Tony Arzenta régóta a maffia bérgyilkosa, de most ki akar szállni. Maga mögött akarja hagyni ezt a sötét és veszélyes életet, hogy jó férje lehessen a feleségének, és főleg, jó apja a fiának. A Cosa Nostra azonban sajnos nem szereti, ha felmondanak az alkalmazottai, nyugdíjajándékuk egy bomba Arzenta autójába. Mit ad isten, aznap épp a feleség és a gyerek ülnek volán mögé – a volt bérgyilkos és jövendőbeli bosszúangyal szeme láttára füstölnek el a tüzes pokolban. Mit tehet ilyenkor a férfi, akinek nem maradt semmije? Fogja a fegyverét, és elindul elvégezni az utolsó munkáját.
Duccio Tessari 1973-es poliziescója (amely egy sor más címen is ismert, úgymint No Way Out és Big Guns) kicsit olyan, mintha a főszereplőt alakító Alain Delon a hat évvel korábbi, Melville-féle A szamuráját csinálta volna meg több akcióval és kevesebb kifinomultsággal, szóval: exploitationként. A szögegyszerű történet nem tartogat fordulatokat, brutális lövöldözésekkel és veszett autósüldözésekkel tarkítva robog a kezdetektől egyértelmű végkifejlete felé. Nem a cél a lényeg, hanem az út maga.
Delon az elején jéghideg, vérprofi, kegyetlen – „szar ügy, öreg” arckifejezése, mielőtt legutóbbi áldozata fölött állva lelövi a szobába gyanútlanul belépő szemtanút, felejthetetlen. Később, mínusz egy feleséggel és egy fiúval is jéghideg, vérprofi, kegyetlen, de már látni rajta valami mást is. Teljes kiüresedést, értelmetlenséget, céltalanságot. Mintha a bosszúhadjáratot is csak azért indítaná meg a maffia ellen, mert ilyenkor így szokás. Afféle társadalmon belüli (maffia)társadalmi elvárás, amelynek jobb híján eleget tesz. Tudja ő, hogy nem segít semmin, és jobban sem fogja érezni magát tőle. De azért megy és öl. Mi mást tehetne? A lapokat leosztották.
Ezt az ürességet film belső terei és városképei is visszatükrözik. Az utcák Milánótól Koppenhágáig szűkek, ködösek, a lakások kopárak, alig bútorozottak, lélektelenek – azt üzenik: aki itt van, az nem él, legfeljebb csak vár és vegetál (ld. még: az említett A szamuráj). Ennek kontrasztja az akció: Arzenta késsel, pisztollyal, autóval megy neki a maffiának, és az összecsapások még a korszak hasonló filmjeihez képest is erőszakosak, vadak (egy vonatos leszámolás különösen brutális), a film ilyenkor hatalmas plusz erővel és szenvedéllyel telik meg.
Tessari ugyan nagyrészt a nyílegyenes cselekményre és a hirigre koncentrál, és nem merül bele mélyen a műfajra jellemző társadalmi-politikai háttérábrázolásba, de azért bedobja a maga két fillérét. Arzenta főnöke, Nick Gusto (Richard Conte A keresztapából meg egy rakás film noirból és poliziescóból) ellenzi társai döntését Arzenta likvidálására vonatkozóan, és felháborítja családjának – mégoly véletlen – lemészárlása. Még azt is megjegyzi, hogy ha a férfi bosszút áll rajta, megérdemli majd. „Mi nem ölünk ártatlanokat” – mondja. Ő, a maffiavezér.
Már-már azt hinnénk, a Cosa Nostra egyfajta romantizálásával van dolgunk, a „családon” belüli erkölcsiség és hűség megnyilvánulásával, az üzlet tisztaságának nemes igényével, de persze, hogy csak önáltatás az egész. Az elvek ebben a közegben csak addig léteznek, amíg a hozzájuk való ragaszkodás nem jár kényelmetlenséggel, kellemetlenséggel.
A Tony Arzenta vasmarokkal zúzza össze az eleve törékeny illúziókat. Mikor mindkét fél belefárad az öldöklésbe (amelyet a rendőrség mellesleg boldogan szemlél – a maguk módján még segítenek is a főhősnek, minél több maffiózót takarít el az útból, nekik annál jobb), felmerül a béke, urambocsá, akár a megváltás lehetősége. De ehhez persze Tessari filmje túl kemény, túl szikár, túl hideg. És Delon arca a végén megint nagyon beszédes. Nem azon lepődik meg, ami történik, hanem azon, hogy hogyan gondolhatta valaha is, hogy bárhogy máshogy történhet.