Voltak idők, amikor a meséket nem nagy, bölcs királyok, fehér lovon vágtató, daliás lovagok, ábrándozó királykisasszonyok és szőke hercegek terelgették vidáman az elmaradhatatlan happy end felé. Voltak idők, amikor a mesék valami sötétebbet, elemibbet, mélységesen emberibbet adták át, és figyelmeztető tanmesét mondtak gyarlóságokról és ostoba vágyakról. Ezekben az időkben élt többek közt az olasz Giambattista Basile, akinek halála után, az 1630-as években megjelent Pentameron című népmesei gyűjteménye többek közt a Grimm testvéreket is inspirálta.
Matteo Garrone, a Gomorra rendezője most elővette ezt a többé-kevésbé a feledés homályába veszett művet, és néhány elemét átdolgozta egy kétórás mozifilmmé Tale of Tales (Il racconto dei racconti, 2015) címen – lehámozva közben a mesékről a főleg Hollywood és Disney által rávont cukormázat, és visszavezetve a műfajt a felnőttek birodalmába. Jöjjetek hát, vér, horror, őrület, halál, groteszk és abszurditás, járjátok táncotokat a víziszörnyek és az ogrék világában!
A Tale of Tales három, egymással csak néhány dramaturgiailag jelentéktelen ponton kapcsolódó történetet mesél el három egymással határos királyságról. Az egyikben az uralkodópár (John C. Reilly és Salma Hayek) végre használható útmutatást kap a régóta problémás gyereknemzéshez egy jövendőmondótól – persze ezért súlyos árat kell fizetniük. A másodikban a korrupt, szexmániás király (Vincent Cassel) szemet vet, pontosabban fület hegyez egy idős nőre, akit a hangja miatt fiatalnak hisz, és mindenképpen az ágyába akar csábítani – és amikor tévedése kiderül, az szenvedést hoz a nőre és annak testvérére. A harmadikban az uralkodó (Toby Jones) óriásméretűvé nevel egy közönséges bolhát, és a megszállottjává válik – végül saját lánya, a hercegnő kezét is egy bizarr, rituális tesztben ajánlja oda az arra érdemesnek.
Garrone filmje egészen egyedülálló élményt nyújt, különösen most, a fantáziátlan, élőszereplős Disney-mesék (Demóna, Hófehér és a vadász) és a realisztikusra, drámaira modernizált fantasyk (Trónok harca) korában. A Tale of Talest mindkét típustól (ahogy a klasszikus Disney rajzfilmektől is) fényévek választják el, és inkább Neil Jordan 1984-es, Farkasok társasága című borongós Angela Carter-adaptációjával rokonítható – vagy, ha közelebbi példa kell, mondjuk, hogy olyan, mint a tavalyi Vadregény elegáns, kompromisszummentes, no-bullshit hardcore verziója. De még inkább: olyan, mint egy monumentális barokk festmény vagy egy nagyívű zongoraverseny.
A Tale of Tales sajátos, gonosz csavarokat visz a tipikus mesedramaturgiába, miután felsorakoztatja azok megszokott szereplőit, és csalárdul azt sugallja a nézőnek, hogy pontosan tudja, mi fog történni velük. Ritkán találkozni a befogadó ilyen kegyetlen, ugyanakkor elegáns megvezetésével: a cselekmény újra és újra hirtelen hajtűkanyarokkal tér le a neki látszólag kijelölt útról, ahogy az emberi vágyak nem várt, borzalmas módon, ugyanakkor logikusan és érthetően, pusztító mellékhatásokkal teljesülnek be. Vigyázz, mit kívánsz, mert még megkapod: az álmok rémálmokat szülnek.
És nincsenek lovagok, akik ezeket a rémálmokat elkergethetnék. De még csak esetlen, pelyhedző állú, szaros nadrágú apródok sem. Az általában a férfiak tettei miatt bajba kerülő nők megmentő nélkül maradnak, és nekik maguknak kell a sarkukra állniuk, hogy szembeszálljanak királlyal, szörnyeteggel, ostobasággal, elmúlással – a szigorú, de hatalmas erővel szerető és ragaszkodó anyától a vénségét szégyellő szegény asszonyon át az apja akaratlan áldozatává váló hercegnőig ők a történetek szenvedői és cselekvői is. Márpedig a Tale of Tales mágikus realizmust idéző világára jellemző, hogy az ogre nem valamiféle szegény, félreértett és valójában jó szándékú teremtmény, hanem csak az, ami: egy ogre.
Garrone a fiatalság, a szépség, a szabadság és a függetlenség hajkurászásáról, és a mindezek közben elkövetett hibákról beszél, megvillantatva közben száraz, durva, ám szándékosan faarccal előadott humorát, és bedobva gondolatokat többek közt a hatalom természetéről és az osztálykülönbségek visszásságairól. És bár mindezek kortalan témák, amelyek a mai, való világra is erőlködés nélkül ráhúzhatók, sosem érezni úgy, hogy prédikálna, sőt, e témák nem is elmélkedésekként, hanem puszta sztorielemekként vannak jelen, így mindenki azt a következtetést vonhatja le belőlük, amit tud vagy akar.
Az okosan, csavarosan szőtt sztori álomszerű lassúsággal, kimódoltan és gyönyörű, barokkos képi világgal gördül előre. Bár a Tale of Tales tétjei kivétel nélkül kicsik és személyesek (sosincs világ- vagy akár királyságmentés), ez a fenséges, méltóságteljes vizualitás rendre monumentalitást és valamiféle megfoghatatlan emberfelettiséget kölcsönöz neki. Akár arról van szó, hogy Salma Hayek egy hatalmas szörnyszívet zabál két pofára egy pompázatos uralkodói étkezőben, akár arról, hogy a szegény vénasszony megfiatalodva, meztelenül, mint egy erdei nimfa bukkan fel a vadonban, a látvány megigéző, és hipnotikus erővel húzza be a nézőt a történetbe.
A Tale of Tales apróbb hibáit (a szerencsére ritkán használt, de gyenge CGI, az egymáshoz nem kapcsolódó sztorik, a néha túlságosan is lassú tempó) rendre elmossa az egész produkció minden létező értelemben vett grandiózussága és egyedisége. Komoly és csodálatos fantasy ínyencség haladóknak. És talán egy új kor kezdete is, amelyben a mesék végre ismét nem csak eposzi csatajeleneteket és éneklő hercegnőket jelentenek majd.