Huck
#1
Történet:
Mark Millar
Rajz:
Rafael Albuquerque
Image
Comics
Érdekes, hogy Millar várva-várt új nagy dobása nagyjából egy időben jelent meg, mint Landis Superman: American Alienje, mert mindkettő nagyon hasonló koncepción alapul. Huck egy amerikai kisváros benzinkútján dolgozik, egyszerű és csendes életet él, a legtöbben esetlen, lassú észjárású, de aranyszívű meláknak írnák le. Ez persze csak részben igaz, hiszen fantasztikus képességekkel rendelkezik: hatalmas ereje van, szupergyors, jobbára sebezhetetlen és képes repülni. Klasszikus Superman összeállítás, egy hatalmas különbséggel: bár Huck is a „minden napra egy jó cselekedet” elve szerint él, teljesen más léptékben gondolkozik, amikor leül, hogy kitalálja, mire használja adottságait. Összegyűjteni a város minden lakójának szemetét, és elvinni a szeméttelepre mielőtt bárki felébredne, egy könyvtári könyvben hagyni mind az 58 megtakarított dollárját, hogy egy idegen megtalálja, vagy üzenetet csempészni Mrs. Blake postaládájába, hogy milyen bátran viselte az operációját: ilyen jótettekkel telik egy átlagos napja. Persze amikor a helyi halászok viharba kerülnek, vagy a Boko Haram túszokat ejt Afrikában, ugyanígy akcióba lendül, de kívül hordott alsógatya és köpeny nélkül, az olajos farmeroveralljában tesz rendet.
A kisváros lakói természetesen ismerik a titkát, de mindenki tartja a száját, egészen azóta, mióta a küszöbükön találták a kis mózeskosarában egy cetlivel, amin csak ennyi állt: „Please love him”. A közösség szeretete által övezett melák pedig minden adandó alkalommal megpróbálja visszaadni nekik, amit tőlük kapott. Huck egy szinte népmesei alak, a jó szamaritánus, vagy ahogy maga Millar fogalmazott: Forrest Gump és Amerika kapitány egy személyben. Az eddigi szép és békés napjai persze meg vannak számlálva, egy újonnan felbukkant városlakó és az afrikai mentőakció nyomán érkező újságírók hada teljesen felforgatja az életét. Hogy innen hogyan tovább? Ezt szeretem igazán Millarban, újra tud gondolni addig teljesen triviálisnak vett dolgokat, olyannyira, hogy fogalmam sincs, mi lesz a következő lépése.
Nem csak az ötlet, de a kivitelezés is hasonlóan remekbe szabott, az American Vampire-rel nagyszerűen vizsgázott Albuquerque hozza a legjobb formáját, egy szavam se lehet sem a panelezésre, sem a rajzokra. Millar itt sem tagadja meg magát, az első szám megjelenésekor már megszáradt a tinta a filmadaptáció szerződésén, és a főszerepre Channin Tatumot képzelte el, amióta csak látta a színészt a Comic Conon lesegíteni Stan Lee-t a színpadról, míg a többiek az újságíróknak pózoltak. Meglátjuk, mi sül ki belőle, addig pedig élvezzük az utóbbi évek egyik legfrissebbnek ható szuperhőssorozatát. (Nagy Krisztián)
Limbo #1
Történet:
Dan Watters
Rajz:
Caspar Wijngaard
Image
Comics
Noir zsánerben megáztatott történetekkel bőségesen el voltunk látva az utóbbi évtizedekben, de azért még mindig lehet egy-két jó csavart belevinni az alapanyagba (csak hogy néhány példát mondjak: Dresden Files, Black Magick, The Private Eye, Alias, vagy éppen a belőle készített tévésorozat, a Jessica Jones), Watters és Wijngaard pedig ezúttal egy kis szürreális neon-noirt kotyvasztott nekünk össze a képregény médiumát felhasználva. Dedande City városában keveredik a mexikói kultúra (á la Grim Fandango), a nyolcvanas évek analóg technológiája és neonfényű színvilága, a lovecrafti mítoszok (mert azokat semmiből sem lehet kihagyni) és a vudu. Igazi David Lynch-féle montázs ez tehát, amelyben megfér a luchador maszkban a tévé statikus kisülései előtt hozott kecskeáldozat, a leginkább Innsmouth lakóira emlékeztető hal-ember hibrid, emberevő drogcsempészek, és a Walkmannel és magnószalaggal a Kool and the Gangre ropott tánccal a loákkal kapcsolatba lépő vudu papnő.
