Nemes András: A Ragyogás egyértelműen a legmeghatározóbb horrorélményem, bevallom, még az olyan megkerülhetetlen klasszikusokat, mint az Ördögűző, vagy a Gonosz halott sem tudnám nyugodt szívvel mellé állítani. Gyerekként láttam először, és természetesen hetekig alvászavaraim voltak miatta, de nem ezért tartom annyira fontos filmnek: Stanley Kubrick mesterműve egész egyszerűen a mai napig, ikszedik újranézés után is ugyanolyan elementáris erővel hat, mint első megtekintésekor, sőt, az évek során képes volt újabb értékekkel, egyre mélyebb tartalmakkal gazdagodni számomra.
Igen, tudom, az öntörvényű, betegesen maximalista, színészeit az általa megkívánt teljesítmény elérésének érdekében konzekvensen terrorizáló direktor (szegény Shelley Duvall) kiszaggatta Stephen King (egyébként szintén zseniális) regényének számtalan elemét, sőt, vezérmotívumát, magasról tett a könyvhű adaptálásra, azonban esetében ez a hozzáállás nem csak megbocsátható, de egyenesen kívánatos és örömteli. Az ő Jack Torrance-e nem szerető, gondoskodó családapából transzformálódik habzó szájú, zabolázhatatlan, megfékezhetetlen, vérszomjas fenevaddá: Jack Nicholson félelmetes alakításában a férfi már a Panoráma (Szépkilátás, Overlook, mikor-hogy) Hotelben abszolvált állásinterjú során úgy vicsorog, mint egy kiéhezett prérifarkas, nincs jellem-rombolás, nincs dráma, csak a zsigeri, rettenetes, a végletekig esztétizált horror marad. Az viszont nem csupán működik, inkább fenséges erővel tombol: szétfeszíti a szemhéjakat, felvágja a retinát, és gyönyörűséges vérfolyamként egyenesen az agyba zúdul.
A szédítő, ugyanakkor hidegvérű precizitással komponált steadicam-keringők, az utolsó szögig megtervezett, minden négyzetcentiméterükkel a szálloda rideg fenségességét, emberellenes természetét hangsúlyozó belső terek, a monumentális, a szereplőkre kérlelhetetlenül rátelepedő, festőien fenyegető tájak és a kibírhatatlanul idegtépő, brutálisan expresszív komolyzenei betétek (többek között Bartók Béla és Ligeti György művei) olyan végeredményt szülnek, amivel versenyezni (persze a saját, vállaltan elfogult véleményem szerint) a mai napig felesleges és lehetetlen.
Desrix: Gyerekkoromban nem mertem megnézni a Ragyogást. Az eleje nem kötött le, a második fele pedig a frászt hozta rám, de a kellemetlen, saját jól felfogott érdekemben kihagyós módon. Gimis koromban, amikor egyszercsak varázsütésre elkezdtem falni a King regényeket (antikváriumból összevadászgatva őket - még mindig azok a régi, rongyosra olvasott, megsárgult, régikönyv-illatú példányok vannak meg), a második szerencsés jelölt pont A ragyogás lett (még az a kék borítójú, első kiadású). Talán a tudatalattim művelte velem, de csak miután végigolvastam, esett le, hogy ez az a Ragyogás (a film címére nem emlékeztem), amitől szétparáztam magam.
Naná, hogy meg kellett néznem, bár nem közvetlen az olvasásélmény után, hanem kicsit később. És előjött minden. Azok a rideg, élettelen falak, az emberek számára épült, de épp a hiányuktól szenvedő szálloda... annyira jól eltalált módon közli a szemünkkel, és így a bensőnkkel, hogy ez a hely kimondottan nem életbiztosítás, amit kevesen tudnak csak Kubrick után csinálni. Jack Torrence-t és családját nem így képzeltem el, de a környezetet mintha a fantáziám vetítővásznáról másolták volna. King regényében a szálloda egy vasököl, ami durván gyomron vág; Kubrick filmjében egy szike, ami szadista módon szeli ketté az agyadat.
