Míg mifelénk arról esik szó gyakran, hogy az ötlettelenség és/vagy a kockázatvállalási képtelenség mennyire rátelepedett a hollywoodi filmgyártásra, a PC- és konzoljátékokra kattant geekek és szakírók hasonlóképpen keseregnek saját kedvenc területük fősodrának kreatív deficitje miatt. Az „aki keres, az talál” elv persze ugyanúgy vonatkozik a kis játékfejlesztő cégekre, ahogy a független filmstúdiókra is, de attól még igaz, hogy nagyrészt az üres látványosságok uralnak mindent. Az Alien: Isolationt valami másnak ígérték, de annak ellenére, hogy többen is kikiáltották a 2014-es év legjobbjának, közben kritikák egész tömege marasztalta el (itthon és külföldön is) a játékmenet lassú, frusztráló és kiszámíthatatlan volta miatt.
Részben ezért telt egy évembe, hogy nekiessek az Isolationnek. Meg persze azért, mert eleve nem szeretem a lopakodós játékokat, pl. egyetlen Hitman esetében sem tartott két-három pályánál tovább a türelmem (minden tiszteletem annak, aki szeret várni, lapos kúszásban settenkedni, és azért megdolgozni, hogy ne kelljen akcióznia). Amikor végre mégis elővettem, sokáig mondogattam az első pályák alatt, hogy ez nem nekem való, ez engem nem érdekel, még ezt végigcsinálom, aztán hagyom a fenébe az egészet. És akkor egyszer csak tudatosult bennem, hogy már félúton járok a sztoriban, és rohadtul élvezem. A játék alattomosan és kíméletlenül rántott be, mint xenomorf a szellőzőaknába.
Ha valaki, valami furcsa okból kifolyólag még nem tudná, miről van szó, röviden: az Isolationben Ripley lányát, Amandát irányítod, aki 15 évvel anyja és a Nostromo eltűnése után a katasztrofális és kaotikus állapotokba zuhant Sevastopol űrállomáson reked egy rakás agresszív túlélő, egy csomó még agresszívabb android és egyetlen szál baszottul agresszív xenomorf társaságában.
A legfontosabb jelszó, amelyet a fejlesztők már a marketing korai fázisában bőszen emlegettek, a „kiszámíthatatlanság” volt. Hogy ti. az alien A.I. rendkívül fejlett, kifinomult és tanulékony lesz, mozgását pedig nem szkriptelik, „önállóan”, minden apró külső tényezőre reagálva, véletlenszerűen ered majd a nyomunkba az adott pályák miniatűr open worldjeiben. Ennek mindenki nagyon megörült, de amikor a játék kijött, sokakat teljes erővel fejbe kúrt a „vigyázz, mit kívánsz” tétel. Panaszkodtak, hogy itt nem lehet tervezni, okoskodni, nem lehet túljárni a dög eszén, túl sok múlik a véletlenen és így tovább. És persze igazuk van.
De hát éppen ez benne a zseniális! Éppen ettől mestermű.
Vicces, hogy az internet, mint minden játék esetében, tele van tippekkel és túlélési javaslatokkal. Ezeket egyrészt kivétel nélkül Nyilvánvaló Kapitány írta („Ne csapj zajt, mert az alien meghallja”, „Ne hagyd, hogy meglásson”, „Ha veszélyben vagy, bújj el”), másrészt meg még az ilyen röhejes tanácsoknak sincs semmi értelmük. Merthogy a normál szabályszerűségek itt nem érvényesek.
