Az animék világában is létezik - ott ne lenne? - egy panteon, amelynek tagjává válása felér a kvázi halhatatlansággal. A Fuji tetején székelő japán Olümposz illusztris társaságába bekerülni kutyakemény kihívást állít az animeipar apraja-nagyja elé, próbálkoznak is vele minduntalan, bár felemelkedni oda csupán keveseknek sikerül. Szokás Hollywoodot szidni az adaptációéhsége miatt, de a jenkik ebből a szempontból Japán segglyukáig se érnek fel - ha lenne rá kereslet, a japók még a telefonkönyvből is animét gyártanának. Mivel azonban Nippon nem csak dilisség, hanem kreativitás terén is jól el van eresztve, erre egyelőre semmi szükség. Elég egy visual novel hozzá, hogy megfogják vele a kami lábát.
Arra a globalizáció már megtanított minket, hogy odaát minden kicsit más, így a lapozgatós könyvek is (persze szeretik abból a hagyományosat is). Japánban nagy keletje van az olyan számítógépes és konzoljátékoknak, amik tulajdonképpen annyiban különböznek a hangoskönyvtől, hogy képek is tartoznak hozzájuk, illetve az olvasónak bizonyos időközönként megadatik az interakció lehetősége is: eldöntheti, milyen irányban folytatódjon a sztori. Ezeket a nyugat összefoglaló néven visual novelként könyvelte el, és egyre népszerűbbek nálunk is (elég csak az egyik legelborultabb Higurasi no Koro nit említeni, ami már kapható a Steamen).
Na de mire fel ez a fejtágítás: az utóbbi évek egyik legjobb animéje egy visual novelnek köszönheti babérkoszorúját. A Steins;Gate a Chaos;Headet is elkövető (de annak hibáiból szemlátomást okuló) 5pb. és Nitroplus csapatok agyszüleménye, ami 2009-ben jelent meg, első ízben Xbox 360-ra (később portolták szinte mindenre, Androidtól a PlayStation Vitaig, habár nem mind lett angolra fordítva). A White Fox látott benne fantáziát, hogy mozgóképes anyagot csiholjon a remek alapanyagból, és sokat elmond, hogy mire 2012-ben megjelent az anime, a Steins;Gate már dráma cd-ktől kezdve 4 manga spin-offig osztódott, azóta pedig csatasorba állított egy egész estés mozit is.
A Steins;Gate főszereplője Okabe Rintaro (barátainak csak Okarin), egy 18 éves egyetemista, akit látszólag téveszmék vezérelnek: folyton álnéven mutatkozik be, őrült tudósnak képzeli magát, ennek megfelelően laborköpenyben flangál, egy bérelt lakásban laboratóriumot tart fenn haszontalan találmányainak, és egészséges paranoidhoz méltó módon jelentéseket tesz egy titkos szervezetről a süket mobiljába. Természetesen az egész csak színjáték, gyerekes nonszensz, egyfajta horgony a felnőttek és a gyermekek világa közt. Okabe nem őrült, ez hamar kiderül, viselkedése egész más okok miatt tűnik dedósnak, amik felszínre kerülésekor jobban megkedveljük őt.
Okabe mellett számos mellékszereplőt is megismerünk, akik hosszabb-rövidebb ideig reflektorfénybe kerülnek, de a sztorit, ami egy forró júliusi napon kezdődik, dilis főszereplőnk szemszögéből látjuk végig. Okarin és gyerekkori barátja, Mayuri, egy tudományos előadáson vesznek részt, ami az időutazás valós lehetőségeiről szól, csakhogy váratlan események zavarják meg az élményt, mint például egy fiatal lány megkéselt holtteste a takarítók sufnijában. Azonban mind közül az a legfurcsább, amikor Okabe mindezekről SMS-t küld labortársának, a hacker Darunak, mivel abban a pillanatban eltűnik körülötte mindenki, ő pedig egyedül marad a kihalt utcákon. Érzékcsalódása percekig tart csak, ám miután visszazökken az emberek közé, meglepve tapasztalja, hogy az imént még halott lánynak haja szála se görbült, ellenben az épület oromzatát a helyi standardok szerint is szokatlan díszítőelem gazdagítja: egy műhold.
Okabe ráébred, hogy a mikrohullámú sütőre kötött mobiltelefon a ludas a dologban, és hát nem kevéssé lepődik meg váratlan teljesítményén. Tudtán kívül megépíteni egy szerkezetet, amivel üzeneteket lehet visszaküldeni a múltba, így befolyásolni mások cselekedeteit, erőteljesen a paradigmaváltás kategóriájába esik, akárhonnan nézzük (külön poén, hogy D-Mailnek nevezi el a DeLorean után). Az előadás napján elküldött üzenettel ugyanis sikerül az egész napi történéseket átírnia, akaratlanul megváltoztatva az időfolyamot élménybeszámolójával, és olyan eseményláncolatot indítva útjára, amely bőven túlmutat majd az óvodás tudósosdi ártalmatlan ténykedésein.
