Danyila, a leszerelt orosz katonából lett bérgyilkos
bedrogozva, bepiálva ténfereg oda a házibulin egy amerikaihoz, és kába
mosollyal becsmérli őt, hazája zenéjét, magát a hazáját, és közli vele, hogy
egyszer letörlik a vigyort az ő és az összes hozzá hasonló képéről. Mikor egy
lány elhúzza a külfölditől, aki egyébként csak békésen bólogat, minthogy egy
szavát sem érti, és felvilágosítja, hogy a fickó nem amerikai, hanem francia,
Danyila közömbösen morog: teljesen mindegy. Francia, amerikai, zsidó, külföldi,
kapja be mind.
Oroszországban vagyunk, 1997-ben: nem világos, hogy az egykori szuperhatalom sebei még véreznek, vagy már gyógyulnak, a gazdaság egy vicc, a bűnözés távolról sem az, és olyan, hogy moralitás, alig létezik. De ez még nem jelenti azt, hogy az orosz medve elveszítette volna a karmait. A jelenet pont arról szól, hogy Danyilához hasonlóan lehet, hogy alig áll a lábán, lehet, hogy fogalma sincs, hol van és mikor, de bármikor kész odacsapni egy kurvanagyot.
Amikor 2005-ben a magyar mozik is bemutatták Timur Bekmambetov Éjszakai őrségét, meglepve néztem Moszkvát, nem a lepusztult, vegetáló, épphogy-posztkommunista épületdzsungelt, hanem Moszkvát, a lüktető, neonfényes, élettel teli metropoliszt. A Taxisofőr, a Pusher és a Blast of Silence tematikai és stilisztikai jegyeit vegyítő, papírvékony sztoriját letaglózó atmoszférával elmesélő, nyomasztó mestermű, A fivér (Brat, 1997) ugyan nem az orosz fővárosban játszódik, hanem Szentpéterváron, de a különbség ennek figyelembevételével is sokkoló. Alexei Balabanov író-rendező úgy ragadta meg a Szovjetunió összeomlása utáni zeitgeistot, mint a ’70-es évek Hollywoodja a vietnámi háború következményeit, vagy a ’40-es, ’50-es évek japán filmgyártása Hirosima és Nagaszaki évtizedekig húzódó sokkját.
Szentpétervár egy elveszett lelkekkel teli szellemváros, amely a kommunizmus tovatűnésének és a kapitalizmus térnyerésének átmeneti állapotában van felfüggesztve az időben. Mindkét ideológiából a lehető legrosszabb határozza meg: a város lepukkant, koszos, rideg és élhetetlen, de már mindenen és mindenkin ott az árcédula, az egész világ egy piac, és Coca-Cola áll minden asztalon. Everything goes: a férj verheti a feleséget, a fiatal drogozhat, a hajléktalan aludhat a temetőben, az emberek végre szabadon dagonyázhatnak a sárban, a mocsokban és a saját vérükben. A helyzet abszurditásának csimborasszója, hogy a főszereplő sokkal könnyebben végzi ki első áldozatát, mint ahogy megszerzi kedvenc rockzenekarának új, a boltokból folyton kifogyó albumát.
Danyila (a nagyszerű Szergej Bodrov Jr., akiből a film után sztár lett, majd rendező, 2002-ben pedig elvitte egy lavina) olyan, mint a hazája: vergődik a változó idők viharában, megy, amerre sodorja a szél. Miután a csecsen háború végeztével leszerelik, hazamegy, onnan pedig anyja unszolására Szentpétervárra, hogy felkeresse a testvérét, Viktort. Alvilági kapcsolatokkal rendelkező bátyja javaslatára bérgyilkos lesz, öltözködési, bulizási, drogozási és zenehallgatási szokásait egy utcalánytól veszi, barátnője pedig egy férjezett trolivezető lesz, miután az segít neki megszökni az őt üldöző fegyveresek elől. Ez Danyila, aki a háborút a főhadiszálláson vészelte át íróasztalhuszárként. Legalábbis mindenkinek ezt mondja: „Hivatalnok voltam.”
A zsánerfilmekben jártas néző bullshitmétere már az első ilyen kijelentésnél megrebben, és tényleg: Danyila kicsit túl rutinosan, túl hidegvérűen iktatja ki a célpontjait egy papírtologatóhoz képest. Utólag úgy tűnik, hogy igazodása mások akaratához és kéréséhez csak terepfelmérés, beilleszkedési folyamat, hogy, miután kiismeri a környezetét, és ráérez a „missziójára” (emberölés), már ő irányít. De nem, ez is csak illúzió: Danyila összes teljesítménye, győzelme mint emberi lény, a fegyverravasz meghúzásának pillanataira korlátozódik. Ez még a legvégén is így van, amikor eldönti, ki élhet és ki nem, amikor öl és megbocsát.
Az élet „normális” területein esélye sincs. Kétségbeesetten tartozni akar valahová, valakikhez, legyenek azok akár hajléktalanok, akár férjük által vert feleségek, akár partizó hippik. De, lévén rideg és érzéketlen ember, minden közösség kiveti magából. És, ahogy temetőben lakó barátja, a Német mondja, a város egy sötét erő, ami átformál, korrumpál, és mindenkiből a legrosszabbat hozza ki.
Mégis, Balabanov filmje (amely megért egy nem túl jó folytatást is) nem minden reménysugár nélküli. Danyilába szorult jóság és önzetlenség: ha igazságtalanságot lát, segít a bajba jutottakon (különösen, ha azok oroszok, a zaklatóik meg külföldiek), és követi a saját morális kódját. A végén pedig, akár egy naplementébe lovagló hős, útra kel Moszkvába, az ígéret földjére. Igaz, viszi magával minden bűnét és ridegségét, az őt fuvarozó, csíkos trikós teherautósofőrnek pedig egy fél ránc sem bukik ki a homlokán, amikor véletlenül kiesik lefűrészelt csövű puskája a kabátja alól (business as usual in the Fatherland) – de azért vidáman szól az orosz pop, és mindketten mosolyogva rázkódnak az úton a lehetőségek és a remény városa felé.
Legtöbb hasonló társával ellentétben A fivér se nem bukástörténet, se nem megváltástörténet. Egy állapotot látunk, egy kórképet, rajta egy picike reményfolttal a változásra – Danyiláéra és Oroszországéra. Hogy mennyire tudjuk beleringatni magunkat ebbe a nagyon szükséges, nagyon fontos reménybe, az rajtunk múlik.