„If you trespass upon them, they’ll trespass upon you.”
Abban reménykedtem, hogy az év klasszikus effektekkel megvalósított, oldschool szörnyhorrora a Harbinger Down lesz, de sajnos csak egy nosztalgia fűtötte jóindulatot igénylő, legfeljebb részleteiben szaftos báb- és maszkdemonstrációra futotta az alkotóktól. Ellenben most itt a The Hallow (fut The Woods címen is), amely egész szépen betölti a betöltetlenül hagyott űrt: az eredetileg effektesnek tanult Corin Hardy első egészestés filmje nemcsak a trükkök és a nagy elődökhöz való, kellemesen bizseregtető visszanyúlás miatt élvezetes, hanem végre azért is, mert lendületesen, filmszerűen, kegyetlenül mesél el egy egyszerű, de véres és hatásos történetet az ír folklór horrorisztikus oldaláról.
Adam, Claire és újszülött kisbabájuk elköltözik a nyüzsgő Londonból a buja ír vidékre – leginkább Adam természetvédő, „fadoktor” munkája szólítja őket az erdőbe, ám alig rendezkedtek be, a szomszédok máris kriptahangulatú figyelmeztetésekkel zaklatják őket a vadonban élő lényekről. Mondván, jobb, ha Adam távol marad az erdő mélyétől, mert ha nem, azzal csak bajt hoz mindenkire. A pár nevet, vagy legfeljebb bosszankodik a dolgon, de az alig rutinos néző is rögtön tudja, hogy a helyi holdkórosokra hallgatni kéne.
Hardy nem vesztegeti az idejét – van ugyan némi kötelező felvezetés, szituáció- és (nagyon alapszintű) karakterbemutatás meg baljóslatú sejtetés, de már félidőben elkezdődik a finálé, szóval a klasszikus hármas felosztás középső etapját simán odadobják szörnyeledelnek. Adam és Claire, a legtöbb „furcsa” helyre keveredett horrorszereplővel ellentétben nem várnak a hatvanötödik vérfolt/szörny/hulla/akármi felbukkanására, mielőtt megfordulna a forgatókönyvnek kényelmesen lassú fejükben, hogy talán el kéne húzni innen a picsába. Pechjükre azonban az elhúzás nem olyan egyszerű.
Azt túlzás lenne mondani, hogy Hardy mesterien összetartja a filmet, mert például az eleinte bőszen használt környezetvédelmi motívumok idővel elpárolognak, aztán meg olyan remek színészek maradnak kihasználatlanul, mint Michael McElhatton és Michael Smiley, és eleve teljesen irreális a helyiek viselkedése (hogy ti. nem tepert el még onnan mindenki a világ másik végére, annak ellenére, hogy az erdőlakók nagyjából bármikor elragadhatják a gyerekeiket). Viszont becsülendő az egész őszintesége: The Hallow dramaturgiailag és tematikailag nagyjából a Ragyogás és a Szalmakutyák természetfeletti keresztezése (megbolondítva egy kis Dologgal és Cronenberg-féle testhorrorral); a pár a félidőn túl belső és külső harcot vív az erdő ősi folklór-lényeivel a túlélésért és a kisbabájukért, és nem számít semmi, csak a lendület, a brutalitás, az intenzitás, az események felkavaró és nyers mivolta.
Jól hangzik, hogy a szörnyhirig szinte megállás nélkül vonul végig a film második felén, de ez egy nagyon nehezen kivitelezhető koncepció, mind a tempó, mind a fokozás (illetve annak hiánya), mind a figyelem fenntartása, vagyis a konstans nyakunkba zúdított horror (és az abba való belefáradás) szempontjából. Hardy legnagyobb teljesítménye, hogy mégis biztos kézzel vezényli le a lényégében negyvenperces finálét, bátran és határozottan, de mértékkel használja a lényeket és a gore-t,az erdő sötét szépségét és veszélyességét vasmarokkal megragadó, helyenként egészen virtuóz megvilágítású képek, illetve a súlyos, fenyegető zene pedig sikeresen betömködik az esetenkénti strukturális repedéseket is.
A The Hallow az ír folklór hatékony lefordítása a creature feature egyszerű, sok-sok latexet, művért és éjszakai rémséget használó nyelvezetére. Újat nem hoz, viszont kellő alázattal és hozzáértéssel használja a műfaj toposzait, a zömében CGI-mentes szörnycsörték pedig eleve megdobogtatják a valódiságra éhes, igazi horrorrajongók sötét szívét.