Megismételni a tavalyi bravúrt, az újdonság megsemmisítő erejével lecsapó, misztikus elemeket lebegtető, nyomozásba és déli gótikába oltott karakterdrámát: lehetetlen volt. Rust Cohle és Martin Hart katartikus megváltástörténetbe kifutó vérmocskos, fülledt, filozofikus vesszőfutása után az író, Nic Pizzolatto a True Detective előre bejelentett antológiaformátumának megfelelően helyszínt, szereplőket és bizonyos szempontból egy kicsit stílust is váltott, teljesen elhagyta például a misztikus/horrorisztikus felhangokat. A második évadban azonban e számottevő különbségek ellenére is ugyanaz a lényeg, mint az elsőben (vagy mint a szerző regényében, a Galvestonban): a múlt és a jelen démonaival kétségbeesetten küszködő, elveszett emberek útkeresése.
Los Angeles környékén rábukkannak egy meggyilkolt korrupt városi tisztviselő holttestére, akit egy helyi, a tevékenységét épp legalizálni igyekvő gengszterhez, Frank Semyonhoz (Vince Vaughn) is vaskos szálak fűztek. Az ügy megoldására felállított nyomozócsapatnak tagja Ray Velcoro (Colin Farrell) az angyalok városa melletti Vinci rendőrségétől, Ani Bezzerides (Rachel McAdams) a megyei zsaruktól és a háborús veterán Paul Voodrugh (Taylor Kitsch), az országúti motoros kopók kötelékéből. Rajtuk kívül Frank is a gyilkost keresi, mert az áldozattal együtt az ő befektetésekre szánt milliói is elfüstöltek – a nyomozás azonban a kezdetektől fogva bonyolult érdekek és ellenérdekek átláthatatlanul sűrű korrupciós hálójában vergődik.
Szögezzük le gyorsan: az első évad bravúrját tényleg nem sikerült maradéktalanul megismételni, és nem pusztán azért, mert odalett az újdonság varázsa. Pizzolatto érezhetően jobban tudott irányítani két főszereplőt, mint négyet, Rust és Martin története így lényegesen koncentráltabb, egyenletesebb, összeszedettebb. Főleg, hogy nem csak a főszereplők száma duplázódott meg, de egy rakás többé-kevésbé fontos mellékalak is csatlakozott hozzájuk, és a jellemábrázolást segítő dialógusok ezt egy kicsit megszenvedték: Pizzolatto sokszor túl egyértelműen szól ki a nézőhöz, a karakterek elmélkedései pedig néha olyan mesterkéltnek hangzanak, hogy nem véletlenül váltak (persze túlzó) viccelődések céltáblájává. Kicsit még továbbmegyek: a második évadban olykor mindenki úgy beszél, mint Rust a maga homályos megjegyzéseivel, furcsa bölcsességeivel és kényelmetlen igazságaival (márpedig Rust bravúrja pont az volt, hogy vele ki tudtak mondatni olyasmiket, amelyek mások szájából hülyén hangzottak volna). Az egyes karakterek kibontására kevesebb idő jut, így a közlésforma óhatatlanul felhígul.
És mégis: a True Detective második évadának legtöbb negatívuma (köztük a rendezés ellaposodása – Cary Fukunaga egységes, tökéletes és gyönyörű stílusa nagyon hiányzik) inkább csak az első évadhoz képest fogalmazható meg. Önmagában nézve? A sorozat továbbra is izgalmas, torokszorító és lenyűgöző, atmoszférája fejszével sem hasítható, történetvezetése elegáns és méltóságteljes, sorsdrámája letaglózóan erőteljes.
Igaz, hogy a párbeszédek megbicsaklanak néha, jobb pillanataiban azonban Pizzolatto olyan karakterábrázolási bravúrokat villant meg, amelyeknek még az első évadban sem nagyon találni párját. Milyen döbbenetesen sokat elárul mind Velcoróról, mind a (sokadik mellékszereplő) pultosnőről az a gyöngédség, amely utóbbi tekintetében és egy-egy kurta szavában érhető tetten a totális mélypontra süllyedt, nyomorúságos emberronccsá vált előbbi iránt. Milyen szívszaggató, ahogy Ani, beépülve a kiváltságosak luxuskurva-birodalmába, kibelez egy biztonsági őrt, és megértjük, hogy ez több volt önvédelemnél, hogy egész életében erre várt, hogy elmondhatatlan gyermekkori szörnyűségek gőzét eresztette így ki, hogy a maga módján most bosszút állt valamiért, és hogy ezzel egy régi fájdalmat cserélt le egy újra (nem ő az egyetlen, aki így tesz). Milyen gyönyörű, ahogy a gengszterfeleség az őszinte szeretet abszolút magabiztosságával áll a sarkára a maszkulin pózába merevedett Frankkel szemben, és csak akkor enged neki, amikor a férfi végre felfedi előtte az érzéseit és a gyengeségét.