Clay maga sem tudja, hogyan került ide, semmire sem emlékszik azelőttről, hogy kilenc hónapja egy árokban tért magához, de így legalább semmin sem ütközik meg igazán, hiszen nincs meg számára a viszonylag „normális”, amihez hasonlíthatná új otthona furcsaságait. Egy vudu papnő és egyben a házinénije, Sandy segítségével magándetektívként nyit praxist, amiben amnéziája ellenére meglepően jól szerepel. Bár kisebb ügyeket már megoldott, a legnagyobb misztérium, hogy hogyan is jutott ide, és ki is ő pontosan, továbbra sem fedte fel magát előtte. Egy nap természetesen besétál hozzá a kötelező jellegű femme fatale, és a segítségét kéri: véletlenül szemtanúja volt egy titokzatos vudu szertartásnak, amelyet a főnöke, Thumb, a város legnagyobb drogbárója tartott. Clay nekilát, hogy valami kompromittáló anyaggal megzsarolhassa a gengsztert, és alkut kössön vele, de persze ahogy megírva vagyon, semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
Watters nagyon ügyesen csöpögteti bele a történetbe a bizarr elemeket, és a háttérben lappangó horrort (innen üdvözlöm már előre is a Mérhetetlen Véneket), Wijngaard pedig képes igazán egyedi látványvilágot teremteni hozzá. Mivel ez még csak az első füzet, nehéz megjósolni, mennyire sikerül eredeti sztorival előrukkolniuk, de stílusgyakorlatnak mindenképpen jól sikerült próbálkozás. (Nagy Krisztián)
Superman: American Alien #1
Történet: Max Landis
Rajz: Nick Dragotta
DC Comics
Szinte hallom a kollektív felhördülést: mi a francért van szüksége a világnak még egy Superman-eredettörténetre? Mármint az eddig létező úgy ötszáz mellé? Hát, kezdjük azzal, hogy ezt a forgatókönyvíró Max Landis (Chronicle) jegyzi, aki nagyjából azóta rajongója a karakternek, amióta csak az eszét tudja, de valószínűleg még régebben (aki nem ismerné: csinált pár éve egy rendkívül szórakoztató kritikavideót a hírhedt Superman halála sztoriról, amelyben olyan színészek segédkeztek neki, mint Elijah Wood és Simon Pegg – frenetikus). És az American Alien (már a cím is sejteti, hogy itt nem feltétlenül világpusztításról, idegen/pándimenzionális invázióról és hasonlókról lesz szó) az Acélember sztorijának olyan aspektusaira koncentrál, amelyeket legtöbb hasonszőrű társa szeret gyorsan letudni, hogy rátérhessen a lényegre: a felnőtté válásra, az idegenség, a kívülállóság érzésére, és szuperképességekből adódó veszélyekre.
Az American Alien első része a 8-10 éves Clarkkal (a másodikban már tinédzser lesz) sokkal inkább működik bensőséges drámaként és karakteranalízisként, mint szuperhőstörténetként. Landis leszűkíti a látószöget a főhősre és fogatott szüleire, és elsősorban a fiú normalitásra való vágyára koncentrál –ugyanakkor visz egy új, korábban nem látott, de természetes és logikus színt is a sztoriba. Jelesül, hogy Clark apja kicsit fél a fiától és a benne ébredező erőktől. Mindez nem kimondott szavakon, hanem rémálmokon, sötét arckifejezéseken és árulkodó testbeszédben nyilvánul meg, ahogy Jon számára nyilvánvalóvá válik, hogy feleségével ismeretlen veszélynek vannak kitéve az isten-gyermek közelében, aki még nem tudja kordában tartani önnön képességeit.
