Részeg télapó, meleg bosszúálló és technológiamentes Tokió

Az utóbbi pár hónapban a kollégával már sokat méltattuk felváltva a Marvel idei nagy égzengés-eseményét, a Secret Warst – nem is csupán magát a fősorozatot, illetve az ahhoz vezető, több éves, briliáns Avengers történetfolyamot, hanem azokat a szériákat is, amelyek ezek nyomán nőttek ki a földből, és mindenféle vad, őrült, kreatív alternatív világos ötletekkel dobálóznak. Egyik személyes kedvencem a Gerry Duggan írta 1872, amely a Marvel-hősök sztoriját az amerikai vadnyugatra helyezi, szépen szem előtt tartva a western műfaji szabályait, és ügyesen használva annak hatásmechanizmusait.

A sztori – tipikus amerikai westernhez méltón – egyszerű: a városka seriffje (Steve Rogers, hát mégis, ki más?) megpróbálja megakadályozni, hogy a helyi vezetés (az élen Wilson Fiskkel) meglincseljen egy Red Wolf nevű indiánt (ez a kiadó egy régi C-listás karaktere, aki a Secret Wars végeztével saját sorozatot kap majd), amiért az nélkülöző népe érdekében megkísérelt felrobbantani egy gátat. A korrupt helyi hatalmasok nyilván nem nézik jó szemmel a dolgot, és már ég is a puskaporos hordó kanóca.

Duggan, akárcsak jelenlegi marveles írótársai, lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználja az „ez úgyis csak egy párhuzamos világ”-koncepciót, szóval senki ne csodálkozzon, ha Steve Rogerst, Amerika Kapitányt Seriffet félúton simán agyonlövik hátulról, aztán meg a hulláját odavetik a disznóknak, hadd zabálják fel, á la Blöff. A vadnyugati hangulat jól eltalált, a por, a mocsok, az élet olcsósága szinte tapintható (annak ellenére is, hogy Nik Virella rajzai nem mindig méltóak a forgatókönyvhöz), a sztori pedig egyre emelkedő tétekkel, egyre grandiózusabb stílusban vágtat.

Duggan jól kufárkodik a karakterekkel, a részeges Starktól az özvegy és bosszúszomjas Natasháig logikusan helyezi el a Marvel-hősöket és –gonoszokat a vadnyugati kulisszák között (talán csak Doctor Octopuson érezni az izzadságszagot), és különösen szép, ahogy nagyon fokozatosan, lépésről lépésre hozza be a hagyományosnak induló westernbe a sci-fi elemeket. Valószínűleg nem ez a Secret Wars leginkább innovatív sztorija, legalábbis narratív értelemben biztos nem, de hát épp az a lényege, hogy egy jól ismert műfaj kliséivel, típuskaraktereivel és fordulataival játszadozzon el szórakoztatóan. És így is tesz. (Rusznyák Csaba)

Captain America: White #1

Történet: Jeph Loeb
Rajz: Tim Sale
Marvel Comics

Valamikor félúton aközött, hogy az ember megtanult két lábon járni, és összeomlott a Római Birodalom, Jeph Loeb és Tim Sale bejelentették nagy sikerű, kultikussá vált „színsorozatuknak” (Spider-Man: Blue, Hulk: Grey, Daredevil: Yellow) új felvonását, a csillagos-sávos Marvel-hős kalandjairól szóló White-ot. A nulladik szám még 2008-ban meg is jelent, amivel jól átvertek mindenkit, aki azt hitte, hogy tényleg elkezdődik a sorozat. Most, hét évvel később kijött az első rész, és az eddigi tempót alapul véve a halálos ágyunkon már simán olvashatjuk majd az utolsót. (Na, jó, igazából elvileg készen van az egész, és még idén lezárul az ötrészes sorozat, de  hát... meglátjuk.)

A „színsorozat” sajátossága, hogy visszapillant a főszereplőül választott szuperhős pályafutásának elejére, és stílusosan, általában hatalmas szívvel meséli újra annak egy jellemző történetét. Bizonyos szempontból remake-ként is lehet tekinteni rájuk, de felesleges volna címkeragasztással csökkentgetni az érdemeiket: szépen, gondosan, lelkesen, hozzáértően megírt-megrajzolt képregények ezek, egyfajta szerelmeslevelek a klasszikus Marvel-karakterhez és a nagy Marvel-őskorszakhoz.

