Az Ash Vs. Evil Dead pilotjának első szavai azok, hogy „This
is gonna hurt”, az utolsó meg az, hogy „groovy”. Előbbiek akkor szaladnak ki a
főhős száján, amikor magára erőltet egy fűzőt… az utóbbi pontos körülményeit (bár nincs bennük semmi meglepő) inkább
nem lövöm le, de köze van hozzá egy gusztusos hullának, pár deci vérnek és egy
emberi közelségre vágyó láncfűrésznek.
Hozzá kell egyáltalán tenni ehhez valamit? Na, jó. A fentiek közt pont az történik, amire a Gonosz halott-széria rajongói oly kiéhezve várnak az 1992-as A sötétség serege óta (igen, tudom, volt az a remake/reboot/kvázifolytatás/akármi úgy két éve, de… ugyan már!): fröcsög a vér, repkednek a poénok, száguld a cselekmény, tort ül a frenetikus gusztustalanság, Bruce Campbell pedig szenzációsan játssza, hogy szerencsétlen, tenyeres-talpas bumburnyák és iszonyatosan cool, no-bullshit, „gyere bébi, szétdarabollak” szörnyvadász egyszerre.
Harminc évvel azután, hogy elejtettük a belsőségektől koszos fonalat, a pocakos, lepukkant Ash egy lepukkant lakókocsiban él, egy lepukkant műszaki boltban dolgozik, és lepukkant macákat kefélget lepukkant kocsmák lepukkant vécéiben – és ez így meg is felel neki. Ash persze nem lenne Ash, ha nem követne el valami akkora baromságot, amitől még a holtak is felélednek. Mondjuk, hogy betépve verset akar felolvasni egy csajnak, és véletlenül épp csak a Necronomicon van kéznél… hopsz.
Az Ash Vs. Evil Deadnek bármelyik pillanatából egyértelmű, hogy az eredeti filmek író-rendezőjének munkája: a démonok elszabadulásának banális okától a Buster Keaton-féle burleszken át a jellegzetesen vágtázó, dinamikus kameráig a még mindig rohadtul jól dirigáló Raimi lényegében mindent bezsúfol ebbe a szűk negyven percbe, ami a Gonosz halott-sorozatot (de főleg a második-harmadik részt) valaha meghatározta. Így aztán ismerősek a poénok, ismerősek a vérspriccelések, ismerősek a maszkok és az egysorosok – csak Ash életkora, a közeg és a mellékszereplő-gárda változott.
Amellett, hogy olyan ez, mint végre újra látni egy régi, és meglepően jól öregedett barátot, kicsit aggaszt is a dolog: egy teljes sorozatévadot nem lehet nosztalgiára, régi poénok és mutatványok felmelegítésére építeni (márpedig a pilot szinte minden vicces és/vagy horrorjelenete vagy ötször visszautal egy korábbi részre), úgyhogy remélhetőleg az itt bedobottnál azért több is van Raimi és az őt követő rendezők és írók tarsolyában. Szerencsére ebben teljes joggal reménykedhetünk, elvégre a pilot még csak egyfajta „ez volt eddig, és ez lesz most” bevezető, ízelítő.
És hát már csak a látható örömmel és odaadással pózoló, arcoskodó, magát bohócként produkáló Campbell miatt is megéri az egész: ugyanúgy játssza Ash-t, mint harminc évvel ezelőtt, merthogy természetesen Ash is ugyanolyan harsány, félidióta kókler, amilyen harminc évvel ezelőtt volt – csak innen nézve ez már még kínosabb és viccesebb („tékozló hős” műsorszáma a toposz karikatúrájának is beillik). Szóval valahol az ismerős elemek ellenére is üdítőnek, frissnek, sőt, akár eredetinek hat az egész. És persze mindenekelőtt szórakoztatónak. És groovynak.