A xenomorfot ugye nem lehet megölni (lesznek fegyvereid, de azok csak az emberek és az androidok ellen jók, illetve a játék második felében kapsz egy lángszórót, de a dögöt csak elijeszteni tudod vele, és azt is csak ideiglenesen), ezért marad az, hogy folyamatosan őt elkerülve, settenkedve, bujkálva oldd meg a rád váró feladatokat (a Dead Space-hez hasonlóan kábé az egész tetves, bekrepált űrállomást neked mint két lábon járó vacsorameghívásnak kell működőképes állapotba pofoznod). Namost, ha normál tempóban haladsz, azzal pont csapsz akkora zajt, hogy jó eséllyel odavonzd a dögöt. Ha futásnak eredsz... áh, felejtsd el, van vagy négy lépésed a dupla állkapocs általi halálig. Úgyhogy az idő nagy részében görnyedve-guggolva leszel kénytelen haladni, és ez az első, amivel az Isolation csomókat köt az idegeidre.
Hiszen nyilván szeretnél gyorsan menni, hogy mielőbb teljesítsd a küldetést, és kijuss az alien által fertőzött szobák és folyosók félhomályos lélekvesztőjéből – csakhogy, ha sietsz, a rohadék elkap. Ha viszont óvatosan sunnyogsz előre, egy végtelenségig tart a dolog, és minél több időt töltesz a folyamatosan portyázó alien közelében, annál nagyobb a para, meg ugye ilyen sebességgel a reakcióidőd is lassú – és ez pont az a játék, amelyben minden egyes másodperc számít.
Persze vannak helyek, ahová elbújhatsz – asztalok alá, aknákba (mert hát tudjuk, hogy azokat a xenomorfok nem használják, köhh-köhh), szekrényekbe. Kivéve, hogy ha az alien megsejt valamit, feltépi a szekrényajtót, utánad megy az aknába, kirángat az asztal alól. Azt kérdezed, mitől függ, hogy megsejt-e valamit? Például, ha használod a filmből ismert mozgásérzékelőt, márpedig használod, mert anélkül esélyed sincs, na, az pont tökéletesen alkalmas rá, hogy a kibaszott pityegésével odavonzza a dögöt. Igen, még az az eszköz is a vesztedet okozhatja, amire amúgy a leginkább szükséged van a túléléshez. Továbbá, ha többször ugyanoda bújsz el, esetleg ha sokáig maradsz egy helyen, a xenomorf előbb-utóbb kiszagol (értsd: a végtelenül gonosz játékmechanika tudtára adja a tartózkodási helyedet).
És tényleg teljesen rendszertelenül mozog: végig egy folyosón, be egy szobába, ki a másik végén, fel a szellőzőbe, mindezt olyan sorrendben, ahogy épp kedve szottyan hozzá. Néha elindul valamerre, félúton meggondolja magát, és visszafordul. Bemegy egy ajtón, ami önműködően bezáródik mögötte, mire te mozgásba lendülsz, hogy: „áh, végre eltűnhetek innen”, mire az alien az ajtó mögött: „áh, fuck it, nem tetszik ez a szoba, visszamegyek”, mire te: „rábasztam.” Sőt, véletlenszerűnek tűnik az érzékelése is. Van, hogy elég összekuporodnod egy viszonylag homályos sarokban, és simán elsétál tőled két méterre (legalábbis a normál nehézségi fokozatig, fölötte kicsit megtorlóbb kedvű a játékmenet), máskor meg csak a bal fülcimpád legszéle lóg ki egy sötét zug mögül, mégis észrevesz a folyosó másik végéből.
A Colonial Marinest fel se hozom, de az ősklasszikus AvP-játékok sem készítenek fel erre az érzésre: a xenomorf vérfagyasztóan rikoltva, teljes sebességgel rohan feléd, és tudod, hogy véged, tudod, hogy semmit sem tehetsz, tudod, hogy teljesen és tökéletesen ki vagy szolgáltatva. Manapság, amikor az átlag játékélmény arra kondicionál, hogy szétlőj/robbants/kaszabolj mindent, ami az utadba kerül, egyenesen sokkoló ez a rettenetes tehetetlenség.
Szóval felejts el minden tanácsot, tippet, okoskodást. Nincs túlélést garantáló stratégia, nincs nyerő módszer, nincs olyan, hogy biztonságban vagy. Bármit csinálj, bárhogyan csináld, bármikor csináld, bárhol csináld, a játéknak megvannak az eszközei rá, hogy kéjes örömmel kibasszon veled. Mindig, minden körülmények közt. Gyors tempóban haladsz? Akkor azért büntet. Lassan lopakodsz? Akkor azért. Elbújsz? Akkor azért.