A sztori remekbeszabottságát bizonyítja, hogy az szinte magát írja. Nincs szükség külső forrásbeli konfliktusra, a Steins;Gate alapfelütése garantálja a szövevényes történetet (ami a többi időutazós műhöz hasonlóan nem minden pontján követhető százszázalékosan, amennyiben nem figyelünk oda erősen). Okarin barátai ugyanis hiénaként csapnak le a lehetőségre, hogy múltbeli hibáikat korrigálják, ebből pedig semmi jó nem sülhet ki, gondolnánk némi geek-műveltséggel a tarisznyánkban, és nem tévednénk. A “küldjünk sms-t anyámnak a múltba, hogy amikor terhes volt velem, több zöldséget egyen és lánynak szülessek”-féle elképzelések a többi szereplőt is elgondolkodtatják, nem csak a nézőt, de hát fiction is kell abba a science-be...
Az időátírkáló bulira természetesen felfigyel egy nagyobb hatalom, a SERN (igen, ez a CERN animebéli megfelelője), ami - egy John Titor nevű rejtélyes fórumozó szerint - a jövőben ráteszi a mancsát a gépre, és megingathatatlan disztópát épít ki vele. Az akaratlan figyelem középpontjában elkerülhetetlen a tragédia, így Okarin egészen szélsőséges lépésekre kényszerül, természetesen az időgép segítségével. Ahogy sejthető, terítékre kerül a trial&error problémamegoldó módszer időgéppel megbolondított alkalmazása, az ok-okozati viszony újszerű értelmezése és egy tankönyvi példa arra, hogyan verhető át az “idő”.
A Steins;Gate nem hagy sötétben tapogatózni az idő természetével és törvényeivel kapcsolatban, kerek-perec pálcát tör a párhuzamos idővonalak elmélete mellett - vagyis, ha változtatsz valamit a múltban, akkor a saját idősíkod nem szűnik meg, hanem mint a faágon egy új hajtás, elindul egy másik idővonal. Ezek a vonalak viszont szorosan egymás mellett haladnak, mint egy összefont kötél, és csak apróságokban különböznek; az előző kauzalitást viszont hozzák magukkal, attól függően, mekkora a változás. Egy ugrással tehát nem mindig lehet elérni a kívánt hatást, van, hogy az egész fonatot vissza kell fejteni, lépésről lépésre - ebben pedig nagyon ügyes a sorozat.
Nyilván olyat kijelenteni, hogy realisztikusan ábrázolja az időutazást, meredek lenne, de a saját logikai rendszerén belül 98%-os biztonsággal elnavigál. A maradék két százalék a homályzóna - nem kerül kifejtésre Okabe különleges képessége, a Reading Steiner, aminek köszönhetően ő az egyetlen, aki megtartja az időváltások előtti emlékeit (Okabe másik mániája, hogy a germán mitológiából kölcsönzi találmányainak a neveket - innen az anime címe, a Steins Gate is). Nagyrészt magyarázatot kapunk az időugrás miértjeire, ami nézői szemmel szimpatikus, még ha néha késztetést is érzünk, hogy kikezdjük. A Steins;Gate azonban nem csak okos, szíve is van: az első néhány epizódra a vígjátéki túltengés a jellemző, ami a sorozat végéről visszatekintve erősen indokolt, ám feleannyira sem irritáló, mint azt a komikus elemeket utálók elsőre gondolnák. A hülyeség szerencsére kellően érett, merészel faji és nemi területeket célba venni úgy, hogy közben messze elkerüli a “Zseniális Teknős orrából vércunami tör elő” poénszinteket.
A történet tanítanivalóan építkezik fel: apró, szinte jelentéktelen lépéseket tesz csupán, amiknek később lesz jelentősége. A cselekmény kéz a kézben gördül előre a karakterekkel, akik jellemükből fakadóan túrnak bele kívánságaikkal az időfolyamba. Üresjáratokról szó sincs, mindig történik valami, viszont nem is sietünk sehová - ha a lazulás ideje van itt, akkor lazulunk, ha a feszültségnek kell dominálnia, akkor az következik. A Steins;Gate nem szívbajos, és nem igazodik elvárásokhoz, hiába a zaklatott Okarin időtortúrája, a folyton resetelt környezete mit sem sejtve a váltásokról mindig ugyanazt a derűs hangulatot árasztja magából, amit korábban láthattunk (erről persze a kissé debil mellékszereplők tehetnek).
És ha már Okarin: a Steins;Gate egyik legnagyobb erőssége a karakterábrázolás és a jellemfejlődés. A főszereplő felnőtté válása és felelősségvállalása jelentős hangsúlyt kap a 24 epizódnyi idő alatt, így alaposan szemrevételezhetjük a gyermekkori ártatlanságot védelmező ökörködés mázának atomjaira hullását. Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, ahogyan a szerelmet végre nem az arcpír és a szégyenlős pillarebegtetés túltolásávál ábrázolják, hanem éretten, a nyugati szem számára befogadhatóbb módon. Kis dolog, mégis sokat számít.
A Steins;Gate sikere abban keresendő, hogy egyszerre szól könnyed szórakozást keresőhöz és mélyebb tartalomra áhítozóhoz, közben pedig elénk tár egy kellően összetett sztorit, amit érdekes és színes figurákkal kelt életre. Se nem vígjáték, se nem mélydráma, hanem a kettőnek egy remek elegye, amit akár kezdő animerajongó, akár kiélezett ízlésű veterán is egyformán megkóstolhat. A tudományos-fantasztikus része pedig csak hab a tortán, hogy elgondolkodtasson és berántson. Röviden: a Steins;Gate megérdemelten foglalja el helyét az animék panteonjában. El. Psy. Congroo.