A mozgóképes változat gyönyörű kontúrokkal rajzolja körbe az igenis valóságos és hétköznapi családon belüli erőszakot. Ami Jack esetében a könyvben egy rés a pajzson, a filmben egyszerű emberi jellemvonás, egyfajta férfi-attitűd, amiről mindenki hallott már (és jobb esetben nem találkozott vele). Az idegeket tépő zenei aláfestés - mit festés, mázolás, de a jó értelemben - egyszerre adja meg a feszültség alapját, és jelöli ki a távolságot, nem pusztán a coloradói hegység, de Jack és a néző között is. A horror sokkal kézzelfoghatóbbá válik, mint amit mozgó sövényállatok okozhatnak: az Apa bensőjében nyugvó szelence vihart rejteget, olyat, ami akár egy tízemeletes panel, vagy egy tanyasi ház falai közt is elszabadulhat. És ez olyan rettegés, amit semmilyen riasztó húrtépés nem tud távol tartani. Ezért is olyan zseniális Kubrick ragyogása.
Parraghramma.: Kubrick filmjének varázsa - bármennyire is meglepő - a misztériumban rejlik. Abban a metafizikai rettenetben, ami az első vetítések óta kísérti a nézőt, és ami példátlan volumenű diskurzust gerjesztett és gerjeszt ma is. Ez a titkos képlet: misztérium + néző = végeláthatatlan párbeszédek, értelmezések, viták, élmények és gondolatok tartóoszlopain nyugvó közösség. Ha valaki, hát Stanley Kubrick jól tudta, hogy a didaxis, az önmagát magyarázó fabula, valamint a meztelen fabula az időtlen mesterművek, a kultusz legnagyobb ellenlábasai. Ha valaki, hát ő az örökkévalóságnak készített filmeket, a "leghatékonyabban" talán éppen akkor, amikor a Semmit vette górcső alá, a bennünk kucorgó Űrt plánozta.
Hogy ez a vákuum mennyi mindent szívott magába, azt mi sem bizonyítja jobban a 237-es szoba című interpretációs szkeccsnél, "posztmodern tézisfilmnél" (tud valaki hasonlóról???), ami a meztelen magyarázat: féltucatnyi értelmezés története - magáról a Ragyogásról, kisfilmek a nagy filmről, ami mindenkit megérint, mindenkit zavarba hoz, és egy kicsit mindenkit megváltoztat. Én sem lennék az, ami most vagyok, ha nem is sokkalta lennék másabb, de az egyre kevesebb szabadidőmben korántsem biztos, hogy filmek kapcsán okoskodnék az értelmezések és viták pillérein burjánzó kommunában, ha nincs a Ragyogás misztériuma. Ha nincs az azt körülölelő szövegek kultikus sokasága. Ha nincs például Wostry Ferenc kritikája, ami a lejárt szavatosságú domainek bináris homályzónájába süllyedő Sokkmagazinon szerepelt tudtommal először, viszont a Geekzen a mai napig olvasható. Olvassátok. Feleim szümtükkel.
Borbíró Andris: Hadilábon állok Kubrickkal. Néha imádom, néha nagyon sterilnek érzem, sőt azzal vádolom titkon magamban, hogy precizitása, megszállottsága talán pont abból eredt, hogy nem értette az embereket. Ezért boncolta őket, ezért kísérletezett karaktereivel olyan hideg kegyetlenséggel, talán az egyszerűsítéseket és sablonokat, viszonyítási pontokat kedvelő emberi fantáziát is csak próbálta megérteni és átérezni, lévén ő maga valamilyen egész más anyagból gyúrt és máshogy működő géniusz (mint sok más művész-zseni), és ezért szedett szét és rakott össze annyi műfajt, mindig egyszerre bántva, talán parodizálva is, és mégis megújítva, kreativitással feltöltve őket. (Legutóbb a budapesti mozikban játszott 2001: Űrodüsszeia hozott zavarba: igen, gyönyörű, igen, zseniális, de nem, nem ez a Tökéletes Sci-Fi - ez igazából két sci-fi történet, a végigmesélt félszívvel belevarrva a lezáratlanba. Tudom, hülye vagyok Kubrickhoz. Nem, nem vonom vissza. Ja, és az Acéllövedék is két fél-film összerakva! Há!)
