Doctor Strange #1
Történet: Jason Aaron
Rajz: Chris Bachalo
Marvel Comics
Emlékeztek rá, amikor Jason Aaron pár éve írni kezdte a Thort, és olyan rohadt jól csinálta, hogy mindenki teljesen lehidalt tőle? Na, hasonlóra tessék felkészülni a Doctor Strange kapcsán is. Enyhén szólva nem a jó doktor karakterét ismerem a legjobban a Marvel istállójából, de azért így is elég sok sorozatát olvastam, és nem nagyon találkoztam még olyan képregénnyel, ami (ráadásul egyetlen szám után) ilyen fantasztikus, szórakoztató, drámai és megkapó jellemrajzot adott volna róla. Aaron olvasatában Strange elképesztően badass, bizonyos pillanataiban kifejezetten harsány, alapvetően mégis nagyon csendes, megfontolt és humánus – a végletekig heroikus, ugyanakkor lózungok és címszavak nélkül, afféle egyszerű emberként az (már amennyire lehet egyszerű embernek nevezni egy legfőbb varázslót). Ezenkívül van benne egy erős tragikus vonás, amelyet az író afféle puszta tényként kezel – vagyis nem veri a fejedbe, nem akarja megsajnáltatni veled a karaktert, nem vonja a sztorit divatos sötétségbe és borongásba. Úgy van komoly súlya a történéseknek, hogy közben a maguk módján felhőtlenül szórakoztatók.
A sztori egyébként mutat némi hasonlóságot a szerző említett Thorjának első történetével: itt is valamiféle világokon túli/pándimenzionális fenyegetésről van szó, amely módszeresen irtja a főhős „fajtáját” (isten/varázsló). De míg a Thor Esad Ribic festményeivel maga volt az „isteni” eposziság, grandiózusság, addig a Doctor Strange, maximálisan kihasználva Chris Bachalo veszettül szimpatikus, kaotikus látványvilág-őrületét, nyakig merül a marveles mágia bizarr, színes, morbid és horrorisztikus forgatagában. Hétköznapi embereken láthatatlanul élősködő lélekparaziták, egy nő feje búbjából kinövő szörnyszáj (!) és hasonló nyalánkságok.
Aaron remek ötleteket főzött ki, amelyeket aztán nem ám csak úgy random dobál szét a sztoriban, hanem egységes, erőteljes narratívát sző belőlük, és a fantasztikus képek, a rövid, de szenzációs akciók, a finom humor közepette mindvégig magát az izgalmasan és komplexen ábrázolt Strange-et tartja fókuszban. A Marvelnek az utóbbi években általában sokkal, de sokkal jobbak a szóló címei, mint a csapatképregényei, és az első szám alapján a Doctor Strange beállni tűnik az olyan nagy elődök sorába, mint Ellis Moon Knightja, Aaron Thorja, Fraction Hawkeye-a vagy Wilson Ms. Marvele. Simán az év egyik, ha nem a legjobb szuperhősös debütálása. (Rusznyák Csaba)
From Under Mountains #1
Történet:
Claire Gibson és Marian Churchland
Rajz:
Sloane Leong és Brandon Graham
Image
Comics
Az egyik legígéretesebb új fantasy sorozatot egy csak nőkből álló kreatív csapat jegyzi, akiknek Brandon Graham (mellesleg Churchland férje) is besegít, mivel Akhara világa annyiban lazán kötődik az 8house antológiasorozatának első részében megjelent világhoz, hogy annak múltjában játszódik. Az egyáltalán nem a megszokott nyugati középkort alapul vevő fantasy legfőbb inspirációs forrása Ursula K. Le Guin Szigetvilág (más fordításban Földtenger, azaz Earthsea) könyvsorozata, és ez elég sok bizakodásra ad okot. A női gárda ezenfelül nagyon sok energiát fektetett Karsgate szabad város társadalmi felépítésének, ruhaviseletének és hagyományainak megtervezésébe, ami egészen egyedi hangulatot ad a képregénynek.
A történet három szálon fut, az egyikben a város urának fia indul el egy lovagi tornára, míg húgának, Elenának otthon kell maradnia a szokásoknak megfelelően, a másodikban egy meglehetősen szorult helyzetben lévő tolvajlány, Tova dönt úgy, hogy beszökik a palotába és megszabadítja a nemeseket néhány értékes kincsüktől, míg a harmadikban egy jobb napokat is látott és ivászatba menekült hőst próbálnak meggyőzni a visszatérésről. Útjaik természetesen összetalálkoznak majd, és nagy hatással lesznek a háború tépázta Akhar sorsára. A látottak alapján bőven lesz részünk udvari intrikában, misztikus rejtélyekben és kardpárbajokban, méghozzá egy nagyon sajátos atmoszférával átitatott világban. A részleteket sem aprózzák el, a füzet egy hat oldalas jelenettel indít, melyben egy mágikus rituálé során vérmágiával egy szellemlényt idéznek meg, hogy megbízzák egy orgyilkossággal.