A Captain America: White az első (és a nulladik) szám alapján patentosan illik a sorba: Loeb és Sale gyakorlott párosa azzal indít, ahogy a Kapitány hosszú víz alatti szunyókálás után felébred a nemrég alapult Bosszú Angyalai körében, de ezt a keretet csak arra használja, hogy édeskeserű narrációs perspektívát adjon a főhős és (akkorra rég halott) tinédzser sidekickje, Bucky korai második világháborús történeteihez. Steve szeretettel, bűntudattal, kétségekkel, örömmel és bánattal mesél, firtatja Buckyval való kapcsolata mibenlétét és saját felelősségét (elvégre mégiscsak egy kölyköt vitt magával a frontvonalra), miközben Tim Sale stílusos, merész vonásai és Dave Stewart csodálatos színei eposzi, szélesvásznú hatást keltve jelenítik meg a helyszíneket és az akciókat.

Külön öröm, hogy Loeb viszonylag szokatlanul, de üdítően pihenteti a címszereplő karaktertől elmaradhatatlan hazafias lózungokat, és a sztori személyes aspektusaira koncentrál. A White erejük teljében lévő alkotók munkája (pedig Loeb nem kevés szart hordott össze az utóbbi években), kontinuitástól mentes, fantasztikus hangulatú, szép képregény – ha tartja a színvonalat, az év egyik legjobb szuperhőstörténete lesz belőle. (Rusznyák Csaba)

Lobster Johnson: A Chain Forged in Life

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Troy Nixey
Dark Horse Comics

Amikor legutóbb ránéztem a naptáramra, még szeptember volt. Ez itt meg egy tetőtől-talpig, kívülről-belülről, 100%-ig karácsonyi témájú képregény – szóval nem egészen értem, miért nem tudott a kiadásával várni a Dark Horse még úgy bő két hónapot. Lehet, hogy valami gyakornok, aki azóta nem dolgozik ott, rossz anyagot küldött a nyomdának. Nade. Lobster Johnson. Mignola Hellboy-univerzumának kakukktojása.

Azért kakukktojás, mert bár nagyon is jelentős szerepe van a mitológiában (Hellboy és társai csak az ő segítségével tudtak győzelmet aratni a Conqueror Wormban), egyrészt még a ’30-as évek végén meghalt, szóval csak a szelleme kötődik olykor a B.P.R.D. egyes eseteihez, másrészt pedig saját, múltbeli kalandjainak általában még csak tematikailag sincs semmi köze Mignola lovecrafti-világvégés-okkult agymenéseihez (ellentétben a szintén kakukktojás-jelölt Sir Edward Greyjel).

A Lobster inkább egy hamisítatlan ponyvakarakter, a szuperhősök előtti korszak árnyékokban bujkáló önbíráskodóinak (mint a Shadow vagy a Spider) felvállalt utánérzése, hommage-a. A Chain Forged in Life című egyrészes sztoriban pedig még a szokásosnál is szűkszavúbb: egyetlen egyszer sem szólal meg (sőt, alig pár képkockán bukkan fel), ráadásul, eleve nem az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket. A „főhős” egy részeg télapó, aki rosszkor van rossz helyen, és pár gengszter egy rablás után túszul ejti – mire észbe kap, már térdig gázol az erdei hóban, fegyverekkel a hátában. De a Lobster természetesen a rosszfiúk nyomába ered.

