I Hate Fairyland #1
Történet és rajz: Skottie Young
Image Comics
Egy Gertrude nevű kislány arról álmodozik full rózsaszínű gyerekszobájában, hogy egyszer eljut egy varázslattal és boldogsággal teli fantáziavilágba – és az álma teljesül is. Megnyílik alatta a padló, és egyenesen bezuhan a mesés Fairylandbe. Igaz, azt, hogy „bezuhan”, szó szerint kell érteni, és földet éréskor fogai-csontjai ízzé-porrá törnek. Meg az is igaz, hogy még huszonhét év múlva is ott rohad tündérországban, továbbra is kislánytestben, viszont kurvára frusztráltan, és legszívesebben véres péppé lőne-ütne-rúgna mindenkit, aki a szeme elé kerül. Úgyhogy így is tesz. A jóból is megárt a sok. Az émelyítő, giccses, tündibündi szarból meg főleg.
Dióhéjban ennyi az I Hate Fairyland, és ez egyrészt nagyon jó, másrészt meg erős bizalmatlanságra ad okot. Nagyon jó, mert... hát, a picsába is, Skottie Young rajzolta, szóval vizuálisan egyértelműen lenyűgöző, és ő is írta, márpedig a Rocket Raccoonnal már bizonyította, hogy a forgatókönyveket éppúgy meg tudja tölteni szimpatikus agybajjal, mint a rajzpapírt. Így aztán Gertrude egyre dühösebb és véresebb ámokfutással keresi a hazautat, nyomában kiloccsantott agyvelejű csillagok és élve félig elfogyasztott, rajzfilmszerű rendőrök dögledeznek. Kurva nagy baj van cukiországban!
Young humora minden, csak nem kifinomult, de ehhez a tündérmese-fricskához végül is pont ilyen gonosz, cinikus, harsány őrület kell. Lehet is rajta röhögni rendesen, csak az a baj, hogy nehéz többet látni ebben az egészben egy jópofa egyszeri poénnál – ez a koncepció tökéletes lenne egy minisorozathoz, Young viszont ongoingban gondolkodik, és kizártnak tartom, hogy pár rész után ne unjak rá a kedves gyerekmesék toposzainak vicces, de egysíkú seggbe rugdosására. Persze nagyon is lehet, hogy Youngnak van valami egyéb a tarsolyában, valami, aminek köszönhetően még két év múlva is hülyére fogom röhögni magam a poénjain – elvégre remek ötletei mindig is voltak a fickónak, szóval meglátjuk. Ez az első rész így önmagában mindenestre frenetikus. (Rusznyák Csaba)
Paper Girls #1
Történet:
Brian K. Vaughan
Rajz:
Cliff Chiang
Image
Comics
Nem hiszem, hogy egy magára valamit adó képregényrajongónak be kell mutassam a Sagával a karrierje legjobb formáját hozó Brian K. Vaughant, aki még 10 Eisner-díjjal és 10 Eisner-jelöléssel a háta mögött is képes meglepni az olvasóit. Bár már írt egy tinédzser szuperhősökből álló sorozatot (Runaways), aminek a sikerét a jelenleg futó Secret Wars egyik oldalhajtása is éppen próbálja meglovagolni (több-kevesebb sikerrel), most még nagyobb fába vágta a fejszéjét: a Paper Girls főszereplői egy tizenkét éves újságkihordó lányokból álló banda tagjai a klasszikus nyolcvanas évekbeli Cleveland kertvárosában. Itt nincsenek felesleges és időhúzó románcok, ezek a lányok még nem foglalkoznak a srácokkal, vagányak, kalandvágyók, talpraesettek, káromkodnak, cigarettáznak, akárha csak az Állj mellém! című Stephen King remekből léptek volna elő.
Erint még egy igazán apokaliptikus rémálom sem akadályozza meg abban, hogy Halloween reggelén is útnak induljon, kiszállítani a reggeli újságot és amikor hamar elfajuló vitába keveredik egy szörnyeknek beöltözött fiúbandával, a környék legendás újságkihordó vagánya, Mac, igazi kőkemény, noir nyomozókat is megszégyenítő kiállásával nem csak a zaklatóit alázza porig, de még a kiérkező rendőrt is meghátrálásra készteti a szája sarkában lógó cigarettával. Egy tizenkét éves lánytól nem kis teljesítmény. Erin így csapódik az összeszokott rutinnal dolgozó csapathoz, hiszen Mindszentekkor a szokásosnál is több őrült rohangál az utcán, együtt pedig nem csak nem hátrálnak meg, hanem egyenesen levadásszák azt a három rejtélyes alakot, akik kicsavarják Tiffany kezéből a számára felbecsülhetetlen értékű walkie talkie-ját. A nyomok egy elhagyatott házhoz vezetnek, ahol egy bizarr, ismeretlen technológiájú szerkezetet találnak, ami természetesen azonnal működésbe lép, amíg azon tanakodnak vajon ki próbálja megtréfálni őket. A cliffhangert, amit Vaughan ezután csuklómozdulattal az arcunkba dob, tanítani lehetne, és csak azért nem esett le teljesen az állam, mert a Saga rendszeres olvasója vagyok.