Egyetlen ilyen jelenet elég, hogy száz túlcicomázott dialógust is megbocsássunk.
Ahogy az első évadban, úgy a másodikban sem a krimi a lényeg (ettől függetlenül azért a negyedik részben szállították az év legdurvább lövöldözésjelenetét). Aki a nyomokat, az összefüggéseket, a fordulatokat keresi, az csak annyit ér el, hogy a végére rohadtul frusztrálttá válik, már csak azért is, mert a sztori ezúttal sokkal szövevényesebb, sokkal nehezebben követhető. A louisianai mocsárvidék, a fülledt, gonosz Semmi Közepének magányos őrülete után most a jól megszervezett, nagyvárosi politikai rendszer az ellenség, a rendőrök és a tisztviselők mocskos és aljas bűnszövetsége, amely automata fegyveres halálosztagokat küld az utánuk szimatoló zsaruk nyakára, és amely újra visszataszítja az alvilág mélyére a gengsztert, aki már azt hitte, annyi év után végre sikerült kimásznia onnan. A komplex úthálózatok fölött sikló kamera nem csupán a karakterek közti bonyolult viszonyrendszert jelképezi, hanem az elvtelen hatalmasságok kikezdhetetlennek tűnő, vérre és pénzre alapozott, mindenhova elérő befolyását is.
Pizzolatto mindent az önnön természetük, döntéseik és közegük lelki nyomorában, a férfiasság értékeivel és (ön)pusztító szemfényvesztéseivel, az apa-fiú kapcsolat szentségével és súlyával küszködő szereplőkre hegyez ki, akiknek látszólag esélyük sincs, hogy boldoguljanak a gyilkosság, a hazugság, az árulás és a korrupció melegágyában. Mégis megpróbálják, és ettől lesznek hősök, posztmodern, megsebzett és mélységesen tökéletlen hősök, de akkor is hősök, még ha maguk is ölnek, hazudnak, lecsúsznak és hibáznak. És ha elég sokáig húzzák, talán végül elengedhetik a fájdalmat, maguk mögött hagyhatják a vesztett ügyeket, és esélyt kaphatnak a továbblépésre. Máskülönben várnak rájuk a keselyűk, és csak az a tudat marad nekik, hogy valaki majd emlékezni fog rájuk. Esetleg, ha nagyon szerencsések, bosszút állnak értük.
A csaknem másfél órás, rendkívüli erejű finálé komorabb és sorsszerűbb, mint az első évadé volt, Pizzolatto istenként oszt életet és halált, megváltást és elkárhozást, az eldurvuló események során a sorozatot kezdettől fogva meghatározó, mindig problémás, mindig kétélű maszkulinitás (amely még a feminin vonásai ellen tudatosan harcoló Anira is kiterjed) bizarr haláltáncot jár. Nincs biztos út, nincs garancia, a jó döntések nem feltétlenül vezetnek jóra, és a rossz sem biztos, hogy mindig elnyeri méltó büntetését. Akárhogy is, Frank utolsó jelenetének simán helye van a nagy, gengszterfilmes panteonban, és egyébként is, furcsamód az ő szála a legemberibb, a legmegrendítőbb – és ha már itt tartunk, Vince Vaughn abszolút felnőtt a szerephez, visszafogott játékéban, szándékosan modoros beszédében folyton ott bujkál a sötétség, a feszültség, az energia. Egyébként mindenki remekül teljesít, de talán Farrell és a Vaughn feleségét alakító Kelly Reilly viszik el a pálmát.
A True Detective második évadát a nézők és a kritikusok is jóval kevésbé szerették, mint az elsőt, sőt, sokan egyenesen utálták. Az Entertainment Weelky például odáig ment, hogy egy „Hogyan reagált a twitter a sorozatfináléra” című cikkébe durván manipulatív módon kizárólag negatív felhangú tweeteket gyűjtött össze. Egyesek a fő nyomozós szál túlkomplikáltságát hánytorgatták fel, mások a déli gótikát vagy épp a Lovecraft/Chambers-utalásokat, a természetfelettivel való metajátszadozást hiányolták. És nem mondom, hogy nincs igazuk, de a True Detective-nek már az első évada sem a történettől vagy a kvázihorrortól volt jó. Pizzolatto vétke nagyrészt annyi, hogy stilisztikailag és műfajilag is lecsupaszította a sorozatot egy kegyetlen bűndrámává, és lehet, hogy ezzel sokak számára kedves nüanszok vesztek el, de a lényeg attól még nagyon is megmaradt. És pokolian jól működik.