Puszta formalitás - Az elkövető sejthető, az áldozat ismeretlen

Sűrű erdő mélyén vagyunk. Moccanatlan nyugalom. Hirtelen egy revolver csöve fordul a kamera felé. A fegyver elsül. A kép felborul, a világ kizökken, hektikus hegedűfutamok szaggatják az idegeket. A kamera nyaktörő tempóban cikázik a fák és a lombok között, kúszik az aljnövényzetben, imbolyogva száguld az ismeretlenbe.

Puszta6

Egy férfi (Gérard Depardieu) rohan a szakadó esőben. Izzó fény vakítja el. Rendőrök igazoltatják - nincsenek papírjai. Málladozó, furcsa, ódon rendőrőrsre kísérik. Egy konok felügyelő (Roman Polanski) faggatja. A kimerült férfi azt állítja, ő Onoff, a világhírű író. Ez az egyetlen, ami némiképp biztosnak tűnik. A környéken gyilkosság történt. Az áldozat ismeretlen. Onoff a gyanúsított. A kérdések záporoznak, a válaszok esetlegesek, a felhőszakadás nem csillapodik, a megoldás pedig (látszólag) egyre messzebb és messzebb kerül.

Giuseppe Tornatore (Cinema Paradiso, Az óceánjáró zongorista legendája) filmjéről joggal állíthatnánk, hogy kategóriája egyik legjobbja, feltéve, ha az alkotás eltűrné, hogy ráerőszakoljuk bármely műfaji kategória felesleges béklyóját. A Puszta formalitás agytornára invitáló noir-variáció, lélektani dráma, misztikus thriller, de elsősorban és mindenekelőtt nagybetűs FILM: minden képkockájáról süt a szakmai elkötelezettség, a mozgókép iránti alázat és szeretet, a varázslat felszínre hívásának tiszteletreméltó (és hibátlanul abszolvált) kényszere.

Puszta2

A pár szereplős kamaradráma óhatatlanul színházi előadást idéz, ám egy pillanatra sem színpadias, vagy mesterkélt. A rendőrőrs puritán, de tökéletesen megkomponált belső terei nyugtalanító, időn túli (a falon mutató nélküli óra függ), sivár, mégis enyhet adó odú hatását keltik - itt nyilvánvalóan minden lehetséges, a normalitás keretei (akár a falak) felrepedtek, az igazság, tűnjön bármekkora képtelenségnek, kérlelhetetlenül beszivárog a réseken.

Ahogy a felhőszakadás egyre hevesebben rohamozza az épületet, Onoff agyából úgy törnek elő az egyre vészjóslóbb emlékképek, és vezetik pánikrohamokon, dühkitöréseken, tébolyult röhögőgörcsökön keresztül a megnyugvásig - a felgyülemlő víz fenyegetése a finálé felé haladva fokozatosan nemesül a megtisztulás éteri egyszerűségű szimbólumává. A rendező által jegyzett forgatókönyv mesteri húzása, ahogy a játékidő előrehaladtával apró jelzésekkel növeli kétségeinket, hol is vagyunk valójában: a telefon süket, a tollak nem írnak, vonatok nem állnak meg a közelben.

Puszta5

Az omladozó falak között két karizmatikus, tehetsége legjavát prezentáló színész macska-egér játékát figyelhetjük: a rendezői feladatoktól ezúttal tartózkodó Polanski alakította felügyelő hol kíméletlenül pontos kérdésekkel, az erőszak határát is átlépő kegyetlenséggel kívánja kicsikarni az íróból a válaszokat, hol pedig rajongó tisztelettel, szelíd érdeklődéssel, figyelmesen és mély empátiával hallgatja annak mondandóját. A napjainkban sajnálatos módon leginkább csak önmaga paródiájaként figyelmet keltő Depardieu Onoffjának tekintetében egy csapdába esett vadállat dühe, kétségbeesése és rettegése izzik, folyamatosan kitörni készülő fenevadként vizslatja a menekülési útvonalakat, nem akar, nem mer, nem tud szembe nézni a valósággal - vergődése szánalmat, részvétet és respektust egyszerre kelt a nézőben.

Tornatore szakmai tudása sugárzik a filmből, de nem telepszik rá a briliáns történetre, fölényeskedő erőfitogtatás helyett visszafogott, bölcs eleganciájával, makulátlan letisztultságával tüntet. A vágások ritmusa remek (különösen a flashbackek dinamikája lenyűgöző), Blasco Giurato operatőri munkája pedig bámulatosan könnyed, virtuózan eredeti megoldásaival ránt magával minket. Ennio Morricone aláfestőzenéje legtöbbször diszkréten meghúzódik a háttérben, a kiemelt pillanatokban azonban lehengerlő intenzitásával gyönyörködtet: a kezdő képsorokat zaklatott disszonanciájával, a lezárást drámai, szívet tépő dallamaival teszi emlékezetessé.

Puszta8

A Puszta formalitás végső csavarja rutinosabb rejtvényfejtők számára talán kikövetkeztethető, az igazán jó filmnek azonban nem csupán a megdöbbentés erejével kell hatnia. Giuseppe Tornatore munkáját az teszi igazán kiemelkedő teljesítménnyé, hogy akkor is érdemes újra és újra megnézni, ha ismered a végét. Remekmű, és a saját jogán, nem pedig egyszeri, reprodukálhatatlan hatásmechanizmusok okán az.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!