Clint Eastwood és Don Siegel rendező párosától (Coogan blöffje, Piszkos Harry, Szökés Alcatrazból) nem egészen ilyen filmre számít az ember. Valószínűleg a gyártó Universal sem ilyenre számított, mert halvány gőze sem volt róla, hogyan pozicionálja – alig csaptak neki bármi hírverést, és még azt a keveset is rosszul, ugyanis Eastwood pisztolyforgató imázsára alapoztak, ami e helyütt abszolút mellényúlás (ironikus, hogy ezt a későbbi DVD-borítókon mennyire durván túlkompenzálták, azok ugyanis egy romantikus lányfilmet sejtetnek, ami szintén teljes hülyeség).
A tizedes háreme (The Beguiled, 1972 – az eredeti cím egészen remek a maga sunyi többértelműségével) emiatt az év egyik legnagyobb bukása lett: alig egymilliót kalapozott össze magának az amerikai mozikban, Eastwood pedig cserébe úgy berágott a töketlenkedő stúdióra, hogy 2008-ig (Elcserélt életek) nem is dolgozott velük újra.
A tizedes háremének elsüllyedése és mai, szinte teljes ismeretlensége már csak azért is szomorú, mert egy baromi jó, a dráma és a pszichológiai/erotikus thriller határán mozgó, egyhelyszínes, háború-a-háborún-belül filmről van szó, amely ráadásul mind műfaját és jellegét, mind pedig főszereplője karakterét tekintve egészen egyedülálló Eastwood karrierjében.
John McBurney jenki tizedes súlyosan megsérül a polgárháború egyik csatájában, és egy közeli, déli területen lévő lányiskola tizenkét éves bentlakója talál rá. A tizedesnek gondját viselik a két női tanár igazgatta, csupán maroknyi lányt tanító iskolában, és kezdeti impulzusaik ellenére nem adják őt át a környéken járőröző déli katonáknak. McBurney aztán lassan felépül, és sármjával, fűt-fát ígérgetésével sorban elcsavarja mindenki fejét, a kislánytól a rabszolgán át a középkorú iskolaigazgatóig – a háborús zónában álló épület a féltékenység, a hazugság és a szerelmi bosszú melegágyává válik.
Szóval sem a régi poszterek, sem az új DVD-borítók ne tévesszenek meg senkit: A tizedes háreme nem egy fegyverdörgésekkel teli, tipikus Eastwood-film, és nem is holmi lányregény. Hanem egy fülledt, érzelmekkel, indulatokkal és bűnösökkel teli déli gótika, amely a bentlakásos lányiskolákról szóló filmek jellemző témáit (szexuális elfojtás, elnyomás, gejzírként a felszínre törő vágyak) egy háborús drámával keretezi, és bele-belenyúl az exploitation eszközeibe is, olykor pedig már-már a horror határán egyensúlyozik.
A tizedes egy manipulatív antihős, aki élvezettel használja ki a körülötte lévő lányok és nők figyelmét, vágyakozását és hiszékenységét. Eastwood karrierjének addig legjobb és legérettebb alakítását nyújtja (ráadásul abszolút a komfortzónáján kívül), ahogy az egész filmet ágyban fekve, majd pedig bicegve és mankón járva viszi végig, halkan beszélve, magában kalkulálva, hidegen kitapogatva és felhasználva mindenki gyengéit és vágyait (rögtön az első percekben megcsókol egy tizenkét éves kislányt) – már a puszta jelenléte is kész fenyegetés. A nők szintén meggyőzőek, főleg a kemény, látszólag a végletekig erkölcsös, valójában szintén manipulatív és nem is akármennyire romlott igazgatót alakító Geraline Page játéka emlékezetes.
Siegel egy jó ideig úgy kezeli a sztorit, mint valami könnyed hangvételű, erotikával fűtött melodrámát, és a játékidő első fele alapján a néző szinte várja, hogy az egész elcsússzon egy sikamlós szexvígjátékba, amelyben Eastwood csibészes félmosollyal keféli végig a lányiskolát. Ohó, mekkora bitch slap lesz ebből. Mert a film egy egészen más irányba csúszik el.
Siegel mérhetetlen alattomossággal vezeti egyre sötétebb területre a cselekményt, hogy a végére egy lelkileg és fizikailag is brutális pszicho-erotikus thrillert faragjon belőle, egyre bűnösebb, sérültebb, gyarlóbb és kegyetlenebb karakterekkel (ami a fizikai brutalitást illeti, olyan csak egy van, és az sem explicit, Siegel rendezői szakértelmének hála mégis felkavaróbb végignézni, mint egy premier plánban mutatott belezést). És a film legnagyobb bravúrja az, hogy az egyre forrongóbb indulatok kavalkádjában nem foglal állást – ide-oda lökdösi szimpátiánkat, akivel az egyik jelenetben még együtt érzünk, azt a következőben egy tüzelő ágyú csöve elé állítanánk. Senki sem ártatlan, és még az is elképesztő aljasságokra képes, aki a leginkább tiszta szívűnek tűnik.
A tizedes ellenséges területen van, és bár nyilvánvalóan hazug és kétszínű, aligha lehet hibáztatni, hogy mindent megtesz a túlélése és a potenciális szökése érdekében. A nők, a tizenkét éves kislánytól a tizenhét éves férfifalón át az aggszűz tanárnőig éretlenek és/vagy kiéhezettek, és iszonyatos bosszúvággyal tudnak nekiesni a férfinak. Árnyalt karakterek, akiket jól meghatározott tekintélyelv, szexuális vágy vagy éppen szerelem motivál a nemeknek ebben a brutális, kíméletlen háborújában.
És a teljesen eldurvuló történet (plusz) tragédiája az, hogy mindegyik karakter, lakozzon benne bármilyen kegyetlenség, képes lenne a megbocsátásra, és így potenciálisan a megváltásra is. Csak utóbbira már sosem kerülhet sor.