Cliff Chiang hasonlóképpen friss apuka, mint társszerzője és bár nem ettől rajzol ilyen fantasztikusan, de talán megmagyarázza miért van ekkora összhang a szkript és a panelek között. Az utóbbi egy év egyik legígéretesebb képregénye, ennyire izgatottan talán csak Warren Ellis Karnakját vártam. Kötelező olvasmány. (Nagy Krisztián)
Rowans Ruin #1
Történet:
Mike Carey
Rajz:
Mike Perkins
BOOM!
Studios
Mike Carey követte el az utóbbi idők egyik legjobb képregénysorozatát (emlékeztetőül: The Unwritten), jelenleg is fut egy nagyszerű szuperhős sci-fije egy idegen világnak a Földre száműzött és emlékeiktől megfosztott terr... khm, rendszerellenes szabadgondolkodóiról (Suicide Risk), több urban fantasy regényt írt egy szellemeket zenefutamokkal gúzsba kötő ördögűzőről egy olyan alternatív Londonban, ahol a holtak lassan, de biztosan kezdenek visszatérni az élők közé (Felix Castor-sorozat), most pedig egy négyrészes minisorozatot indított útnak a BOOM! Studios szárnyai alatt. A két brit illetőségű Mike teasere, amin két kulcscsomó látszott, az egyik egy vértócsában, most nyert értelmet: a történet középpontjában egy floridai egyetemistalány áll, aki elcseréli egy időre aprócska lakását egy több évszázados múltra visszatekintő óriási, angol kúriára, aminek falaiban egy elfeledett rém lakik.
Carey remekül írja a modern tinédzserlány karakterét, aki szabadidejében blogol, aktívan használja az okostelefonját, hogy megossza a Shakespeare szülővárosában szerzett élményeit az otthoniakkal, és kíváncsiságtól fűtve és szűk pénztárcától motiválva ugrik fejest élete nagy kalandjába. Rowans Rise (a cím már itt előrevetíti a elkerülhetetlenül bekövetkező rémségeket), vagyis a kellemetlen titkokat rejtő ház, csak lassan és álmosan reagál az új lakóra, de aztán a dramaturgiája a klasszikus kísértetházas filmekét követi: Katie-t rémálmok kezdik gyötörni, majd felfedezi, hogy az ajtók szemöldökfájába madárcsontok vannak zárva, furcsa mód elég sok medvecsapda hever szerteszét a kúria területén, a ház egyetlen zárt szobájába belógva pedig kiderül, hogy vendéglátója ágya felett bizarr védőamulettek lógnak, és egy sóból földre szórt kör veszi körül. A szelíd érdeklődés a brit cserelánynál, aki jelenleg az ő szüleinek biztonságos vendégszeretetét élvezi az óceán túlpartján, nem vezet sok eredményre, de egy helyes és romantikus andalgásokra is kapható bobbytól sikerül megtudnia, hogy a ház korábbi lakói az utolsó szálig brutális gyilkosságok áldozatai lettek.
Nem nehéz kitalálni, hogy a helyzet nagyon hamarosan eszkalálódni fog, a két Mike pedig legalább olyan jó párosítás egy borzongató horrorsztorihoz, mint Snyder és Jock volt a Wytches esetében. A minisorozat formátum nagyszerű választás a témához és Carey eddigi munkásságából kiindulva nem kell aggódnunk amiatt, hogy a történet ritmusa kisiklik félúton. (Nagy Krisztián)
Survivors’ Club #1
Történet:
Lauren Beukes és Dale Halvorsen
Rajz:
Ryan Kelly
Vertigo Comics
Képzeljük el, hogy kedvenc horrorfilmjeink a nyolcvanas évekből, mint a Gyerekjáték, a Rémálom az Elm utcában, a Péntek 13, a Kopogó szellem, Az elveszett fiúk és a Szörnyecskék, mind megtörténtek, és a túlélők napjainkban rájönnek, hogy a múljuk utánuk nyúl, hogy visszarántsa őket ugyanazokba a borzalmakba, amik elől már egyszer megmenekültek. Ez a Survivor’s Club alapkoncepciója: Chenzira, aki egy olyan játékgép elől menekült el gyerekként, ami magára a Pokolra nyitott kaput, most rájön, hogy az 1987-ben történt események összekötik egy sor másik személlyel, akik közül már csak öten élnek. Amikor egy új szoftver kerül piacra, ami az eredeti, pokolbéli játék kódjaira épül, összehívja a túlélőket, hogy rájöjjenek mi folyik a háttérben.
