Hank Johnson: Agent of Hydra #1
Történet: David Mandel
Rajz: Michael Walsh
Marvel Comics
Nem gondoltam volna, hogy a legutóbbi, menetrendszerű, ráadásul a szuperhőscsapatait teljesen újrapozicionáló, univerzummegsemmisítő és újraalkotó eventje a legjobb dolog, ami a Marvellel történhet az utóbbi évtizedben. Rengeteg ismert és ismeretlen író és rajzoló kapott lehetőséget, hogy a saját szájíze szerint eljátszadozzon az univerzum legismertebb hőseivel, ráadásul következmények nélkül, hiszen a Secret Wars végén úgyis megnyomják majd a reset gombot. Ez azt jelenti, hogy egy négy részes történet erejéig senki és semmi nincs biztonságban a maga kis buborékvalóságában, hősök és antihősök hullhatnak el, drámai és klimaktikus események következhetnek be, méghozzá egy rövid, így feszes sztori keretén belül. A legmeglepőbb az egészben, hogy az így született több mint 40 képregény nagy része igazán remek lett, tehát a kísérletet sikerként lehet elkönyvelni.
A Hydra terrorszervezet névtelen, zöld kezeslábast és maszkot viselő ágyútöltelékeinek sorsára senki sem veszteget még fél pillanatot sem az életéből, még az úgynevezett szuperhősök sem. Most azonban nem akárkitől, de a Seinfeld és a Curb Your Enthusiasm íróproducerétől és egyben a jelenlegi is futó Veep sorozat showrunnerétől tudhatjuk meg, milyenek is egy átlagos Hydra alkalmazott hétköznapjai. Hank tipikus kertvárosi apuka feleséggel és gyerekkel, csak éppen nem egy ismert multinacionális cégnek, hanem egy világuralomra törő terrorszervezetnek dolgozik. Munkahelye éppen ezért korántsem veszélytelen, hiszen akár egy átlagos munkanapon is szembekerülhet akár Nick Furyval is, és persze ilyenkor csak a szerencsén múlik, hogy túléli-e a találkozást. Otthon hétköznapi problémákkal kell megküzdenie: felülkerekedni a vitában a feleségével, aki szerint az A.I.M.-nek kellene dolgoznia, mert ott jobb a fizetés, dadust szerezni, átvészelni egy beszélgetést az iskolaigazgatóval, vigyázni a gyerekekre, vagy kihátrálni abból a kellemetlen helyzetből, hogy tévedésből rossz gyerekzsúrra vitte el őket.
Mandel rendkívül jó érzékkel adagolja a humort, és helyezi a hétköznapi helyzeteket a korántsem hétköznapi díszletek közé: Hanknek a HR-re kell mennie, hogy panaszt tegyen új főnöke, Madame Hydra ellen, aki szexuálisan zaklatja, a Halloweent a Hydra alkalmazottai szuperhősöknek öltözve töltik, a napi rutin, csoportos Hail Hydrázás közben beszéli meg az aktuális pletykákat a kollégájával, a céges jótékonysági gála természetesen egy világvége gépezet beindításának ürügye. Röviden: a Hank Johnson: Agent of Hydra a Marvel eddigi legviccesebb képregénye, messze maga mögé utasítva a számomra érthetetlenül túlértékelt Deadpoolt. Hank Johnson akciófigurát a népnek! (Nagy Krisztián)
Plutona #1
Történet: Jeff Lemire és Emi Lenox
Rajz: Jeff Lemire és Emi Lenox
Image Comics
Jeff Lemire a kétezres évek egyik legjobb képregényes igazolása, bármelyik kiadónak is dolgozzon éppen. Olyan dolgokat tett már le az asztalra, mint az Animal Man zseniális újragondolása vagy a Frankenstein: Agent of S.H.A.D.E., de a saját sorozatai képezik a munkássága gerincét: The Complete Essex County, Sweet Tooth, a Trillium és a Descender. Egyszer-kétszer hibázott csak, legutóbb például amikor átvette a Hawkeye sorozatot, de kiérdemelte, hogy párszor szemet hunyjunk az átlagos munkái felett.
