A 2000-es évek elején a skandináv krimiirodalom két vállra fektette Európa mellett Amerikát is. Az elképesztő népszerűségnek örvendő „északi noir” hullám ma egyet jelent Arnaldur Indridason, Stieg Larsson, és Jo Nesbo nevével, de a társadalmi és szoicológiai látképbe épített fordulatos bűnügyi regények gyökerei korábbról, Svédországból eredeztethetők: a műfaj alapjait a '60-as és '70-es években Maj Sjöwall és Per Wahlöö szerzőpárosa tette le. Az ő munkáikban keveredett először tudatosan a társadalomkritika a nyomozást középpontba állító krimivel, amelynek elengedhetetlen kelléke volt a cinikus, emblematikus nyomozó karaktere. A szerzőpáros nevéhez még nyugodtan odavehetjük Henning Mankell Kurt Wallender-sztorijait is (még akkor is, ha azok döntően Afrikában játszódnak), amelyek Németországibeli sikerei mögött még a Harry Potter-könyvek is csak maximum tévéújságnak számítanak.
Azonban ami igazán összeköti a fent említett újhullámos skandináv krimiket saját előfutáraikkal és önmagukkal, az a hideg, nyers és pőre hangulat, amely olyan, akár egy jófajta korai Entombed vagy Darkthrone lemez. A szürreális, nyers, depresszív és fagyos légkör kiegészítő elemeként ezen művek esetében is kötelező kellék az adott kor társadalmi, politikai és korrupciós problémáira való reflektálás, és azok beépítése a cselekménybe. A skandináv krimiirodalom, amellett hogy fordulatos és fájóan aktuális, tökéletesen celluloidképes mind a tévében, mind a nagyvásznon, és erre viszonylag hamar rá is jöttek északon. A sorozatba ültetett skandináv krimik egyik, de talán egyenesen a legminőségibb sorozata a svéd-dán koprodukcióban készült Híd.
A sorozat címe a Svédországot (Malmö) és Dániát (Koppenhága) fizikálisan és társadalmilag is összekötő Øresund hídra utal, ahol valaki elhelyez egy holttestet. Mivel ezt pontosan a két ország határvonalán teszi, a két illetékes rendőri hatóság egy-egy képviselője kénytelen közösen dolgozni az ügyön. A karakterek nemcsak jellemüket, hanem ebből fakadóan nyomozati módszereiket tekintve is erősen különböznek egymástól. A dán Martin egy lazább felfogású, északi szemmel nézve bohókás, humoros, középkorú férfi, aki mindenkivel könnyedén szót ért, míg svéd kolléganője, Saga Noren egy átlagon felüli intelligenciával rendelkező Asperger-szindrómás, mindenféle érzelmet, empátiát és humort nélkülöző fiatal nő. Kettejük kialakuló kapcsolata, nézeteik és munkamódszereik különbözősége egyszerre segíti és hátráltatja közös nyomozásukat, hogy aztán az első évad végére valamiféle furcsa alapokon nyugvó baráti viszony alakuljon ki közöttük.
Az első évad középpontjában lévő gyilkossági hullám a végére természetesen meghozza azt a kötelező csavart, amelyre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy kiszámítható. Az első és az utolsó epizód szálai közé a készítők ügyesen beleszőtték azokat a komoly szociológiai, társadalmi és politikai vírusokat, amelyek valóságos fertőzésként rágják belülről a két északi országot. Az aktuális belügyi problémák felvonultatása mellett azonban bőven marad idő a két nemzetet jellemző sztereotípiák meglehetősen magas színvonalú kifigurázására is. Sokat játszanak a nyelvek különbözőségével (maga a híd szó is csak egy betűben különbözik a két nyelvben), illetve igyekeztek a két karakter jellemét is úgy felépíteni, hogy azok sarkosan foglalják össze a két nép egymásról megfogalmazódott előítéleteit.
Martin, aki a svédek által elképzelt dán átlagpolgár megtestesítője, lazábban kezeli a szabályokat, könnyelműbb, két házasságából öt gyereke van. Ezzel szemben Saga Norán merev, mindenen túl ragaszkodik ahhoz a szabályrendszerhez, amely munkájának iránymutatást ad, és képtelen elengedni magát. Még akkor sem megy neki, amikor egy éjszakai bárban felszed egy csávót egy kis esti ágytornára. Számára még a szexuális vágy is csak gépies ösztön, amelynek kielégítése után ki tudja azt pipálni a tennivalók listáján.
A második évad több téren is továbblépést jelent az elsőhöz képest. A két főszereplő karaktere sokkal fajsúlyosabb, családi hátterükről és múltjukról részletesebb képet kapunk. Lassan megértjük őket, cselekedeteik mozgatórúgóját, és azt is, hogy ezek miért és hogyan segítik, egyben hogyan hátráltatják munkájukat. Annak ellenére, hogy itt már jóval közelebb állnak egymáshoz, a közöttük lévő kommunikáció mégis nehézkesebbé válik. A karaktereiket érintő drámák egyszersmind kicsúcsosítják jellemeik különbözőségét, ami már néhol a nyomozásukra is rányomja a bélyegét. Az évad középpontjában álló, öko-terroristák által elkövetett bűncselekmény sokkal összetettebb, szövevényesebb, és természetesen ezúttal sem maradhat el a kötelező fordulat. Ez utóbbi talán kevésbé átütő erejű, mint az első évadban, de ez nem is akkora probléma, hiszen a második évad vége ennek ellenére elképesztően letaglózó. Utolsó pillanataiban szinte a képernyő túloldalán is érezhető a két főszereplő között meghúzódó feszültség, amely folyamatosan, apró elemekből építkezik fel a szemünk láttára, egészen a fináléig.
A csavaros történetek és karakterdrámák mellett azonban a sorozat igazi erejét a képi világ és a két főszereplő, Kim Bodnia és Sofia Helin adja, akik szinte lubickolnak kiválóan megírt szerepükben. Természetesen amolyan visszafogott, északi módon. A nyomasztó, barnásszürkés képi világ, az Øresund híd rendszeres vágóképe, az elmúlt évek legzseniálisabb főcímdala egyszerre mélyíti el a nézőben azt a depresszív, fagyos hangulatot, amely az északi krimiket jellemzi. És hogy mennyire ez adja az egész szívét-lelkét, arra tökéletes példa a sorozat angol és amerikai átirata, amelyek, bár jól átveszik a remekül megírt, fordulatos forgatókönyvet, mégis hiányzik belőlük az a borongós atmoszféra, amely a Hidat az elmúlt évek egyik legjobb sorozatává tette. Ráadásul, mivel félig-meddig nyitva hagyták a második évad végét, a héten induló harmadikban megint lesz mit néznie annak, aki az eddigieknek esélyt ad. Márpedig az esélyt nemhogy javallott, hanem egyenesen kötelező megadni!