Vannak azok a szuperhősök, akik a magasban, ragyogó ellenfényben hasítják az eget, vagy kék-piros, csillagos-sávos jelmezben óvják nemzetük legszebb ideológiáit. És vannak azok, akik sikátorokban, sötétben, árnyékok között harcolnak valamiért, amiről csak remélni tudják, hogy az igazság, és közben vég nélküli, gyötrelmes háborút folytatnak önnön démonaikkal, múltjukkal, kételyeikkel. Ahogy azt a Netflix és a Marvel első közös sorozatában, az áprilisban debütált Daredevilben láttuk, amely drasztikusan más szemszögből mutatta meg a Bosszúállók védelmezte, addig csupa színnek és kalandnak ábrázolt világot. Utódja, a Jessica Jones pedig még annál is sötétebb, mélyebb zugokba merészkedik.
Jessica a Marvel egy (eddig) kevéssé ismert karaktere, akit Brian Michael Bendis kreált 2001-ben, az Alias című képregényosorozathoz. Ezt a hardcore szuperhős-noirt a kiadó felnőtteknek szóló imprintje, a MAX gondozta, így aztán sokkal keményebb, érettebb témákat boncolgatott, mint az átlag Marvel comic, ráadásul azokkal ellentétben a brutalitásról, a szexualitásról és a trágárságról sem kellett lemondania. A Netflix fogta Bendis 28 részes sztoriját (durván ajánlott olvasmány), és alappilléreit megtartva, de szabadon adaptálta, fókuszpontjába Jessica és nemezise, Kilgrave harcát helyezve – az eredmény egy megrendítő erejű karakterdráma, egy kíméletlen modern noir és egy komor szuperhőstörténet egyben.
Jessica Jones egy emberfeletti erejű magánnyomozó, aki egykor megpróbálkozott a jelmezes igazságosztók életével is. Ám belefutott egy Kilgrave nevű, mások elméjét irányítani képes férfiba, és egy hónapig a kénye-kedvének kiszolgáltatottan, rabszolgaként élt, majd utasítására gyilkosságot is elkövetett. Most ez a halottnak hitt férfi ismét felbukkan, és megszállottan elkezdi pokollá tenni Jessica egyébként is széthullott, szorongásokkal és magánnyal teli életét.
Melissa Rosenberg showrunner (Dexter és – le se merem írni – Alkonyat-széria; viszont ne hagyd, hogy ez eltántorítson) szerkezetileg azon az úton jár, amelyet fél éve a Daredevil kitaposott magának. Részről részre, a cselekmény alakulásával párhuzamosan fedi fel a karakterek hátterét, kapcsolatuk természetét, vagyis csak a durván 13 órás „film” második felében kezd igazán összeállni mindenki pontos motivációja és szerepe. És persze ugyanazt a sötét, drámai, a zsánerhez képest realisztikus hangvételt kapjuk, és ugyanúgy New York sikátoros-mocskos-lepukkant pöcegödrében gázolunk térdig – szóval mondhatnánk, hogy nincs új a nap alatt. Kivéve, hogy van.
Míg a Daredevil viszonylag sok akcióval operált, és komoly hangsúlyt fektetett főhőse fizikai megpróbáltatásaira, a Jessica Jones ritkábban ragadtatja magát csontzúzásra és vérontásra, és sokkal inkább vájkál a címszereplő lelkében és elméjében (akár a cselekmény lendületének kárára is) – ez persze már csak a kiindulási pont miatt is így van. Jessica a Kilgrave-vel való „kalandja” óta poszttraumatikus stresszben szenved, és e stressz okozója most ismét betör az életébe; vagyis a sorozat a félelmei, démonai, kétségei leküzdéséről szól, illetve legalább annyira arról is, hogy le tudja-e hámozni magáról a közöny, az érzéketlenség és a totális magány védekező mechanizmusként felaggatott, elidegenítő, életroncsoló mázát.
Arról, hogy ez a rendkívül erős, öntudatos és kőkemény, mégis gyenge, összetört és sebezhető nő képes-e ismét két lábra állni, és talán egy kicsit jobb emberré is válni közben.