Új képregényének sztorija egy, az Alan Moore Watchmane óta klisévé degradálódott esemény, egy szuperhős halála körül forog, azonban egy komoly csavarral: a testet az erdőben egy csapat gyerek találja meg, és a történet leginkább róluk és az egymás közti kapcsolatukról szól, akárcsak ha egy alternatív Állj mellém! (Stand by Me) bontakozna ki a szemünk előtt. A meg nem nevezett kisvárosban, ami egy erdőrengeteg közepén rejtőzik, messze a nagyvárostól, nem igazán történik semmi érdemleges, Teddy pedig azzal üti el az idejét, hogy az Északnyugati Szuperhősfigyelő Társaság tagjaként (Northwest Capespotting Society) feljegyzi és katalogizálja a szuperhősökkel kapcsolatos híreket. A nagydarab, mindig vidám Diane, legjobb barátnője, a lázadó lelkületű Mie, a részeges, nemtörődöm apával megvert Ray, aki a suli rosszfiúja, valamint Mike, Mie állandóan videojátékba temetkező kisöccse mind kézzelfogható, valóságos, hétköznapi, de egyben különleges figurák.
Lemire dialógusai abszolút hitelesek, gördülékenyek, a gyerekek egy napjának végigkövetésével rutinosan és egyáltalán nem erőltetetten mutatja be őket, így mire az utolsó oldallal elérkezünk az egész történetet útjára indító jelenethez, a mesteri karakterábrázolásnak hála már pontosan tisztában vagyunk vele, kik ők, és persze borzasztóan kíváncsiak vagyunk, hogyan reagálnak majd a nem mindennapi helyzetre. Emi Lenox vizuális stílusa erősen támogatja a forgatókönyvet, Jordie Bellaire színezése pedig még egyedibbé teszi a karaktereket (mindegyikük otthoni jeleneteit egy specifikus szín dominálja). A füzet végét a Plutona utolsó napjáról szóló fejezet zárja, amit Lemire ír és rajzol, és egyszerre fog kibontakozni a fő szállal. Ugyan a sztori még csak most fog igazándiból a következő sebességbe kapcsolni, de nem valószínű, hogy ilyen felütés után csalódást okozna. (Nagy Krisztián)
Star Wars: Lando #3
Történet: Charles Soule
Rajz: Alex Maleev
Marvel Comics
A Disney ugye négymilliárd dollárért vette meg a Lucasfilmet, úgyhogy ne legyenek kétségeink afelől, hogy az utolsó cseppet is ki fogja facsarni a cégből – illetve leginkább annak aranygyermekéből, a Star Warsból. Jelenleg ott tartunk, hogy az (egyelőre?) évi egy film mellett úgy ömlenek a valaha rég, egy messzi, messzi galaxisban játszódó könyvek és képregények (meg egyéb merchandies-termékek), ahogy csak a duplacsövön kifér. Valószínűleg csak idő kérdése, hogy megkapja a saját sorozatát C3PO meg az a kis jawa is, aki egy pillanatra felbukkant az első Star Wars kantinjelenetében. Dömping lesz, Star Warsban fuldoklás, és ez nem biztos, hogy jó – mondom ezt úgy, hogy szeretem a Star Warst, amióta csak az eszemet tudom. Egyelőre azonban még éppen elviselhető, kontrollálható és átlátható a nyakunkba zúdított SW (majd miután Az erő Ébredése decemberben világszerte széttarolja a mozikat, ez alighanem változni fog): a képregények területén pl. mindegyik eddig elindított sorozatnak megvan a maga saját stílusa, hangvétele, szóval nem egymással felcserélhető koznumszemétről van szó.
A Lando például egy galaktikus heist-kaland – hát persze, mi más is lehetne, ha egyszer az a cím- és főszereplője, aki. Lando összerak egy ütőképes rablóképes bandát, és amolyan klasszikus balhéfilm-módra elindul, hogy egy régi adósság törlesztése érdekében elkössön egy nagyon szép és nagyon méregdrága birodalmi luxushajót (mint a legtöbb képregény esetében, ezúttal is a Birodalom visszavág eseményei előtt járunk). Kitalálod? Igen, a luxushajóról kiderül, hogy nem valami kövér birodalmi bürokratáé, hanem a reszelős hangú, eszelős röhögésű, villámokat szóró Palpatine császáré. Ráadásul nem is sétarepülésekre használja, hanem nagyon súlyos sith titkok őrzésére.
