Kering egy legenda, mely szerint (a fehér) Larry Cohen azért készíthette el az 1973-as Black Caesart az American International Pictures nevű, független filmeket gyártó cégnél, mert a fejesek az első rendezése, a (fekete) Yaphet Kotto főszereplésével készült Bone után bíztak abbéli képességében, hogy jó alakítást tud kisajtolni a fekete színészekből. Cohen kétségkívül érezte az iróniát abban, hogy a fehér pénzemberek, akik azt hittek, egy néger csak egy fehér keze alatt tud jó munkát végezni, megfinanszíroztak neki egy blaxploitatoint, amelynek nagyjából az a lényege, hogy a feketék szétrúgják a fehér, rasszista pénzemberek seggét.
Bár pont ebben az esetben ennél egy kicsit árnyaltabb a kép. Míg az átlag blaxploitatoin afféle vágybeteljesítő-bosszúálló filmként működött a fekete közösség számára (ha megfeszülök, se jut eszembe még egy népcsoport, amelyik az elnyomására, kirekesztésére, diszkriminációjára válaszolva létrehozta a saját filmes „baszátok meg!” alműfaját), addig a Black Caesar elsősorban hagyományos gengszterfilm, és inkább csak másodsorban blaxploitation. Cohen a Universal ’30-as években készült klasszikusaihoz nyúlt vissza, azok közül is leginkább az Edward G. Robinsonnal készült Kis cézárhoz – már ha a cím alapján ez nem lett volna eléggé egyértelmű.
Tommy Gibbs egy cipősuvickoló fekete kölyök az ’50-es évek Harlemében. Egy idő után belekóstol az alvilágba, de egy velejéig mocskos zsaru úgy összeveri némi kenőpénzes mutyi miatt, hogy aztán élete végéig sántítani fog, és még börtönbe is kerül. A ’60-as években az immár felnőtt Tommy (a szokásosan tökös és kemény Fred Williamson egy eredetileg – érthetetlenül – Sammy Davis Jr.-nak szánt szerepben) rafináltan beférkőzik az olasz maffia kispadjára, és szépen, lassan, keményen küzdi magát felfelé, míg végül kiépíti a saját bűnbirodalmát – de, mint minden gengszter, aki túl magasra száll, ő is túl nagyot zuhan.
A tipikus blaxploitationben Richard Roundtree vagy Pam Grier legkésőbb az utolsó harmadban fogja magát, és szétrúg minden szétrúgásra érdemes segget (fehéret és feketét egyaránt, de persze az előbbit jobban esik), aztán dolga végeztével dicsőségesen elsétál a naplementébe (a blaxploitationhullám első darabja, a Sweet Sweetback's Baadasssss Song egész konkrétan ezzel a képpel ér véget). Cohen azonban, mint említettem, a gengszterfilm-dramaturgiából indul ki, az pedig a Kis Cézártól A sebhelyesarchún át A viharos húszas évekig ugyanazt a karakterívet rajzolja meg: felemelkedés, hatalom, bukás. És Tommy eleve nem különbözik sokban az említett filmek főhőseitől: a klasszikus gengsztertörténetek mind az underdogról szólnak, a társadalmon kívül rekedt, elfeledett emberről (legyen az bevándorló vagy világháborús veterán), amely kategóriába a „fekete cézár” a bőrszíne révén illik bele.
Vagyis Tommy célja ugyanaz, ami Cagney és Robinson célja is volt: megmutatni a mocskoknak, akik lenézték, leírták, elnyomták, megmutatni nekik, hogy mire képes, és a pofájukba dörgölni a sikerét meg a puskája csövét. Kivéve persze, hogy Tommy dühe nem egyszerűen csak a nagykutyák, hanem a fehérek ellen irányul. Bőrszínét meglepő előnnyé kovácsolva, sunyin és okosan férkőzik be az olasz maffia feketék előtt egyébként zárt köreibe, és már-már perverz élvezettel farag a fehérekből áldozatokat, veszteseket és csicskákat – például az ügyvédet, aki segít neki, hogy megszilárdíthassa hatalmát, a feleségével együtt egyszerűen kitúrja luxuslakásából, és elorozza minden ingóságukat, még a ruháikat is. Teszi mindezt a lehető legmegalázóbb módon: busás összeget nyom a házaspár kezébe, aztán közli velük, hogy takarodjanak.
Csakhogy Tommy is ugyanazt a hibát követi el, mint Cagney és Robinson: önnön ambíciói vakká teszik, a hatalom megrészegíti, mindenkit elidegenít magától, még az anyját és az apját is, és hiába jut a csúcsra, hiába lesz jó nője és rengeteg pénze, hiába fél tőle egy fél város, a boldogság sosem adatik meg neki. A Black Caesar nyakig merül a rasszizmusba, a korrupcióba és a gengszteréletmód fertőjébe, és ezeket a témákat komolyan, éretten, mindenféle bagatellizálás és eszképizmus nélkül kezeli, így lesz belőle az egyik legőszintébb és legdrámaibb blaxploitation. Sőt, még nyersebben, illúziómentesebben viszonyul antihőséhez, mint sok elődje.
Míg például Eddie Bartlettet a véletlenek, a balszerencsék, a körülmények rántják bűnbe, így tudunk szimpatizálni vele, Tommy azon kevés blaxploitation-hősök egyike, akinek leplezetlen pénz- és hataloméhsége kegyetlenséggel és a tisztesség, a becsület, a „fekete ügy” iránti elhivatottság teljes hiányával jár együtt. A mindezzel kapcsolatos utolsó kétségeket Cohen abban a felkavaró jelenetben oszlatja el végleg, amelyben Tommy megerőszakolja a feleségét. Értjük a karakter frusztrációit, motivációit, megérteni és elfogadni azonban sosem tudjuk a tetteit.
Ez még a döbbenetes erejű és intenzitású, szinte rémálomszerű, őrülten robogó utolsó fél órában sem változik, amelyben mindenki a halálán lévő főhős ellen fordul – aki persze így is megtalálja a módját, hogy a maga brutális módján költői igazságot szolgáltasson. Más kérdés, hogy ez az igazság aztán érte is eljön, és neki nem adatik meg sem lépcsőn való, metaforikus fel-lebotladozás, mint Bartlettnek, sem végső, gránátvetős blaze of glory, mint Tony Montanának. A senkivé visszasüllyedt Tommy visszatér szülőhelyére, ahol Cohen kegyetlen iróniájának hála nem bummal, hanem nyüszítéssel távozik (hogy aztán visszatérjen a kurtán-furcsán a sztorihoz ragasztott folytatásban, a Hell Up In Harlemben), a gengszterek felemelkedését és bukását elmesélő filmek egyik legvisszafogottabb, mégis legerőteljesebb zárlatában.