És míg a Daredevilben a főhőst elhomályosította Wilson Fisk minden tekintetben monumentális alakja, itt Jessica és Kilgrave párharca mind a karakterek, mind a színészi játék tekintetében tökéletesen kiegyensúlyozott. Krysten Ritter elemi erővel hozza a rendkívül komplex, sokszor a nézőben is ambivalens érzéseket keltő nő szerepét – mind az ő, mind az írók részéről bravúros, hogy nem kalimpálnak a szimpátiánkért, nem próbálják szentimentális, zsebkendőfogyasztásra szánt megoldásokkal hígítani Jessica drámáját. A karaktert és a megpróbáltatásait is meghagyják nyersnek, ridegnek, nem egyszer sokkolónak. (Ritter egyébként azt mondta, egész életében egy ilyen lehetőségre várt, és elhiszem, hogy ez nem csak üres marketingduma: jó, ha szökőévente egy ilyen női szerep akad.)
David Tennant mint Kilgrave szintén nagyszerű - és hátborzongató. Míg D’Onofrio Fiskének voltak nemes indíttatásai (vagy legalábbis ezzel hitegette magát) és grandiózus tervei, addig Jessica nemezise egy sokkal kisebb hal, ugyanakkor sokkal elborzasztóbb is, mert nincs benne semmi kiszámítható rendszer: színtiszta pszichopata, akit csak mások irányítása és tönkretétele hoz lázba. Még csak nagy városuralmi, vagy egyéb, tipikusan szupergonoszos tervei sincsenek (ahogy társai, barátai, szerettei sem - a „mindene meglehet, de valójában semmije sincs” koncepcióval nagyon szépen eljátszik a sorozat a későbbi epizódokban), pusztán beteg állatként, a pillanatnyi elégtételre vadászva ámokfut, halott vagy lelkileg megnyomorított embereket hagyva maga után. Otthonokba sétál be, és pár kurta szóval rabszolgájává tesz egy egész családot. Félelmetes és viszolyogtató lilaöltönyös szörnyalak.
És akkor még nem is beszéltünk a többiekről: kevés szuperhőst ragadtak meg olyan jól és hitelesen, akár tévében, akár vásznon, mint itt Mike Colter és az írók Luke Cage-et (alig várom a saját szériáját), és még tucatnyi hasonlóan érdekesen, izgalmasan, összetetten megírt szereplő színesíti a sztorit (Carrie-Anne Moss például valószínűleg élete legjobb alakítását nyújtja a szigorú, kegyetlenül törtető ügyvéd szerepében), akik mind átmennek a maguk személyes, embert próbáló és formáló poklán a városban maga után pusztításcsíkot húzó Kilgrave ténykedésének következtében. A sztori nekik köszönhetően áll össze egy sötét, letaglózó erejű, felejthetetlen egésszé, annak ellenére, hogy cselekményvezetésileg itt-ott megdöccen és lelassul, és vizuálisan sincs csúcsformában.
A Jessica Jones egyetlen komolyabb problémáját ugyanis a teljesen átlagos rendezői munka jelenti: ha nem lennének az alkalmankénti erőszakkitörések, trágárkodások és egyéb felnőttes elemek, azt hihetnénk, hogy egy tipikus országos tévésorozatot nézünk (a Daredevil sokkal atmoszférikusabb, egységesebb, stílusosabb volt). Illetve feltűnő még, hogy teljesen önálló elődjével ellentétben ez már a Marvel-filmek példáját követi, vagyis elkezd olyan karaktereket és szálakat is bevezetni, amelyeket majd csak későbbi sorozatok fognak teljesen kibontani: míg Luke Cage és Trish Walker (Hellcat) alakját nagyon szépen, szervesen integrálták a sztoriba, Will Simpson (Nuke) szála különösebb következmények nélkül kihagyható lett volna.
A Jessica Jones, amellett, hogy mindentől függetlenül is egy lenyűgöző sorozat, meglepően új, zavarba ejtően „kisemberes” oldaláról ábrázolja a jelmezes igazságosztók életét, méltó Brian Michael Bendis eredetijéhez, és a Daredevil után másodikként demonstrálja, milyen óriási lehetőségek rejlenek a tévés szuperhőstörténetekben – olyannyira más ligában játszik, mint a Flash, a Gotham, az Agents of S.H.I.E.L.D. és társaik, hogy az összevetésük gondolata is nevetséges.