Laura Palmer jóslata beteljesülni látszik: hamarosan újra találkozunk... (Nemes András)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!