A kamera a magasban siklik a kopár mexikói táj fölött, madártávlatból követi a fekete, kormányzati autókat, vagy a végtelennek tetsző tengert fürkészi – Roger Deakins képei és Jóhann Jóhannsson zenjének nyugtalanító, nyögő-riadt-frusztrált taktusai folyamatosan azt érzékeltetik, hogy van odakint valami nagy, ronda és megfoghatatlan, valamiféle kiismerhetetlen veszedelem, amely csak arra vár, hogy lecsaphasson. Mintha egy horrorfilmet néznénk, pedig a Sicario „csak” a drogháborúról szól. Pontosabban: a drogháború horroráról – és nem annyira a gore, a brutalitás, a halál, mint inkább az ábrázolt állapotok konstans, félelmetes idegensége és borzalma által.
Kate Macer (Emily Blunt) az FBI egy taktikai, túszmentő egységének vezetője egy nap elveszíti két emberét egy kartell-összecsapásban. Pár megbeszéléssel később már egy különböző kormányszervek közti együttműködés részeként készül igazságot szolgáltatni, csakhogy több brutális összetűzés és illegális mexikói akció után sem tudja, hová is került, és mi is pontosan új csapatának célja: a ki-tudja-melyik ügynökségnek dolgozó parancsnok, Matt Graver (Josh Brolin) és a rejtélyes állítólag-ügyvéd-volt Alejandro (Benicio Del Toro) egyre mélyebbre rántják őt a kartellekkel vívott harc poklába.
Denis Villeneuve szikár, éjfekete filmje a legokosabb és legjobb darab a témában a 2000-es Traffic óta, bár megközelítése merőben más: míg Soderbergh a drogháború aprólékos, grandiózus tablóját festette fel, addig Villeneuve jóval szűkebb szemszöget választ, és három gyökeresen más hátterű és világszemléletű, látszólag mégis egyazon oldalon álló karakteren keresztül ábrázolja a különböző érdekek, a politika, a bűnözős és az igazságszolgáltatás kibogozhatatlan és gusztustalan összefonódását. Macer az idealista, csináljuk-a-szabályok-szerint hős, Graver a „cél szentesíti az eszközt” elvének pimaszul vigyorgó, „tangapapucsos”, laza cowboya, Alejandro pedig maga a drogháború két lábon járó terméke, veszélyes és kifürkészhetetlen.
Emily Blunt egyszerre kemény és sebezhető, de a lényeg, hogy akárcsak a néző, teljességgel tudatlan: vakon tapogatózik a sötétben, bábuként mozgatják, felhasználják, és nyilván készek arra is, hogy bármikor eldobják. A nyitó rajtaütés-jelenetben kvázi akcióhősként mutatkozik be, hogy aztán a játékidő előrehaladtával az eseményekkel sodródó, szinte teljesen passzív szemlélővé degradálódjon. Egy akciófilmben ez nyilvánvalóan hátrány lenne, de a Sicario persze véletlenül sem akciófilm, és a bűnthrillerek hagyományos kereteibe sem hagyja beszorítani magát, főhősének dicstelen háttérbe szorítása így egyenesen bravúros és gyomorszorítóan drámai.
Villeneuve nem vérpezsdítő, hanem afféle iszonyúan nyomasztó feszültséget teremt, amelyet csak fokoz, hogy egy-két villámgyors tűzharcot leszámítva pont hogy nincsenek akciójelenetek a filmben – vagyis hiányzik a gőzkieresztő szelep, hiányzik az eszképizmus legapróbb szikrája is. Csak halál van, értetlenség, értelmetlenség és kilátástalanság. A valami nálam nagyobb és rettenetesebb alattomos jelenléte.
Dögszagban várakozás az elkerülhetetlen végre.
Innen nézve a Sicario leginkább Scott és McCarthy 2013-as, méltatlanul megtaposott A jogászára rímel: a főszereplő itt is egy olyan világba keveredik, amelynek addig legfeljebb csak a peremét látta, és azt is messziről; egy olyan világba, ahol nem érvényesek az ismert szabályszerűségek, elmosódnak a mindenféle határok, elillan a törvény és az ésszerűség ereje, és ahol a moralitást réges-rég kivonták az egyenletből.
Egy rémálomvilágba, amelyben a meztelenül, megcsonkítva fellógatott hullák mindennaposak, amelyben a gyerekek iskolai focimeccsét csak egy-két másodpercre szakítja meg a nem is olyan távoli, rutinszerű fegyverropogás, és amelyben az állítólagos „jófiúk” (mintha az efféle kategóriáknak lenne bármi értelmük) mocskos, kegyetlen, sőt, embertelen eszközökhöz folyamodnak, hogy a háborút... nos, nem megnyerjék, mert az lehetetlen, de legalább ne veszítsék el teljesen, durván és letaglózóan.
És ami a legkevésbé számít az egész őrült, erőszakos, átláthatatlan forgatagban? Maga az ember és az ő értékei.