Robert Scottnak nincs túl bonyolult munkája. Szigorú szabályok szerint játszik, rutinját, tapasztalatát, kiképzését használva végzi el küldetéseit. Nem gondolkodik, nem tervez, mert nincs miért, ez mind a felettesei feladata. Ő csak megy, ahova küldik, akkor, amikor küldik, és meghúzza a ravaszt, ha arra utasítják, az okokért és a következményekért fájjon a feje másoknak. Még meg is mondja egy újoncnak, aki megkérdőjelezi a felettesei döntését: „You got to set your motherfucker to receive.” Scott nem gondolkodó, nem tervező, csak végrehajtó. De amikor az elnök lányának nyoma vész, kénytelen átértékelni a csillagos-sávos haza védelmében betöltött szerepét. Kénytelen gondolkodni. És amire rájön, az egyáltalán nem tetszik neki. Másoknak meg persze az nem tetszik, hogy rájött valamire.
Lehet, hogy ezek alapján A spártai (Spartan, 2004) nem hangzik túl nagy dobásnak, pedig az. Csak nem a sztori, hanem a kivitelezés miatt. David Mamet érti a dolgát - bő három évtizede csinál baromi jó filmeket (bár általában inkább íróként, mint rendezőként), amik az egy-két jellemzően hollywoodi kitérőtől eltekintve (Hannibal) mind valahogy nyugtalanítóan feszültek, szikárak, és jól elvannak a mainstream perifériáján. A spártai a Bond-filmek antitézise, a 2000-es évek egy méltatlanul elfeledett kis remeke, egy minden sallangtól, bullshittől, pózőrködéstől, romantikától, nemzeti büszkeségtől megfosztott, abszolút naturalisztikus kémthriller. A 24 első részeihez (amelyekben még egy picit sem szaladt el a ló az alkotókkal) hasonlít talán a legjobban, de a plázaközönség számára azokhoz képest is szinte fogyaszthatatlanul nyers és letisztult. Ha létezik egyáltalán film, ami a modern titkosügynökök életét hitelesen mutatja be, akkor az egészen biztosan A spártai.
Az akciójelenetek szokatlanul valószerűek és rövidek, általában egy hosszabb tűzharc is lezajlik pár másodperc alatt, és egyik sem öncélú, mind a történet előremozdításáért van. A hirigek közt az utolsó rezdülésükig hiteles karakterek végzik a dolgukat nagyon is hihető titkosügynökségi protokollok és bevett piszkos trükkök mentén, és cserélnek eszmét Mamethez méltón némi cinizmussal színezett, tűéles, okos, balzsam-a-fülnek dialógusokkal.
Ez az egyetlen alakítása a főszereplő Val Kilmernek, ami egy napon említhető a Michael Mann magnum opusában, a Szemtől szemben-ben nyújtott teljesítményével. Ahogy a kémthriller műfaja, úgy ő is levetkőzi minden manírját az egyszerű, metodikusan dolgozó Scott szerepében. A mellékalakok, Ed O’Neilltől William H. Macey-n és a megmentendő Kristen Bellen át a pre-marveles (és annál a verziónál fenyegetőbb kiállású ügynököt hozó) Clark Greggig, szintén nagyszerűek és illúziómentesek. (A fehér házi csemete pl. az első adandó alkalommal szétdobja a lábait egy cigiért cserébe.)
A sztori maga nem valami komplikált, ám hűvös atmoszférájához félúton csatlakozik egy csavar, ami, bár szintén nem túl eredeti, mindent új szintre emel: Scott rájön, hogy az elnök elrabolt lányát valójában nem is próbálják visszaszerezni a fejesek. Közelegnek a választások, a csaj pedig túl problémás, túl kontrollálhatatlan, ezért sokkal kényelmesebb nekik, ha egyszerűen csak eltűnik a Föld valamelyik szexrabszolgás segglyukában. Az apjának tudnia sem kell róla. Az eredeti mindebben az, ahogy Mamet hőse kezeli a helyzetet.
Scott nem hasonlik meg, nem dől össze benne egy világ, nem hitetlenkedik, még csak nem is gurul dühbe. Gusztustalan politikai helyezkedések és hatalmi játszmák folynak, a vezetők korruptak, manipulatívak, amorálisak, és pár szavazat érdekében gondolkodás nélkül beáldoznak bárkit, akár egy tinilányt is? Na és akkor mi van? Hol ebben az újdonság? Scott nem tegnap született, nincsenek lerombolható illúziói, az egész számára csak annyit jelent, hogy van egy új küldetése, amit végre kell hajtania, ahogy minden korábbit. Csak ezt a küldetést most nem a feletteseitől kapta, hanem saját magától. Az igazságérzete, a lelkiismerete miatt? Talán. De lehet, hogy csak azért, mert nem egyeztethető össze önmagával az, hogy félmunkát végezzen. Van ebben a hozzáállásában valami elemien noioros (ahogy az operatőri munkában is), ami meglehetősen jól működik a ’70-es évek politikai thrillereit idéző összeesküvés-sztoriban.
Mamet cinikusnak tetsző, ám félő, hogy nagyon is racionális üzenete egyértelmű. Ha igazságot kell tenni, hiába számítunk az öltönyös fejesekre, a gondolkodókra, a tervezőkre, a döntéshozókra... csak az egyszerű dolgozóban reménykedhetünk , az underdogban, akinek nincsenek hátsó szándékai, hazugsággal, aljassággal érvényesíthető érdekei, hanem baziegyszerűen csak végzi a munkáját, és kész. Nem a poszt, a cím, a hivatal számít. Hanem az ember.