Az egész kicsit arra a régi Pókember-sztorira emlékezet, amelyben a hálószövő egy New York-i hóvihar idején próbál megmenteni egy elrabolt kislányt a bűnözők karmai közül (A csodálatos Pókember 45/Amazing Spider-Man 277). Csak Mignola és Arcudi telepakolják az egészet karácsonyi motívumokkal, a Lobstert pedig – amolyan ponyvásan – meghagyják fenyegető, néma árnyként, amely az éjszakából, a fehérségből csap le a gonoszokra. Ez a perspektíva és a részeg télapó saját kis sztorija (egy-két meglepően hatásos emocionális csúcsponttal), bőven elég hozzá, hogy emlékezetessé tegye a képregényt. Aki szereti az efféle oldschool, nyers, önbíráskodós történeteket, az akár még olyasmi kijelentésre is ragadtathatja magát, hogy ez az egyik legjobb karácsonyi különszám, amit az utóbbi években olvasott. (Rusznyák Csaba)

Tokyo Ghost #1

Történet: Rick Remender és Sean Murphy
Rajz: Sean Murphy
Image Comics

Egy kicsit sajnálom, de leginkább mégis örülök, hogy a pár éves mainstream kitérője után a Marvelnél Remender oda távozik, ahonnan érkezett: saját szerzői munkáihoz, saját karakterekhez, saját ötletekhez. A Marvel-univerzum elég sokat vesztett vele, nem kevés friss vért pumpált az elfáradt szuperhőskarakterekbe (Uncanny X-Force, Uncanny Avengers, Secret Avengers, Captain America, Avengers & X-Men: AXIS, Venom), de végül visszatért a gyökerekhez és a kompromisszummentes íráshoz. Miután kiderült, milyen jól megértik egymást az Image kiadójával, Eric Stephensonnal, újabb ottani sorozatához rögtön sikerült leigazolni egy sztárrajzolót (Murphyt), és már merülhetünk is alá a nem olyan távoli és egyáltalán nem vonzó jövő bugyraiba.

2089-re nem csak a részben elsüllyedt Los Angeles lakói, hanem az egész világ a nap huszonnégy órájában a szellemi mocskot ontó közösségi média és a nanotechnológia segítségével a testünkbe fecskendezett mesterséges serkentőszerek rabságában vergődik. Az emberek elektronikus ópiumbarlangokba, kémiai formulákkal előidézett, előre palackozott érzelmekbe menekülnek a valós világ elől, ahol a tengerek savasak, a kontrollálhatatlanul elburjánzott technológia mindenki bőre alá beférkőzött, és a kannibalizmus mindennapos a város rosszabb kerületeiben.

Led Dent, a mindenható Flak Corp láncos kutyája, egy azonnali ítélkezési joggal felruházott rendfenntartó, akit folyamatos interneteléréssel, állandóan futó vidműsorokkal, a szervezetébe pumpált szteroiddzsúszzal tompítanak, hogy bármilyen parancsukat kövesse, míg szerelme, Debbie Decay, a teljesen technológiamentes, külön bejáratú józan ítélőképességeként, horgonyként próbálja őta valós világban tartani, mielőtt teljesen belesüpped a virtuális apátiába. Utolsó munkájukként egy Davey Trauma nevű, sajátos erkölcskódexszel rendelkező szuperbűnöző nyomába erednek, aki át tudja venni az irányítást mindenki felett, akibe akár egy minimális technológia is be van építve. A társasággal kialkudott egyezség szerint, ha elkapják az ámokfutó tömeggyilkost, elengedik őket, és megkereshetik a mitikus, EMP burokkal körbevett Tokiót, ahonnan minden technológiát száműztek.

A párhuzamok a Judge Dredd és a Transmetropolitan világával nem véletlenek, Remender maga még az Akirát, a Robotzsarut és a Szárnyas fejvadászt is felemlegeti, mint inspirációforrást. Vér és belek, meztelenség: mindez mindennapos, hiszen a jövő emberének ingerküszöbe már az egekben van, ezt pedig a szerzők nem győzik felemlegetni. A hétköznapok szörnyű realitását nagyon jól ellenpontozza Debbie és Led tragikus kapcsolata, melyben a lány próbálja visszarántani a szakadék széléről a tévéműsoraitól és adrenalinfröccseitől teljesen függővé vált szerelmét. Az utazás is ezért veszi kezdetét: a technológiai kísértésektől mentes Tokió lehet az egyetlen, ami megmentheti Led lelkét, és ahol újra visszanyerheti emberiességét. Remender pontosan tudja, mit csinál, az első, 30 oldalas füzet tökéletes expozíció, megismerjük a teljesen reménytelen, személytelen, mindenkit manipuláló és csak a profittal törődő társaságok uralta jövőképet, amivel összeütköztetheti a vándorút során megélt tapasztalatokat. Ez csak az út kezdete, és fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk – ígéri Remender, én pedig feltétel nélkül hiszek neki. (Nagy Krisztián)

