„There are the laws and there are the rules. And over time
you will learn to identify the difference.”
A TNT-nél valaki nagyon szeretheti a noirt. Két éve már bepróbálkoztak a zsánerrel, amikor zöld utat adtak Frank Darabont negyvenes évek Los Angelesében játszódó, bűnben és vérben fuldokló Mob Cityjének, és annak ellenére, hogy az eleinte csak afféle felvezetésnek szánt hat rész után kénytelenek voltak lelőni a sorozatot – tegyük hozzá, sajnos amúgy sem sikerült valami jól –, most visszatértek a hasonló tematikájú Public Moralsszal; amit az az Edward Burns írt és rendezett (amellett, hogy a főszerepet is magára osztotta), aki a Mob Cityben Bugsy Siegelt alakította. És úgy látszik, időközben mindenki tanult Darabont hibáiból, ez ugyanis egy egészen másfajta noir.
A Public Morals a ’60-as évek elejének New Yorkjában, azon belül is a pokol konyhájában játszódik, és az ír-amerikai erkölcsrendészeti nyomozók munkájáról szól, Burns karakterével, Terry Muldoonnal a középpontban. Muldoon és társai prostitúcióval, szerencsejátékkal és hasonló kutyát-sem-érdekli bűnügyekkel foglakoznak, bár leginkább azzal töltik az idejüket, hogy a saját zsebüket tömik, és sápot szednek a bűnbarlangokat irányító gengszterektől – az utcák viszonylagos biztonságában, az alvilági egyensúlyban főleg azért érdekeltek, mert a problémák rontják az üzletet. Márpedig most nagy probléma készülődik: a környék ura, Joe Patton (Brian Dennehy) forrófejű, ambiciózus fia, Rusty (Neal McDonough) agyonlő egy kisstílű gengsztert, és ezzel teljesen felrúgja a méhkast.
A Public Moralsban megvan minden, ami egy noirhoz kell: bűn, szenny, korrupció, gyilkosság, immoralitás, zsaruk és gengszterek, akiket sokszor csak a jelvény különböztet meg egymástól, és persze a gyönyörű és veszélyes nők, a femme fatale-ok. Burns azonban minimumra tekeri a műfaj jellegzetes stilisztikai jegyeit: visszafogja a képi világ erőteljes kontrasztjait és hosszú árnyékait, elhagyja a karcos, az élet és a bűn mocskán lamentáló narrációt, az archetipikus, keménykötésű „pózőr” figurákból komplex, hús-vér embereket farag, vagyis a noir jellegzetes álomszerűségét lehúzza a hétköznapok rögrealizmusába.
Burns nem annyira a konkrét bűnügyekről mesél, mint inkább úgy általában a zsaruk és a gengszterek életéről a pokol konyhájában, a ’60-as években; a változó világról, az elmosódott határokról, a kéz kezet mos elvéről, az utca szabályairól, az ír bevándorlók kultúrájáról, a férfiakról, a nőkről és a családokról. Muldoon és társai ugyanis többségükben családos emberek, feleségeik és gyerekeik pedig nem csupán dísznek vannak a forgatókönyvben – a gyereknevelés vagy az asszonnyal való kisebb-nagyobb balhék legalább olyan fontosak, mint a nyomozások, és valahol ez teszi a Public Moralst afféle revizionista noirrá.
Hogy ti. a bűnbe nyakig merülő karakter, legyen az akár zsaru, akár gengszter, a napi sötét üzelmek intézése után nem egy üveg whisky társaságában issza magát öntudatlanságba a magánnyomozói irodájában vagy egy koszos motelszobában, hanem hazamegy, és kioktatja az iskolában a tanárnak visszaszájaló gyerekét, vagy próbál megbirkózni a ténnyel, hogy a lánya kezét megkérte valami nyikhaj, esetleg igyekszik elnyerni egy nő szerelmét. Mindezt pár órával azután, hogy információszerzés gyanánt bevert egy-két fejet, feloszlatott egy illegális kártyapartit, zsebre vágott egy adag kenőpénzt, vagy éppen hidegvérrel megölt valakit. Az ügyes-bajos családi szituációk közé ékelt zsaru- és gengszterügyek így maguk is normálissá válnak, betagozódnak a hétköznapokba – minden csak "business as usual".
Ezt a noirra kevéssé jellemző természetességet nagyrészt a karaktereknek és a színészeknek köszönhetjük. Burns kiváló egyensúlyt talált a durva, maszkulin, szándékosan sarkított, klasszikus noir-figurák és az árnyalt, minden rezdülésükben valóságosnak ható hús-vér emberek között: a szigorú, adott esetben még a gyerekéhez is cinikus, megalázó humorral beszélő főhősnek ugyanúgy megvan a „puha” emberi oldala, mint az arrogáns és agresszív, a ranglétrát akár hullák és bandaháború árán is megmászó gengszterpalántának, a férj tekintélyének magát általában alávető feleség pedig képes úgy a sarkára állni, hogy egy edzett ír gengszter is vinnyogva húzódna tőle a sarokba (Burns persze emberi kapcsolatokról szóló dramadykkel csinált magának karriert független filmesként a ’90-es években, szóval ez nem annyira meglepő). És a színészstábban kivétel nélkül mindenki remekel Burnstől Dennehyn és Michael Rapaporton át az utóbbi szárnyai alá vett prostit alakító Katrina Bowdenig.
A Public Morals stílusos, emberi, intelligens, mozgalmas (ha nem is feltétlenül tűzharc/autósüldözés értelemben), simán az év egyik legjobb új sorozata – egyetlen komolyabb hibája, hogy a tízrészes első évad úgy ér véget, mintha eredetileg egy tizenegyediket is le akartak volna forgatni. Nem hogy nem zár le semmilyen szálat (egyetlen karakter sorsát kivéve), de még csak egy bármilyen cliffhangerre sem fut ki, egyszerűen minden lógva marad a levegőben. Olyan a vége, mintha mondjuk egy ötödik rész közepe lenne.
És ez már csak azért is gond, mert a sorozat átlagnézettsége bőven egymillió alatt volt (az kevesebb, mint anno a Mob Cityé), szóval erősen kérdéses, hogy lesz-e második évad. Sokat veszítenénk, ha nem lenne.