Landis bravúrja az, ahogy ezt a félelmet elmossa a szülői törődés és szeretet megnyilvánulásaival. És bár nincs dialógusokkal szájba rágva, nem épülnek rá komplett jelenetek, nyilvánvaló, hogy részben itt, az ő karakterében gyökeredzik Superman eredete. Akár azt is mondhatnánk, hogy Jon a képregény első részének igazi hőse: a férfi, aki felülemelkedik félelmén, hogy jó apa lehessen, és irányt mutathasson fiának (nem tudom megállni, hogy felhozzam, Snyder Acélembere mennyire elbarmolta a sztorinak ezt az aspektusát (is)). De ez csak egy példa, az American Alien számos ilyen intelligens megoldással mesél, végigrángatva Clarkot és az olvasót a félelem, a bizonytalanság, a magány, a gyermeki lelkesedés és boldogság fázisain.
Dragotta pedig mindezt nagyon szépen, érzékletesen jeleníti meg: a némileg eltúlzott, néhol már-már rajzfilmszerű mimikákkal különösen jól demonstrálja a szereplők érzéseit (Landis „nem mondom, hanem mutatom” módszeréhez ez eleve elengedhetetlen), és képeiben megkapóan korrelál Clark és a kansasi vidék ártatlansága is. Az American Alien az első szám alapján a legjobb Superman-történet immár... hát, nagyon-nagyon régóta. (Rusznyák Csaba)
The Goddamned #1
Történet: Jason Aaron
Rajz: R. M. Guéra
Image Comics
2012-ben ért véget az utóbbi tíz év egyik legjobb amerikai képregénye, a Scalped – alkotói, Jason Aaron és R. M. Guéra most újra összeálltak, hogy a következő tíz évre is rányomják a kézjegyüket valamivel, ami elképesztően brutális, intenzív, borzalmas, felkavaró és gyönyörű. Reszkessetek a The Goddamned őrülete és nagysága előtt!
Ez egy bibliai történet, de úgy, ahogy még garantáltan nem láttad soha (az első dialógus kapásból így kezdődik: „Holy fuck!”), úgy, hogy a vasárnapi iskolák tanítói infarktust kapnának tőle, úgy, hogy az ájtatosak és hitbuzgók már pár oldal után sorozatban vetik majd utána a keresztet. 1600 évvel vagyunk a Paradicsomból való kiűzetés után. A világ egy elviselhetetlen, bűnben, romlásban, mocsokban, vérben, kegyetlenségben fuldokló vesztőhely, amely már csak Isten mindent tisztára mosó áradására vár (Noé már gyűjti a fát a bárkához). Ebben a gusztustalan szargödörben él és öl Káin, a Föld elsőszülött fia, a gyilkosság feltalálója, aki Isten perverz „kegyéből” ennyi év után is képtelen meghalni, nem számít, hányszor döfik vagy vágják le.
Káin az elején leszámol a „csontfiúkkal”, a Földet járó barbár, gyilkos törzsek egyikének harcosaival, majd egy sziklás hegytetőn egy dinoszauruszszerű szörnnyel néz farkasszemet. Isten, vagy inkább Sátán hozott a Goddamned lázálomszerű, vériszamos forgatagában! Aaron koncepciója nyilván az, hogy az áradás előtti világot (amelyről ugye tudjuk, hogy nem egy kellemes hely) a maga nyers, kíméletlen valójában mutassa be, egyfajta brutális, sötét fantasyvel megtébolyított realizmusba mártva a Biblia ide vonatkozó passzusait. Ez így első ránézésre a Biblia és a sword & sorcery döbbenetesen hatásos keveréke, és nagyjából úgy rángatja le a porba az ember ősi mítoszát, ahogy a Deadwood a vadnyugat romantikáját.