Virgil

Történet: Steve Orlando
Rajz: J. D. Faith
Image Comics

Orlando nevét mostanában kapták fel igazán, amióta a DC általa jegyzett Midnighterében a meleg szuperhős ábrázolásának természetességét kritikai siker övezi, így nem is jöhetett volna jobbkor, hogy az Image felkarolta és újra kiadta a 2013-ban egy sikeres Kickstarter kampánnyal elkészült saját kötetét. A meleg Django Unchainedként aposztrofált Virgil a szerző definíciója szerint queersploitation, és valóban: véres, erőszakos és könyörtelen bosszútörténet a világ egy olyan szegletében, ahol még manapság is hasonló gyűlölettel és megvetéssel tekintenek a melegekre, mint a feketékre az 1800-as évek rabszolgatartó államaiban. Jamaika nagyon rossz hely, ha úgy érzed, más vagy, mint a többség (ajánlott néznivaló a VICE-tól: Young and Gay: Jamaica’s Gully Queens): azonos neműek közötti szexuális aktusért akár tíz év börtönt is kaphatsz, és ez a boszorkányüldözés nem csak államilag intézményesített, a társadalom is megvetéssel tekint a melegekre. Jól illusztrálja ezt az egyik korrupt zsaru története, amelyben egy apa felakasztja a fiát, miután kiderül róla, hogy meleg.

Virgil rendőrként dolgozik a korrupt és erőszakos rendszerben, megpróbál kaméleonként beilleszkedni a biztonságot adó közegbe. Társával együtt veszik el egy drogdíler pénzét, hogy azt a helyi kocsmában és bordélyban verhessék el. Bár napi szinten érvényesíti a könyörtelen törvényeket, ezt valahogy mégis ellensúlyozni tudja az Ervan iránt érzett szerelme és az a dédelgetett terve, hogy elegendő pénz összegyűjtésével Kanadába szöknek.  Az otthoni, intim környezet békéjét azonban porig rombolja, hogy rendőrtársai rájönnek a titkára, és rátörik az ajtót, amikor éppen hasonló érdeklődésű barátainak lakásán bulizik. Bár társait brutálisan meggyilkolják, Ervant pedig elrabolják, ő csodával határos módon életben marad, és egy nagyon komoly döntés elé kerül: segítői kijuttatják Torontóba, és éli tovább az életét, vagy pedig felkutatja Ervant, és véres bosszút áll maszkos támadóin. Nem nehéz kitalálni, hogyan dönt. Első útja egy rendőrbárba vezet, és innen a helyzet csak tovább eszkalálódik: csont nem marad épen, arc bezúzatlanul, majd hamarosan tornyosulni kezdenek mögötte a hullák is, ahogy előkerülnek a tengerészgyalogos kiképzést kapott, gépfegyveres zsarutársai.

Orlando nagyon jól kontrasztolja a brutális verekedéseket és azokat a gyengéd emlékeket, amelyekbe Virgil kétségbeesetten kapaszkodik, hogy erőt adjon neki a végső leszámoláshoz. Faith kétségtelenül derekas munkát végez: bár az én ízlésemnek kissé szikár a stílusa, de a verekedések dinamikája és a hangulaton nagyot dobó, neonszerű színezés remekül támogatják a sztorit. Azért nem bántam volna, ha a borítót is jegyző, és Orlandóval a nagyszerű Undertow minisorozaton együtt dolgozó Artyom Trakhanov próbálhatott volna szerencsét a több mint száz oldalas kötettel, de hát ne legyünk telhetetlenek. A Virgil így is az utóbbi évek egyik legjobb exploitation képregénye, méghozzá úgy, hogy a témához maximális érettséggel és tisztelettel nyúl, ami nem éppen kis teljesítmény. (Nagy Krisztián)