A még 2013-ban dobozba került, de hosszas forgalmazói tökölés után csak mostanában bemutatott The Green Inferno kétségkívül Eli Roth pályafutásának legjobb filmje – igaz, figyelembe véve a rendező eddigi, vagy csak belezésekre építő, vagy témájához képest egyszerűen túl buta opusait (ld. a Keanu Reeves-féle Knock Knockot), ez finoman szólva nem egy grandiózus dicséret. Tipikus mellényúlásai ezúttal talán azért megbocsáthatóbbak, mert az amazonasi esőerdőben lezuhanó és ott egy emberevő törzs fogságába eső fiatal aktivisták történetével egyértelműen a ’70-es évek kannibálfilmjeihez nyúl vissza, szóval a korábbi műveinél is egyértelműbb, hogy színtiszta exploitation-területen jár.
Kapásból szimpatikus, hogy nem dőlt be a műfaj mai, ostoba és túlhasznált trendjeinek: a The Green Inferno „hagyományos” eszközökkel forgatott horror, nem próbálkozik sem találtfilmes bullshittel, sem „úgy néz ki, mintha a ’70-es években forgatták volna, és tele van szándékos képhibákkal”műmájerkedéssel, ráadásul halálosan komolyan veszi magát. Utóbbi, a meta, a kacsintások és az idézgetések korában értékelendő kvalitása azonban visszaüt, amikor Roth zöldüzenetet csempész bele – az olyan klasszikus elődökből kiindulva, mint a Cannibal Holocaust vagy a Cannibal Ferox, gond nélkül megbocsátjuk a nyúzott bőr vékonyságú történetet és karaktereket, a felszínes, otromba, szájbarágós tanbeszédet és moralizálást viszont már nem, főleg, ha a cselekmény emiatt indul lassan, döcögősen.
Ha egyszer mindenféle háttér úgyis csak ürügy arra, hogy a finom húsú fiúkat és lányokat eljuttassa az amazonasi kannibálok szája közelébe, mi értelme pöcsölni vele? És Roth egészen a stáblistáig nem hajlandó elengedni az aktivisták ügyének koncepcióját – az amúgy is fájdalmasan összebaszott, lufiként lomhán leeresztő finálé után még mindig van mondanivalója, pedig ott már tényleg csak annyi lenne a dolga, hogy kussol. De. És ez egy nagy és fontos DE.
A lomha kezdet és a kiábrándító befejezés közt (mindkettőn tovább rondít egy CGI-jaguár, ami annyira röhejes, hogy csak direkt poénként tehették bele) a The Green Infernónak van úgy háromnegyed órája, ami egészen durva és letaglózó erejű, sőt, önmagában akár az idei év legnagyobb horrorteljesítményeként is értékelhető (bár ez szintén nem egy grandiózus dicséret). Nem csak a Roth-hoz képest is extrém végletekig vitt, feldarabolásokkal és élve megzabálásokkal tűzdelt, gyomorforgató, kurvára-nem-félénk kamerával felvett, hagyományos effektekkel megvalósított brutalitásmaraton (a kannibálfilm címke kötelez), hanem a totális kilátástalanság, a terror és a borzalom zsigerekig hatoló érzékeltetése miatt is.
Az egyetemisták fogsága és szenvedése felfogható ugyan buta torture pornként, de Roth a törzs kegyetlen szokásainak lépésről-lépésre való feltárásával meglepően ügyesen vezeti fel és fokozza az eseményeket, a megszokott gusztustalanság-faktor mellett pedig olyan nyomasztó feszültséget teremt, amilyenre korábban sosem volt képes.
Már az is szép, egyben ijesztő vizuális fogás, ahogy a vörösre festett kannibálok rikító, rettenetes halálfigurákként válnak ki a gyönyörű, buja, zöld vadonból (Roth Herzogot és Malicket emlegette az operatőri munka kapcsán; ebből persze érdemes párszor gyököt vonni), és csak annál rémisztőbb, hogy a közelebbi képeken milyen átlagemberalakjuk és -arcuk van, mennyire kiüt rajtuk a hétköznapiság valamiféle groteszk, felkavaró mutációja. A film legkényelmetlenebb jelenetében a törzs vénasszonyai úgy készítik elő az egyik leölt szereplő húsát, akár egy marháét a vágóhídon. Szakértelemmel, rutinnal, szórakozott dúdolással. És valahol ez az elképzelhető legborzalmasabb horror: hogy ami számunkra felfoghatatlan, feldolgozhatatlan kegyetlen és bestiális, az a másik oldalról nézve csak szerda délután. Hogy ami számunkra ember, barát, gyerek, szülő, személy, érték, az másvalakinek csak: étel.
Pörgősebb első fél órával és izmosabb, átgondoltabb fináléval a The Green Inferno tényleg az lehetne, aminek szánták: az utóbbi évek egyik legjobb, legfélelmetesebb, legdurvább horrora.