Vigyázni kell a katolikusokkal – perverz, őrült egy banda
az. Hagyjuk most a keresztes hadjáratokat, a boszorkányégetéseket meg az
efféléket, nézzük csak a külsőségeket. Fő jelképük egy kegyetlenül halálra
kínzott és keresztre szögelt férfi, papjaik komor, fekete jelmezben járkálnak,
és bizarr rituálékon ijesztő hanglejtéssel, latinul szónokolnak, híveiket a kannibalizmushoz
szoktatják jelképes emberhúsevéssel és vérivással, vallásuk csurig van
szenvedéssel és halállal. Jól meggondolva, a katolicizmus valósággal rimánkodik
azért, hogy horrorfilmek témája legyen.
A ’70-es években nagy divatja is volt az efféle vallási rémisztgetésnek; különösen az Ördögűző sikere után (de akár a ’68-as Rosemery gyermekéig is vissza lehet menni) igyekezett mindenki, hogy efféle filmekkel keresse meg a következő pár millió dollárt. Alfred Sole-nak ez ugyan pont nem sikerült, ugyanis 1976-os horrora, az Alice, édes Alice! (Alice, Sweet Alice-ként ismert, bár eredetileg Communion címen mutatták be) különösebb visszhang nélkül tűnt el a süllyesztőben – viszont a ’80-as évek videokorszaka aztán sok sorstársával együtt ezt a kis remeket is exhumálta.
A cselekményt a 9 éves Karen (Brooke Shields, debütáló szerepében) halála rúgja pályára. A lányt első áldozásának napján egy rejtélyes, maszkos gyilkos fojtja meg a templomban, azután pedig még a hulláját is felgyújtja. Miután anyja az összeomlás szélére kerül, nővére és volt férje is a segítségére siet, hogy együtt vészeljék át a borzalmas időszakot. Pedig ez még csak a kezdet: a gyilkosságok folytatódnak, a gyanú pedig egyre inkább Alice-re, Karen önfejű és furcsa, 12 éves testvérére terelődik (őt a 19 éves Paula E. Sheppard játszotta). Lehet, hogy tényleg ő forgatja a kést az áldozatokban?
Nyilván igen, hiszen minden jel arra utal: ugyanolyan ruhával és maszkkal ijesztgeti húgát, mint amilyenben a tettes később megöli, ráadásul mindig is féltékeny volt Karenre. Emellett a vak is látja, hogy súlyos gondok vannak a fejében: szeret másoknak csúnya meglepetéseket, ne adj isten, szenvedést okozni, a pince sötétjében (vagyis egy gyerek számára a lehető legmesszebb a normalitástól) egy rakás fura cuccot tart a késektől a bizarr maszkokon át az ijesztő régi fényképekig, és még a környezete is folyton megjegyzéseket tesz rá, hogy valami nem stimmel vele.
Vagyis nyilván mégsem ő a gyilkos – túlságosan egyértelmű jelölt a szerepre már túlságosan korán, tehát csakis egy baromi nagy red herringről lehet szó. Hacsak persze nem maga a red herring a red herring, és mégis minden pontosan az, aminek látszik. Az Alice, édes Alice! egészen a viszonylag korai revelációig hülyére tudja venni a nézőt (nagyjából fél órával a finis előtt hull le a lepel), hogy aztán a kényelmes bizonyosságot egy „na, bazmeg” záróképpel mérgezze meg – ami lehet, hogy csak egy újabb red herring, de addigra a néző már bármit kész bekajálni.
Az Alice, édes Alice! a korszak olasz thrillereinek/horrorainak összetéveszthetetlen stílusában készült – ha a csizma vadnyugati filmjeit spagettiwesternnek nevezzük, akkor ez legyen mondjuk hamburgergiallo. Nemcsak a maszkos, fétisöltözetű, pszichotikus sorozatgyilkos (a sárga, kapucnis szerelés a Don’t Look Now-t is idézi), a whodunit és a végső csavar, hanem a gondosan felépített suspense és az explicite ábrázolt gyilkosságok kombinációja, a hátborzongató, atmoszférikus zene és az erőteljes színekkel feldobott, nyugtalanító, stilizált látványvilág miatt is. Sole ezeket a jellegzetességeket mind vallási kontextusba helyezi, filmjét főleg ezzel disztingválja a tipikus giallóktól – hogy ez kimért trendlovaglás vagy legitim művészi kreativitás, ezen a ponton irreleváns. A lényeg, hogy működik.
Az Alice, édes Alice! roskadozik a vallási szimbólumoktól, szinte nincs is olyan jelenete, amelyben ne bukkanna fel feszület, szentkép, krisztusszobor vagy egyéb szakrális elem, halmozásuk messze túlmutat a hit normális, vagy mondjuk úgy, társadalmilag elfogadott keretein – egyértelmű, hogy Isten és ember kapcsolata újabb és újabb kegyetlen vérengzéseket fog szülni.
A vallási őrület és fanatizmus, a bűn és a bűnhődés témájába a felnőtté válás és a szexuális érés folyamatának teenage angstja keveredik (a 12 éves Alice tele van frusztrációval és bizonytalansággal, ugyanakkor nagyon is tudatában van teste formálódásának), és nincs egészséges, melegséggel és biztonsággal teli közeg, amely ezeket a negatív kisüléseket szabályozni tudná. Alice családja csonka, senki sem érti meg őt, a nagynéni ráadásul még utálja is, a ház főbérlője pedig egy gusztustalan, dagadt pedofil.
Van kibe kést mártogatni – és még ha nem is Alice a gyilkos, akkor sem túl szépek a kilátásai a hátralévő életére, tartson bármeddig. Vigyázni kell ezekkel a katolikusokkal…