A harmadik részben már pörögnek az események: Lando csapata kénytelen szembeszállni az elkötött hajón a rettegett birodalmi őrség két tagjával, Palpatine megbízásából pedig egy olyan fejvadász/gyilkos jár a nyomukban, akihez képest Boba Fett hisztis kisgyerek a homokozóban. Soule frappáns dialógusokkal megtömött űrkalandot írt, és szépen összeszedte a négyfős csapatot is: Landót, az egykori professzort, aki a jediket kutatta, amíg ki nem irtották őket, és a klónozott ikerpárt, akik kb. a Star Wars-univerzum nindzsái. Hogy mennyire ért a karakterekhez, az azon is látszik, hogy az említett fejvadászt pár oldalon be tudja mutatni úgy, hogy tényleg veszélyes, rátermett, pragmatikus antagonistaként tekintsünk rá – és mindezt a klasszikus heist-filmek stílusában csinálja, egyszerre feszülten és könnyeden, mindenféle erőlködés és trendi baromság nélkül.
Ehhez mondjuk nem árt Alex Maleev sem, aki a szokásos eleganciával és intelligenciával viszi előre a sztorit (illetve Paul Mounts visszafogott színvilága is nagyon szép). Nem egy világmegváltó képregény, de élvezet olvasni. (Rusznyák Csaba)
Star Wars: Shattered Empire #1
Történet: Greg Rucka
Rajz: Marco Checchetto
Marvel Comics
Már csak bő három hónap van Az ébredő Erő premierjéig (közben szeptemberben már kezdődik a VIII. epizód forgatása). Kb. a fél világ lélegzetvisszafojtva vár, a lelkesebbek feltétel nélküli odaadással, a józanabbak a „csakelnebasszák” mantrázásával. A Disney ennek kapcsán idén szépen visszavette a Star Wars képregények jogait a Dark Horse-tól (egyben a korábbi szériákat minden egyéb Expanded Universe-történettel együtt törölte a kánonból), és a Marvel égisze alatt eddig öt új sorozatot indítottak. A héten megjelent Shattered Empire a hatodik (és már kanyarban a Chewbaccáról szóló hetedik), és sztori-, na meg marketingszemponból is kilóg a társai közül. Ez ugyanis az első képregény az új, hivatalos Star Wars-kánonban, amely A jedi visszatér eseményei után játszódik. Ami persze azt jelenti, hogy egyben előzményként is funkcionál Az ébredő Erőhöz. Hogy ezt biztosan mindenki felfogja, a mű teljese címe az, hogy: Journey to Star Wars: The Force Awakens – Shattered Empire. De ennek használatától megkímélném magam (és benneteket is).
A Shattered Empire még a második Halálcsillag körüli űrcsatával kezdődik, majd gyorsan beleviszi az olvasót a győzelem utáni ünneplésbe, aztán pedig a másnapi „kijózanodásba”: még nincs vége, mondja Han, miután az osztagával lerohan a hold másik felén egy birodalmi osztagot, amely még nem kapta meg a memót a Birodalom összeomlásáról. Dióhéjban kb. ennyi a sztori – nem nagyon derül ki, hogy miféle új fenyegetésről van szó, hol és hogyan fognak a lázadók (illetve immár: köztársaságiak) harcolni ellene, szóval a veterán Greg Rucka az egész képregényt annak szentelte, hogy közölje, hiába ég olyan szépen Darth Vader hullája, diadal utáni felsöprögetésnél azért még nagyobb meló vár rájuk. Ez nem lenne baj, ha egy hosszú sorozat első számát olvasnánk, de itt csak egy négyrészes miniről van szó, aminek ez a „nem sok történik” máris az egynegyede.
Na, jó: Rucka bemutat két valószínűleg igen fontos karaktert, Shara Bey pilótát és férjét, Kes Dameron katonát, akik utóbbi neve alapján a filmben Oscar Isaac alakította Poe Dameron szülei lesznek. Igazából a képregény rájuk összepontosít, Han, Luke és a többiek legfeljebb mellékszereplők (ahogy Az ébredő Erőben is azok lesznek). És Rucka, ha a sztorit megúszósan keni is oda, a karaktereket azért szépen skicceli fel, a dialógusai pedig különösen élvezetesek, szórakoztatóak és viccesek, szépen megidézik A jedi visszatér hangvételét.
