Végignézve az idei új szériákon, bajos lenne még egy olyan se íze-se bűze produktumot találni, mint a Fear the Walking Dead. Pedig a brutális és még mindig folyamatosan növekvő nézettséget produkáló, a héten már a hatodik évadába kezdő anyasorozat sikere által életre hívott unokaöcs éppenséggel nem egy megvetendő koncepcióból indul – vagy legalábbis igyekszik markánsan megkülönböztetni magát a nagybácsitól. A főszereplők nem hónapokkal a zombijárvány kitörése után kószálnak az amerikai vidéken, hanem a kitörés ideje alatt igyekeznek életben maradni a pár nap alatt káoszba zuhanó Los Angelesben.
De ha nem tudnám, hogy az eredeti képregény atyja, Robert Kirkman még nagyobb szerepet vállalt az új sorozatban, mint az előzőben, biztosan azt hinném, hogy semmi köze nincs hozzá. Kirkman egyik fő erőssége ugyanis a karakterábrázolás: a comicként már a 150. része felé közelítő széria mindig is csurig volt érdekes, izgalmas, jól megírt, hús-vér figurákkal, és jellemző a szerző bravúros képességeire, hogy még az olyan életnagyságnál nagyobb, extrém szereplőket is le tudta rángatni a földre, mind a katanával pusztító, zombikat láncra verő Michonne, vagy a tigrist pórázon vezető, jogart lóbáló Ezekiel „király”.
A Fear the Walking Deadben ehhez képest kapunk egy pipogya apát (Cliff Curtis), egy semmilyen anyát (Kim Dickens szerepe kb. annyira van megírva, mint egy városhatárt jelző tábla), egy drogos fiút, egy pedáns lányt, egy két lábon járó „háborús múlt”-klisét (Rubén Blades) meg néhány egyéb figurát, akire már pár órával az évadzáró után is nehezemre esett emlékeznem. Sehol senki, aki akár csak egy kicsit is kilógna a nagy, szürke, unalmas masszából, senki, akiért igazán lehetne szorítani, vagy, akit legalább lehetne utálni. Le se szarom, melyikük meddig él, de persze azért az utolsó részben pont az patkol el (pipálva a finálé kötelező haláljelenetét, egyben a szintén kötelező „megharaptak” klisét) , aki az egész bandából a legkevésbé számít.
Igaz, az anyasorozatnak sem volt valami nagy szám az első évada, idővel (legalábbis bizonyos szempontból) mégis kiforrta magát. Mert függetlenül attól, hogy valaki szereti vagy utálja a The Walking Deadet, az elvitathatatlan tőle, hogy szépen, következetesen viszi előre a koncepcióját, vagyis szívósan kutatja a világvége utáni világ működőképes társadalmi berendezkedésének lehetőségét (illetve lehetetlenségét). A Fearrel a karakterek érdektelenségén túl az a baj, hogy nem látszik rajta semmi efféle markáns koncepció.
Az első évad Los Angelesben telt, de Kirkmanéknek nem igazán sikerült kiaknázniuk a ground zero helyszínében rejlő potenciált. Hőseink fel-alá lófráltak, történt ez meg az, amelyekből a tévés költségvetés miatt persze nem sokat láthattunk (grandiózus utcai lázongás végigkísérése egy zárt bolt belsejéből), majd katonai felügyelet alá kerültek, amely meg csak egy átgondolatlan és időhúzó írói eszköz volt arra, hogy a városon belül tartsák a cselekményt – jól be is lassult az egész, pedig már eleve csak egy féllábú zombi csúcssebességével haladt.
Az alkotók sarokba szorították magukat: egy ideig nem küldhetik erdőbe/börtönbe/elkerített kisvárosba és hasonló helyekre a szereplőket, mert valamivel muszáj megkülönböztetni a Feart az anyasorozatától. Viszont a nagyvárosi káosszal, a járvány kitörésének körülményeivel és a (mindössze egy-két hét alatt) katonai diktatúrába hajló karanténtáborral nem tudtak mit kezdeni, nem volt rá sem elég ötletük, sem elég pénzük. De főleg ötletük nem. A második évad meg azzal kecsegtet, hogy részben egy hajón fog játszódni. Már a gondolatától is ásítozom.
Bár szinte mindegy, hol játszódik, a karaktereket kéne érdekesre pofozni. Amíg ez nem sikerül (és lehet, hogy később fog, lehet, hogy csak idő kell hozzá, ld. az anyasorozat Caroljának fantasztikus fejlődését), addig teljesen mindegy, hogy városban vagyunk vagy erdőben, ezer dollárt költenek egy epizódra vagy ötven milliót. Kirkmanék a Fear magjaként a családi drámát célozták meg, de a viszonyrendszereket felvezető első két részt leszámítva a menekülő csapat akár random módon összeverődött emberekből is állhatna. Ráadásul szinte egyáltalán nem érezni azt a nyomasztó, brutális hangulatot, azt a mindent belengő kegyetlenséget sem, amellyel a The Walking Dead a legjobb pillanataiban képes seggbe rúgni a nézőt. Ez egyelőre csak olyan kis matinés zombidráma/horror.