Lényeg a lényeg: a Ragyogás (számomra) Kubrick legsikerültebb filmje, talán pont azért, mert a rendező szadizmusa, enyhén szociopata látásmódja egy elidegenedettségtől csöpögő horror-történeten semmit sem tud rontani, csak javítani. Ahogy az a filmtörténetben gyakran előfordul, kellett ide néhány dolog szerencsés együttállása is (például a drog- és alkohol-elvonástól szenvedő, szétesett Nicholson, akivel akkoriban sok rendező egyszerűen nem mert együtt dolgozni...), no meg alapos megtervezettség (a hotel alaposan megkonstruált belső tere), remek forgatókönyv és ügyes színészvezetés (Jack remekül felvezetett, eleinte fékezett habzású, majd láncait vesztő és elszabaduló őrülete - a legendás, száz-akárhányszor felvett lépcsős jelenet végére ezt talán már nem is kellett nagyon eljátszani, mindenesetre Shelley Duvell kifehéredő bütykökkel markolta azt a baseballütőt...).
Érdekes egyébként, hogy első (pár) nézésre a szellem-kislányok, a vérzuhatagos látomások, a zombi öregasszony voltak a legijesztőbb jelenetek, mostanra viszony valamiért az egyébként látszólag békés hotel kocsmájában piálgatós jelenet készít ki. Szeretem, ha egy film velem tud öregedni...
Elmeboy: Nem vagyok valami hatalmas King-rajongó: a horror állítólagos nagymestere fogalmazni és, na ja, fogjuk rá, történetet vagy helyesebben alapszituációt kitalálni éppenséggel tud, írni azonban szerintem már kevésbé (hörr, hörr). Ezt Kubrick is hasonlóan láthatta, mivel nem sokat teketóriázva, nagyvonalúan és lendületből szarta ketté '80-as remekművének alapanyagát, nem csak szimplán figyelmen kívül hagyva, de egyenesen kigúnyolva annak legfőbb elemeit.
Ja, mielőtt még szó érné a kísértetház elejét, Kubrick sem a kedvencem. Abszolút elismerem és nagyra tartom a munkásságát, csak éppen élvezni nem bírom. Filmjei számomra túl kimódoltak, túl mesterkéltek (mesteriek?) - és tudom, tudom, az én hibám. A Ragyogás azonban az a munkája, aminek ez a kínosan precíz, l'art pour l'art jellegű megközelítés igenis jól áll, amit a konokul esztétizáló hangnem képes felemelni és kiindulópontjánál jóval távolabb lendíteni. Lehet emlegetni a (csakugyan működőképes) horrort, a család, mint legelemibb kapcsolatháló széthullásán merengő narratívát, az alkoholizmust vagy akár a fehér ember bűnét, és ezek mind csakugyan jelen is vannak, a Ragyogás azonban szerintem végső soron és legfőképpen paródia - a kifejezés eredeti, nem kizárólag a kényszeres nevettetésre redukált értelmében.
Hogy Torrance ebben a változatban eleinte szerető, majd apránként megőrülő családapa helyett rögtön alapjáraton pszichopata pöcsfej, vagy hogy Wendy meglehetősen bávatag és ostoba, az senkinek nem újdonság, és általában annyival le is van tudva, hogy na ja, Kubrick lazán kezelte az alapanyagot. Közben dehogy kezelte lazán: éppenséggel mindent elkövetett, hogy aprólékosan rámutasson a mű és a műfaj visszásságaira. Főszereplői, konfliktusai, hangvétele, de még misztikuma is hangsúlyosan banálisak, akárcsak (bár szándékolatlanul) az eredeti regényé, az igazi iszonyat márpedig valahol itt rejlik. A film egyszerre bagatellizálja el saját, valamint forrásanyagának természetfölötti és hétköznapi olvasatát, így aztán nem csak önmagán, hanem önnön jelentésrétegein is jócskán túlmutat - valahová a szürke, hideg semmi útvesztőjébe.
A Ragyogás egy ereklye abból a korból, amikor komoly rendezők merték komolyan venni és értelmezni a horrort, mikor az még nem silányult zöldfülűek ugródeszkájaként fenntartott, kényszeres posztbizbasszá, netán egyenesen céltalan tocsogássá. Ám legfőképpen és első sorban egy nagyon jó film, minden műfaji megkötés vagy megfelelési kényszer nélkül. Úgy tűnhet, azzal, hogy egyszerre éltetem önérzékenységét és ítélem el napjaink eresztését ugyanezért, önmagamnak mondok ellent: a hangsúly azonban az érzékenység kifejezésen van. Anélkül pedig nem igazán érdemes horrorba fogni.