Checchettónak az a nem feltétlenül hálás feladat jutott, hogy szűk hét oldalon az új főszereplők szempontjából mesélje újra a második Halálcsillag elleni támadást, és hát ez egy elég megoldhatatlan feladat. Kicsit zsúfolt és zavaros is lett az egész (amúgy kurva nehéz lehet ám képregényben űrcsatát ábrázolni, ld. még: autósüldözés), de a továbbiakban egész szép látványvilágot teremt, ha nem is egyedit és izgalmasat. Tipikusan az a fajta képregény a Shattered Empire, amelyet egy szám után bajos megítélni, elvégre a sztori lényegét az utolsó oldal, a cliffhanger vezeti be. (Rusznyák Csaba)
Young Terrorists #1
Történet: Matt Pizzolo
Rajz: Amancay Nahuelpan
Black Mask Studios
A 2012-ben Brett Gurewitz, Matt Pizzolo és Steve Niles alapította Black Mask Studios rohamléptekkel zárkózik fel a többi, már évtizedes rutinnal rendelkező képregénykiadó mögé olyan címekkel, mint a Five Ghosts, a Ballistic, a We Can Never Go Home, a The Disciples és a hamarosan megjelenő Sinatoro Grant Morrisontól. Mindegyik sorozatuk markánsan elkülönül a mainstream képregényektől, nem csak témáikban, hanem célkitűzéseikben is. A meglehetősen provokatív című Young Terroristsnak semmi köze az aktuálisan a terrorszervezetek ellen vívott harchoz, épp ellenkezőleg, hazai földön, az USA-ban, a társadalom minden aspektusát befolyásolni képes árnyéklobbiszervezetek elleni bosszúhadjárat van a középpontjában.
A meglehetősen masszív, 80 oldalas füzettel indító képregény (az ezt követő számok már visszatérnek a standard 22 oldalas formátumhoz) végén Pizzolo elmesél egy egészen személyes történetet, amikor szembekerült egy Washingtonban székelő könyörtelen, pitbull szívósságú lobbicsoporttal, ami három éven keresztül pokollá tette az életét: ez volt az igazi inspiráció ehhez a fiktív történethez, amely nagyon is valóságos veszélyekre hívja fel a figyelmet, és gondolja tovább azok következményeit.
Az USA-t jelenleg három árnyékhatalom tartja a markában, és legnagyobb befolyással bíró vezetőjét felrobbantja egy öngyilkos merénylő, majd közvetlenül ezután koholt vádakkal egy terroristáknak fenntartott táborba zárják a lányát, Serát, egy elit iskola tinédszer zsenijét, hogy kiszedjenek belőle mindent, ami az apjával és a bátyjával kapcsolatos. Sok évnyi tanulás után az élet egyik legkeményebb iskolájában, Sera többedmagával megszökik, Detroit egyik lepusztult kerületében több házblokknyi területen egy korrupcióval és zsarolással felépített kiskirályságot teremt magának, és elkezdi toborozni hadserege tagjait.
Harcosok Klubja-szerű webes közvetítéseivel és jutalomkódokkal nézhető pornócsatornáival legendás alvilági figurává lényegül át a város lakóinak szemében: a Pizzolo által felvázolt társadalom már-már a Warren Ellis-féle Transmetropolitan jövőjének előképe (a hatalmasok titkait felfedő, összeesküvés-elméletekkel foglalkozó Infocide nagyszerű példa erre a szatirikus-ironikus nézőpontra). A szexuális és a fizikai erőszak mocskos és kézzelfogható, az alulról érkezett, és a tűzkeresztségben Cesar nevet elnyerő guatemalai fiún keresztül pedig mi is belépünk ebbe a világba: Sera világába, egy lehetséges és egyáltalán nem vonzó jövőbe.
Az utóbbi évek egyik legegyedibb és legérdekesebb címe a Young Terrorists: merész, nyers, zsigeri, elgondolkodtató. (Nagy Krisztián)