Nagyszerű lett volna, ha Churchland vállalja az illusztrálást is, de Leong is remek választás, karakterei és azok dinamikái leginkább Paul Pope munkájához hasonlítanak, ez pedig önmagában is komoly dicséret. Aki unja már a sok jellegtelen, Tolkien köpönyegéből előbújt törpés-elfes-orkos fantasy sorozatot, annak a legjobb szívvel ajánlom, hogy derítse ki mi rejlik a hegyek alatt. (Nagy Krisztián)
Invincible Iron Man #1
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Marquez
Marvel Comics
Brian Michael Bendisről alapvetően azt kell tudni, hogy ha beugrik egy számára új franchise-ba, kapásból a status quo teljes felrúgásával kezdi a melót – neki aztán senki ne mondja meg előre, mi hogy van az adott karakter kánonjában, milyen szokásokhoz, formulákhoz kell tartania magát. Avengers? Feloszlatja az egész csapatot, aztán belerakja az újba Rozsomákot és Pókembert. X-Men? Idehozza a múltból az eredeti, tinédzser X-eket. Guardians of the Galaxy? Nem szarozik, már a nulladik (!) számban teljesen átírja Star-Lord eredettörténetét. Ehhez képest az Invincible Iron Manben annyi az újdonság, hogy Stark elkészíti új, csilli-villi, minden eddiginél dögösebb, badassebb, high-techebb és úgy általában mindenebb páncélját. Ami a Vasember-képregényekben úgy félévente megtörténik. Úgy látszik, Bendis is öregszik már.
Hiába lett a Vasember a Marvel mozis univerzumának nagy megasztárja (köszönhetően nem kis részt Robert Downey Jr.-nak), a képregényekben mindig megmaradt B-, vagy inkább C-kategóriás karakternek, és általában inkább csak a kiadó szentháromságának (Thor, Amerika Kapitány és ő) egyik tagjaként vetül rá nagyobb reflektorfény. A lassan már másfél évtizede a legnagyobbak közt trónoló Bendist nyilván azért kérte fel a Marvel az új Vasember-sorozathoz, hogy a képregények lapjain is feltornázza Tony Starkot az A-listás szuperhősök közé. Az első szám alapján persze még korai lenne megmondani, hogy sikerrel jár-e, már csak azért is, mert semmi forradalmi újítást nem hoz a karakter világába – ez lehet jó (nincs parasztvakítás) és lehet rossz is.
Persze ott a cliffhanger... amit nem lövök le, de azt, tekintve, hogy még nem ért véget a Secret Wars, egyelőre amúgy is nehéz hová tenni (az Invincible Iron Man, akárcsak a fentebb tárgyalt Doctor Strange ugyanis már a megjelenéseivel szerencsétlenül elcsúszott Secret Wars után játszódik). Jelenleg annyi látszik, hogy az Invincible Iron Man egy jól megírt, szépen megrajzolt képregény (Marquez vonásai tiszták, markánsak, dinamikusak és kifejezők), hogy Bendisnek kifejezetten jól áll a nőcsábász, géppuskaszájú, belül azonban gyakran gyötrődő Stark karaktere (ez mondjuk borítékolható volt), hogy szépen ki van egyensúlyozva a humor és a karakterrajz (ilyet se gyakran írok le egy szuperhős-képregényről, de az egészben a több szinten is beszédes randijelenet a legjobb), és hogy rengeteg benne a potenciál. Bendis ennyivel még nem rengette meg a földet, de kezdetnek nagyon is jó. (Rusznyák Csaba)
Negative Space #2
Történet:
Ryan K Lindsay
Rajz:
Owen Gieni
Dark
Horse Comics
Guy Harris egy nagyon tehetséges, mély érzelmi világgal és több sikeres könyvvel a háta mögött lévő író, aki épp életének mélypontján kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy képtelen megírni utolsó és legfontosabb művét: a búcsúlevelét öngyilkossága napján. A váratlanul jött írói válsága okozta frusztráció kikergeti az utcára, hogy még egy utolsó kávét megigyon a kedvenc helyén, a kedvenc baristájával, Woodyval, akivel gyengéd és soha be nem teljesült, plátói viszonyt ápol. Az egzisztenciális és pszichológiai horrornak induló történet azonban nem várt fordulatot vesz, amikor megtudjuk, hogy a Guy életében bekövetkezett sorscsapásokat a háttérből a világ legnagyobb vállalata, a Kindred Corp irányítja, hogy a messze átlagon felüli empatikus képességekkel rendelkező írót lassan összeroppantó nyomorúsággal egy idegen faj kulináris igényeit elégítsék ki.
Az ausztrál Lindsey eddig sem a konvencionális ötleteiről volt ismert: a Headspace egy menekülő sorozatgyilkos elméjében létező kisvárosban játszódik, amelyből a főszereplő a kiutat keresi, a Ghost Town egy időgéppel a jövőbe küldött atombomba utóhatásairól szól a radioaktív Washington romjai között, a Negative Space pedig akárha a Truman Show és a Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods) szerelemgyereke lenne.
