A kilenc éves Ted Henley (Jared Breeze) és édesapja, John (David Morse) egy isten háta mögötti, lerohadt motel kétségbeesett karbantartásával tengetik reménytelen mindennapjaikat. A vendégek felbukkanása eseményszerű, a hely totálisan ingermentes, a festői környezet a kisfiú szemében mára szürke, örökké változatlan, ócska díszletté silányodott. Ted egyetlen szórakozási lehetőségét egy fa ágán kialakított leshelye, és távcsöve jelentik, de nem a magasba törő hegycsúcsokat vagy az égboltot kémleli vele: célpontja az országút, ahol gondosan kihelyezett élelemmel kisebb-nagyobb állatokat csalogat az arra járó kocsik kerekei alá. Ténykedésével egy napon súlyos balesetet okoz, az összezúzott autó sebesült sofőrje, a titokzatos William Colby (Rainn Wilson) pedig a motelban kénytélen meghúzni magát. Az idő keserves lassúsággal vánszorog, a nihil egyre elviselhetetlenebb, Ted folyamatosan menekülési útvonalak után kutat, és nem válogat az eszközökben, hogy elérje célját.
A The Boy Craig William Macneill rendező és Clay McLeod Chapman író előző közös munkája, a Henley című, 11 perces rövidfilm alapötletének továbbgondolása 105 percben. Feszesebben, markánsabb eszközökkel előadva a film késként hasíthatna nézője gyomrába, alkotóink azonban inkább alattomosan becsúsztatnak egy szálkát a körmünk alá, hogy utána lassan, hidegvérű tudatossággal nyomják azt egyre beljebb és beljebb. A The Boyt kifejezetten kellemetlen nézni, de nem azért, mert rossz lenne, inkább kérlelhetetlenül sivár, kilátástalan atmoszférája okoz meglehetősen nyomasztó élményt.
A film az eseménytelen mindennapok komótos, részletes bemutatásával eléri, hogy együtt érezzünk szerencsétlen Teddel, megértsük rettenetes motivációit, még úgy is, hogy azonosulni semmiképpen sem tudunk vele. A fiú újra és újra olyan szobákat takarít, melyekben nem laknak emberek, olyan ágyneműket és törölközőket cserél, amiket senki sem használt. Maga korabeli srácok társasága helyett csak a falitükörrel kommunikál, apjával monoton sablonmondatokat váltanak, beszélgetőpartnerek hiányában a motel hivatalos reklámszövegeit monologizálja.
Kezdetben senkinek nem akar rosszat, egyszerűen csak erkölcsi gátak és morális dilemmák nélkül reagál a valóságra, teszi, amihez éppen kedve van, fel sem fogja, ha fájdalmat, vagy helyrehozhatatlan károkat okoz. A kínok legalább jelzik, hogy létezik: ahol halál van, ott törvényszerűen életnek is kell lennie, a cselekvés nélküli tengődésnél pezsdítőbb a pusztítás, a lélegzetvételeknél valóságosabb a sikoly, a gyerekjátékoknál vonzóbb a húskampó. Ted pusztán az ember ősállapotát szemlélteti, olyannak mutatja fajunkat, amilyen valójában - kíváncsisága sötét, de természetes ösztön, aminek sem civilizációs normák, sem felvett társadalmi béklyók nem szabnak gátat. Nem tudja, hogyan illene viselkednie, csak azt csinálja, ami jól esik - a film legkellemetlenebb aspektusa, hogy talán nem is pszichopata ő. Csak egy gyerek. Emberből van.
Szerető apja észre sem veszi, mi történik a fiában, eszébe sem jut, hogy a srác komolyabb felügyeletre és több szigorra szorulna, szelíd, intelligens eszközökkel igyekszik nevelni őt, Ted azonban csak gyengeséget és gyávaságot lát jóindulatában. A fiú számára kizárólag az erőszak nyelve értelmezhető, csak a kínok képesek kirajzolni számára a realitást, destruktív energiáinak elszabadítása segíti, hogy hatalmat gyakorolhasson sorsa és a körülötte élők sorsa felett. Intelligens gyerek, de az empátia tökéletesen hiányzik belőle, és hamar rájön, hogy bármit megtehet, sőt, meg kell tennie, ha vágyaihoz igazodó életteret akar magának. A valóság a kezére játszik, véletlenségből bekövetkező, de sorsszerűnek bizonyuló események láncolata vezet teljes elkárhozásához. Ted hiánytalanul eléri céljait, a legborzasztóbb pedig, hogy ehhez önmagából semmit sem kell feláldoznia: a lélek, a személyiség azon szeglete, ami sérülést szenvedhetne tettei által, eredendően hiányzik belőle, soha nem birtokolta, így el sem veszítheti.
Macneill rendezése higgadt, megfontolt és következetes, a felesleges harsányságtól még a pokoli fináléban is tartózkodik, képei erősek, egyszerűségükben is hatásosak. Jared Breeze fiatal kora ellenére fenyegető, nyugtalanítóan pontos alakítást prezentál, David Morse pedig a tőle megszokott szakmai magabiztossággal hozza a halk szavú, jóra törekvő, kétségbeejtő helyzetét büszkén, de alázattal tűrő apát - mivel nézőként egyedül vele szimpatizálhatunk, nagyrészt neki köszönhető a tragikum kibomlása. Chapman forgatókönyve pont szimplicitása okán üthetne igazán nagyot, de sajnos elnyújtja, néhol feleslegesen túlmagyarázza a történetet. A komótos építkezést igazolhatja ugyan a törekvés, hogy minél teljesebben átérezzük Ted sivár mindennapjait, így azonban a földbe döngölő katarzis - a film minden erénye ellenére - végül elmarad.
A The Boy nem egy hibátlan mestermű, sűrű atmoszférája és felzaklató igazságai azonban kellőképpen maradandó élményt nyújtanak. Igen, ez az élmény nem éppen kellemes. De mit lehet tenni. Ilyenek (is) vagyunk.