És ki lenne erre alkalmasabb rajzoló, mint Guéra? Panelezése mesteri (nézd csak meg az említett harcjelenetet, és mutass ennél jobbat 2015-ből, ha tudsz), képei fantasztikusan dinamikusak, kifejezőek, és valósággal szétfeszíti őket a barbarizmus, a sötétség, a nyomor és a bemocskolt legenda ereje. Elképesztő képregény a The Goddamned, olyan, mint egy kőbalta a fejbe. Nem feltétlenül kellemes, de rohadtul hatásos, és a legjobb esetben is csak tántorogsz utána egy darabig. (Rusznyák Csaba)
Uncanny Inhumans #2
Történet: Charles Soule
Rajz: Steve McNiven
Marvel Comics
A poszt-Secret Wars új Marvel érája alaposan felrázta az univerzum korábbi status quo-ját, személyes véleményem szerint pedig ez a kiadó hosszú idő óta első eventje, ami tényleg igazán jól sikerült. Az általam vajmi kevéssé ismert és követett Inhuman karakterek újra fókuszba kerültek az All-New, All-Different címkével jelzett új sorozatokban (és a kapcsolódó Agents of S.H.I.E.L.D. tévésorozatban is): legutoljára a House of M eseményei után találkoztam a Terrigen-köd jelenségével, amikor Quicksilver az Inhuman királyi család bizalmát játszotta ki miatta. A köd elszabadult, és mutánsokat változtat át, a királyi családnak és az X-eknek így közös gondjai akadtak, ennek köszönhetően az új Inhuman főhadiszállás a New York-i Hudson folyó egyik szigetén épül fel, és az emberi és Inhuman kapcsolatok összekötőjeként Johnny Stormot jelölik ki.
Black Boltnak azonban egyéb és meglehetősen személyes problémái akadtak: még a Secret Wars káoszát okozó összeomlás előtt alkut kötött az időutazó szupergonosszal, Kanggal, hogy az menekítse a fiát, Ahurát a múltba. Miután a vihar tovavonult, természetesen Kang nem hajlandó visszaadni a gyermekét (vajon erre ki számított?), sőt, aktívan a teljes Inhuman vérvonal és annak minden tagjának elpusztítására törekszik, az első tárgyalás alkalmával az első atombombakísérlet helyszínére és idejébe repítve a volt Inhuman uralkodót és csapatát. Míg Black Bolt, Triton és Reader éppen megússzák a merényletet, New Yorkban a jelenlegi uralkodó, a magazinok címlapját is uraló Medusa és a ködök által Inhumanné változott mutánsok (Inferno, Iso, Flint és Grid) kóbor chitauri harcosokat tesznek ártalmatlanná. Hamarosan kiderül, hogy Kang a múltban likvidálja az Inhuman család őseit, akiknek leszármazottjai vagy ők maguk a jelenben semmivé foszlanak, és senki sem emlékszik rájuk, mert sosem léteztek (ugyanazon időparadoxonos gondolatmenet mentén, mint a Vissza a jövőbe trilógiában). A mutánsoknak, élükön az időutazás-elméletben szakértő Bestiával, össze kell fogniuk Medusával és segítőivel, hogy túléljék a múltban elkövetett merényletsorozatot.
Soule nagyon ügyesen szövi a királyi család szappanopera-jellegű (lásd Medusa és Johnny Storm románca, amit Black Bolt kevéssé szenvedhet) szálait, rengeteg új vagy kevéssé ismert szereplőt bevonva az egyenletbe, ráadásul egy veterán szuperhősrajzolóval, McNivennel karöltve. Egyelőre nagyon jól néz ki a Marvel-univerzum jövője, pedig még a Battleworld több minisorozata, sőt, maga a Secret Wars sem fejeződött be. (Nagy Krisztián)
