Pi - Fúrófej az agyvelőbe

"Kiskoromban anyám azt mondta, ne nézzek bele a Napba. Ezért aztán hat évesen belenéztem."

pi-9-crop

Világunk teljes megismerésének vágya sokunk fejében nyílt sebként, szűnni nem akaró fájdalommal lüktet. Amennyiben sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítanunk, hogy: "VAGYUNK" (kétkedőbb típusok esetében már ez sem megy feltétlenül zökkenőmentesen), mindenáron meg kell tudnunk: "MIÉRT?". Kérdezünk, kutakodunk, ismeretlen tudat-tartományokban tapogatózunk, és szerencsés esetben viszonylag rövid úton rábukkanhatunk egy könnyen befogadható, egyszerű eszközökkel értelmezhető és igazolható, önmagunk és környezetünk számára is minden szempontból kielégítő válaszra, vagy legalább egy vállalható indokra (a boldogságért, a családunkért, az anyagi javakért, a munkánkért, a művészi - vagy egyéb irányú kiteljesedésért), kevésbé szerencsés esetben azonban nem érhetjük be ennyivel, tovább kérdezünk, kutakodunk és tapogatózunk, nem nyugodhatunk, míg maradéktalanul át nem látjuk létünk bonyolult, monumentális, fenséges rendszerét.

De mi van akkor, ha ez a rendszer önnön lényegéből természetszerűen adódóan (tudniillik, hogy bonyolult, monumentális és fenséges), teljes egészében érthetetlen, halandó elme számára befogadhatatlan és feldolgozhatatlan, sőt, valójában minden ízében emberellenes? 

pi-2

Max Cohen (Sean Gullette) matematikus zseni választott magányában, embertársaitól önként elszigetelve tölti monoton mindennapjait: a Pi titkát kutatja, ismétlődő mintákat keres végtelen számsoraiban, matematikai egyenletekbe kívánja rendezni a valóságot, a realitás törvényszerűségeit papírlapokra firkált adatokkal, illetve otthonnak bajosan nevezhető odújának nagyjából minden négyzetcentiméterét uraló, saját maga által barkácsolt-fejlesztett szuperszámítógépe segítségével igyekszik megfejteni.

Max gyaníthatóan rábukkant valamire, bár egyelőre ő maga sem sejti, mi lehet az. Hamarosan egy titokzatos "jövőkutató" cég arrogáns, erőszakos alkalmazottai, majd a Tóra rejtett üzeneteit, Isten valódi nevét kutató zsidó fanatikusok veszik üldözőbe, a külvilágból rá leselkedő veszélyek mellett ráadásul saját, a végletekig hajszolt elméje is ellene fordul: elviselhetetlen, csillapíthatatlan, gyilkos fejfájásrohamok gyötrik. Max eltántoríthatatlanul folytatja kísérleteit, nem pihenhet meg, nem adhatja fel, meg kell találnia a legvégső igazságot - csak az a kérdés, sikerül-e addig életben maradnia.

pi-8

Darren Aronofsky 1998-as, első nagyjátékfilmje markáns, tökéletesen kiforrott alkotói attitűdről tanúskodó, innovatív remeklés, lázálomszerű, horrorisztikus, hallucinatív képsorok kaotikusnak tetsző, de abszolút átgondolt, következetesen szerkesztett, logikusan konstruált labirintusa. A rendező a képek és a szövegek ismétlődésével zárja nézőjét Max koponyájába: a gyötrődő matematikus belső monológjai újra és újra ugyanazon témák körül forognak, miközben környezetében (a gomolygó cigarettafüstben, a kávéban elomló tejszínben, egy kagyló felületén) is folyamatosan jelentéssel teli mintázatokra, a kutatásai során is rendre előkerülő spirál-motívumokra bukkan.

Sejthetően minden mindennel összefügg, a rendszer adott, lényege azonban átláthatatlan és kifürkészhetetlen. Max megszállottsága nem viszi, nem viheti közelebb a megoldáshoz, számításai nem egyszerűsítik, inkább egyre komplexebbé teszik az összképet - minél többet tud, annál nyilvánvalóbb, mennyire keveset érthet meg valaha.

pi-7

A direktorral rendszeresen együtt alkotó Matthew Libatique operatőri munkája mesteri, zaklatottan rángatózó, kegyetlen, fekete-fehér képei lidércnyomássá alakítja Max életének minden pillanatát, a rendező állandó zeneszerzője, Clint Mansell elmebeteg, szanaszét tördelt ritmusokkal súlyosbított indusztriális zajkáosza pedig végképp ellehetetleníti, hogy kiszakadjunk a gyötrődő zseni agyának örökösen túlpörgetett poklából. Nincs menekvés, a Pi nem kíméli közönségét, néha szó szerint fáj nézni, de muszáj fejet hajtanunk öntörvényű magabiztossága, bámulatos eredetisége és expresszív lendülete előtt.

Aronofsky bevállalja és sikerrel alkalmazza a videoklip-esztétikát, de nem a Guy Ritchie korai munkáira jellemző, egyszeri megtekintésre hatásos, ám hamar meghaladottá váló, mindent a trendi dizájnra bízó, vagánykodó módon: nála a képek és a mondanivaló elválaszthatatlanok, támogatják egymást, közös erővel hívják elő a lezárás brutális, komor, de végül felemelő és enyhet adó katarzisát. Mikor Max üdvözült mosollyal az arcán végre kimondhatja, hogy: "Nem tudom", vele együtt lélegzünk fel, és elfehéredett ujjaink végre elernyednek a karfán.

Lehet, hogy létezik rendszer.

pi-5

De biztosan nem arra teremtettünk, hogy megérthessük.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!