És ez néha tényleg durván frusztráló. Nálam az ötödik pálya (kórházi részleg) volt a holtpont: ott, vagyis viszonylag későn kerülsz először teljesen szembe az aliennel (ahol szembekerülés = nyöszörögve-befosva-reszketve gubbasztás), és az Isolationt nem lehet azzal vádolni, hogy fokozatosan, gyöngéden vezetné be az embert a „kinyírhatatlan-kiszámíthatatlan szörny vadászik rám” élménybe. Sőt, az összesen tizenkilenc pálya közül kapásból ez az egyik legnehezebb. Vagy harmincszor megdöglöttem, mire végre sikerült élve, tele gatyával, porba döngölt és megtaposott önbizalommal kivánszorognom onnan.
Szóval értem, miért bosszantott fel sokakat ez a játék. Nehéz, kíméletlen, és esze ágában sincs megkönnyíteni a dolgod, márpedig a leegyszerűsített, komformizált, uniformizált játékok korában ez ritka dolog. A frusztráció vádja is igaz: amikor a xenomorf ugyanazon a környéken tizedszer kap el, az már nem félelmetes vagy ijesztő, hanem inkább bosszantó, és itt arról a bizonyos, játékélményt romboló, „jaj, bassza meg, már megint, hát haladjunk már!” frusztrációról beszélünk. De ennek ez az ára, ezt meg kell fizetni – és érdemes is megfizetni. Nem lehet teljesen kiszámíthatatlan ellenséged ÉS megfontoltságon alapuló biztonságérzeted egyszerre. Ezek egymást kizáró kvalitások, és ha az Isolation játékmechanikája nem egyensúlyozna olyan tökéletesen köztük, mint ahogy teszi, akkor ez is csak egy újabb túlélőhorror/lopakodós thriller lenne a sok közül.
Ez nem a Hitman, ahol két percig megbújsz a sötétben, kifigyeled, hogy az őr fél percig áll, aztán végigmegy a folyosón, balra fordul, egy perc múlva pedig felbukkan a terem másik végében, és akkor okosnak érezheted magad, mert rájöttél a járőrözési mintájára, és ki tudod kerülni. Az alien lényegében egy intelligens állat, mozgását nem köti kiképzés, őrizendő helyiség vagy bármiféle szabályszerűség. Az Isolation ezt képezte le a játékmechanikába – és ezért nehéz és szeszélyes, és ezért félelmetes és fantasztikus és egyedi és hiteles és kurvára hátborzongató.
Az Isolaton művészetet csinált a kiszámíthatatlanságból és a frusztrációból.
Ez a játék szuperképessége – de persze nem csak ettől jó. A grafikája gyönyörű, az eredeti Alient tökéletesen megidéző, retro designja csodálatos, a hangulata elképesztően nyomasztó és magával ragadó, a hangok... úristen, a hangok! Az apró zörejek, a xenomorf idegőrlő lépései, a fejed fölött fémesen nyögdécselő szellőzőjárat, a segítőkből (természetesen) „keres és pusztít” üzemmódba kapcsoló androiodok hátborzongató és bizarr szavai mind lenyűgözőek és rémisztőek – utoljára az első két Dead Space alatt fostam ennyire hangdesigntól, de valószínűleg még ott sem.
Persze vannak problémák is. A sztori vékonyka, a karakterek üresek, érdektelenek és a legkevésbé sem szimpatikusak (ehhez teljesen felesleges volt elővenni Ripley lányát), a finálé túlnyújtott és túltolt. Ilyen lehengerlő játékélmény mellett viszont ezek alig számítanak. Az Isolation jéghideg, felkavaró, idegtépő, alattomos, totális horror, harminchat éve ez jár a legközelebb az eredeti Alien nyújtotta élményhez.