Ilyesmi lehetett volna az Indiana Jonesból, ha klasszikus-ponyvás kaland helyett delíriumos horrorba oltják. Dennis Alan antropológus (Bill Pullman) azért utazik Haitire, hogy utánajárjon egy érthetetlen módon bizonyítékokkal is alátámasztott helyi mendemondának, miszerint létezik egy szer, aminek hatására az áldozat „meghal” – ez eddig nem olyan nagy wasistdas –, és aztán később „zombiként” támad fel újra – na, ezzel viszont már tudna mit kezdeni a gyógyszeripar. Alant egy szemrevaló helyi orvos, Marielle Duchamp (Cathy Tyson) navigálja a sötét, veszélyes, voodoo-val a legmélyebb bugyraiig átitatott, politikai forrongásoktól nyögő ország fülledt halállabirintusában, ahol egy szép reggel simán arra ébredhetsz, hogy az ágyadban egy lány hullája fekszik melletted. Meg a feje. Külön-külön.
1988-as horrorával (The Serpent and the Rainbow) a nemrég elhunyt Wes Craven vagányan szembepisált a széllel, amikor George A. Romero akkor már két évtizedes, paradigmaváltó örökségét figyelmen kívül hagyva visszalőtte a zombimítoszt a babonákkal teli karibi térségbe, vagyis oda, ahonnan az eredetileg származott. A kígyó és a szivárvány a tudomány és a misztikum sajátos elegyével magyarázza az „élőholtakat”, és e két terület, hogy mást ne mondjak, az állam és az egyház keveredése az egész közegre jellemző. Craven Haitijében a karhatalom fekete mágiával fonódik össze, és bár a filmnek ez a politikai aspektusa csak nagyon visszafogottan, afféle háttérszálként van jelen, ez pont elég ahhoz, hogy Alan – és a néző – úgy érezze, egy egészen más világba, valamiféle bizarr rémálomországba csöppent.
Minden sarkon ijesztő, groteszk maszkokba, tenyérből arcba fújt drogokba, pillanatok alatt elillanó öntudatokba és életekbe, lángoló koporsókban temetett halottakba botlani; a fülledtségtől és voodoo-tól sűrű trópusi levegő gazdag, buja táptalaja a lázálmoknak és a hallucinációknak, amik lassan belefolynak a valóságba – vagy talán mindig is valóság voltak. Alan hotelszobájában döglött, keresztre feszített disznó lóg a falon, a férfi mögött machetét lóbáló árnyék bukkan fel. Egy aszott hulla tágra nyíló szájából kígyó tör ki, fogaival élő húsra szomjazik. Egy ajtó túloldalán a világ megfordul, és ami addig vízszintes volt, most függőlegessé válik. Egy élve eltemetett férfi üvölt, miközben koporsója vérrel telik meg.
Craven őrült, masszív horror-egzotikumának vizuális és atmoszférikus ereje óriási (ebben Brad Fiedel hipnotikus zenéjének is szerepe van, bár amikor a végén felhangzott a Terminátor főtémája, kicsit kibillentem a székemből): az élet és a halál mezsgyéjén burjánzó szürrealizmus mágnesként húzza be a nézőt, ahogy fokozatosan haladunk a realizmus földjétől az egyre elrugaszkodottabb fantasztikumig. A finálé előtti rövid hazaruccanás Amerikába mesterien kivitelezett fordulópont: tudjuk, hogy a borzalmaknak még nincs végük, így nem meglepő a baráti vacsora voodoo-tébolyba fordulása, de az, hogy a vég hazai terepen nyúl a főszereplő után, így is szinte sokkoló. Nincsenek határok, menedékek, nincs többé olyan, hogy „biztonságos”. Vissza a trópusi pokolba – a játszmát csak ott lehet befejezni.
Craven persze nem lenne önmaga aránytévesztés nélkül. A lángoló, forrongó, forradalmi Haiti káoszába ágyazott végső leszámolás felvezetése példás, de aztán a film rajzfilmes túlzásokba esik, ahogy Alan és nemezise ököllel, tűzzel, halottak lelkével, egymást pankrátorként hajigálva harcolnak, ráadásul még azt az „azt hitted, hogy halott, de visszatér egy utolsó seggrúgás erejéig” toposzt is sikerül elsütni, amit Craven majd maga röhög ki a Sikolyban nyolc évvel később.
Ettől eltekintve A kígyó és a szivárvány egy súlyos atmoszférájú, véres-rémálmos-egzotikus, alattomosan a bőr alá kúszó horror, valószínűleg a legjobb és a legkomplexebb, ami voodoo-témában készült.