Valamikor a kilencszázas években került sor az óceán mélyén élő evorah faj és az emberiség első találkozására egy elsüllyedt viking hajó képében, az idegenek pedig azóta is azt a negatív érzelmi löketet keresik, ami drogként hat a szervezetükre. Az emberiség vezetői a túlélés érdekében üzletet kötöttek velük: rendszeresen szállítják nekik a mesterségesen előre kikevert nyomorúságot, cserébe pedig az evorah békésen éldegél tovább a felfedezetlen mélységekben. Makroszinten ez a megállapodás felelős a világ legnagyobb háborúiért és katasztrófáiért, mikro szinten pedig a Kindred Corp ügynökei menedzselik a legszaftosabb érzelmekkel rendelkező áldozataik sorsát, melynek során általában öngyilkosságba kergetik őket.
Lindsey nem is tart minket sokáig homályban, az evorah már az első számban előkerül (sőt, a borítóképen is egy ilyen ocsmányság szerepel), és a második füzet elején tövig nyomja a gázpedált: Guy belekeveredik egy ellenálló csoport tevékenységébe, akik egy Beta nevű deviáns evorah segítségével egy boldogság-bombát építenek, hogy felrobbantsák azt egy óceánfenéki múzeumban, ahol az emberi történelem mélypontjait fókuszáló relikviák vannak kiállítva. Gieni groteszk formájú karakterei és stílusa nagyszerűen illenek a sztorihoz, Lindsey szövegkönyve pedig egészen kiemelkedő. (Nagy Krisztián)
Wolf #3
Történet:
Ales Kot
Rajz:
Matt Taylor
Image
Comics
A cseh származású Ales Kot az amerikai képregényipar talán egyik legfiatalabb és ambíciózusabb jövevénye, aki bár kipróbálta magát a mainstream zsánerekben (Secret Avengers, Bucky Barnes: The Winter Soldier, Suicide Squad), mégis a saját maga alkotta szabályok közt szeret inkább mozogni (Zero, Material, Change, Wild Children). Legutóbbi urban fantasy képregényét az Image karolta fel, sztorija és hangulata leginkább a Gaiman-féle Megint csak világvége (The End of the World Again) novellájára hajaz: napjaink Los Angelesében ugyanis a hétköznapi halandók számára ugyan láthatatlanul, de hemzsegnek a természetfölötti lények. Kot a Cseh Köztársaság olyan ipari területéről származik, ahol – ahogy azt egy vele készült interjúban elmeséli - „magas a környezetszennyezés és a munkanélküliség, és alacsony az empátiaszint”, és ahol gyönyörű természetes környezetbe fészkelte magát a zajos és brutális, nagyvárosi, indusztriális élet, így nem túl nehéz ezt a tökéletes noir atmoszférát áthelyeznie jelenlegi lakóhelyére, Kaliforniába.
Antoine Wolfe, ex-veterán katona, akinek a múltja egyelőre meglehetősen homályos, jelenleg a pokolban szenvedő démoni szeretőjének köszönhetően halhatatlan, és képes átlátni a természetfelettit a mi valóságunktól elválasztó hártyán. Mivel állandóan szellemekkel van körülvéve, legjobb barátja az egyik csápos Mérhetetlen Vén egyik félresikerült szeánszának eredménye, öccse börtönben sínylődik, legutóbb pedig éppen felgyújtották, hogy megbizonyosodjanak az elpusztíthatatlanságáról, nehezen viseli az életet nagy mennyiségű és rendszeres alkohol és dohány fogyasztása nélkül. Mivel az öccse kiszabadításához pénzre van szüksége, minden jobb érzése ellenére elvállal egy munkát, amit nagyon nem kellene, ezzel pedig úgy tűnik, olyan események sora veszi kezdetét, ami senki számára nem fog jól végződni. A jelek félreérthetetlenek: egy tizenhárom éves tinédzser bukkan fel az életében, akit a bibliai Apokalipszis elhozatalára készítettek fel, megkezdődik a Santa Ana, a holtak tömeges vándorlása, megbízója pedig egy börtönkomplexumot alakít át egy hatalmas, rituális pentagrammává.
Kotnak van érzéke az ötletes részletekhez: mi történhet azzal a nővel, akit a menstruációs cilkusának első napján változtatnak vámpírrá, milyen karriert futhat be a japán szexiparban a férfi, akinek csápok vannak az arca helyén és milyen, amikor vámpírok a főbérlőid, akik ráadásul geekek is? A természetfeletti hétköznapokba integrálódását Taylor önti képekbe, sajnos csak tisztességes iparosmunkával, egy tehetségesebb rajzoló sokkal többet képes lett volna kihozni a témából, de a végeredmény még így is elég tisztességes. Wolf ugyan nem Constantine vagy Harry Dresden, de mindenképp megéri követni a kalandjait. (Nagy Krisztián)