A Fokvárosban élő és alkotó Lauren Beukes már kétszer is a Geekz oldalainak vendége volt a Tündöklő lányok és a Zoo City révén, de nem csak hosszúprózában sikeres, hanem a képregények terén is kipróbálta már magát: ő írta a Fables spin-off Fairest egyik sztoriszálát (The Hidden Kingdom). Új képregénye a DC-nél debütál, mert a kiadó mindent bevet, hogy újra feltámassza a kultikus múlttal rendelkező, de mára már teljesen elsorvadt Vertigo imprintjét, ami horror és felnőtt tartalmú címeket injektálna újra az anyacég egyre egysíkúbb és jellegtelenebb palettájába. Kemény feladat lesz a helyét teljesen átvett Image kiadónak akár a nyomába is érni, de legalább megpróbálják: novemberben még négy új sorozatot állítanak csatasorba (Unfollow, Slash & Burn, Red Thorn, Jacked), az ősz során pedig összesen tizenkettőt, mi pedig résen leszünk, hogy hírül adhassuk, milyen eredménnyel vizsgáznak az újoncok.
Ami a Túlélőket illeti, alaposan körbe lesznek járva a horrortoposzok, lesz itt életre kelt bábu, vámpírtámadás, démoni megszállás, gonosz gondolatokat suttogó J-horror rém és kannibál szomszéd. Beukest történetszövését Dale Halverson segíti a hajdani tündérmesék helyét átvevő horrorpopkult mitológia elemein csavarintva egyet. A Mike Carey Luciferjén és Brian Wood Northlandersén edződött Ryan Kelly nem okoz csalódást, és a negyedik számra vendégrajzolóra is számíthatunk, aki a Coffin Hill vizualitásáért felelős. Egyelőre szép reményekkel nézhetünk elébe a Vertigo főnixszerű visszatéréséhez, mert a DC nem kímél sem pénzt, sem fáradtságot, hogy újra a régi fényben csilloghasson régóta elhomályosodott ékköve. (Nagy Krisztián)
The Twilight Children #1
Történet: Gilbert Hernandez
Rajz: Darwyn Cooke
Vertigo Comics
Arról már a jubileumi, századik Geexkomixban is lelkendeztem, hogy Darwyn Cooke simán a mai amerikai képregényes szcéna egyik legjobb, legérettebb rajzolója, illetve vizuális történetmesélője, úgyhogy lényegében bármire éhes szemekkel vetem rá magam, ami kikerül a kezei közül. Új minisorozatában ráadásul a kultikus független képregény, a Love and Rockets egyik szerzőjével, Gilbert Hernandezzel dolgozott együtt a Vertigo színeiben. És bár a Vertigo már tényleg nem az, ami egykor volt, azért időről-időre még emlékezteti az olvasókat a régi szép időkre (ld. feljebb is).
A The Twilight Children kicsit úgy indul, mint egy Love and Rockets: egy amerikai kisváros hétköznapjait látjuk – napos tengerpart, csendes hétköznapok, emberek ügyes-bajos dolgai. Itt egy nő, aki megcsalja a férjét, ott a helyi részeg, aki a kölykök védőszentjének szerepében tetszeleg, amott három gyerek, akik a parton csintalankodnak. Aztán a hatodik oldalon felbukkan a tengeren egy nagy, furcsa, fénylő gömb, és belopakodik a történetbe a fantasztikum, lesz kaland és veszély meg hű! meg ha! és wow!. Hogy pontosan mivel van dolgunk, az persze még nem derül ki az első részből (és a cliffhanger is csak kérdésekkel szolgál, válaszokkal semmiképpen), de az máris látszik, hogy egy fantasztikusan elmesélt történettel van dolgunk.
Hernandez apró megjegyzésekkel, okos gesztusokkal, egészen finom megoldásokkal viszi előre a cselekményt: minden információcsöpögtetés tökéletesen spontánnak és természetesnek hat, karakterinek elég kétszer megszólalniuk, hogy máris életszerűek és többrétegűek legyenek. Egy egyedinek és bizarrnak ígért sci-fi háttérének felrajzolásához nyilván nem árt, ha a szerző harminc évet rakott kisvárosi sztorik és karakterdrámák megírásába. De az üdvösséghez persze kell Cooke is; képei gyönyörűen kifejezőek, lendületesek, történetmesélési fogásai szokás szerint intelligensek, kikezdhetetlenek. A tényleges sztoriról még nem sok derül ki, de az, hogy a szereplők már a sci-fi-elemek nélkül is érdekesek lennének, finoman szólva nagyon jó jel. Ennyi alapján simán jelölt lehet az év minisorozata díjára. (Rusznyák Csaba)
