Az utolsó csillagharcos - Győzelem vagy halál!

Haverkodásom ezzel a kiváló csillagharcossal nem indult simán: 1988-as hazai bemutatójáról ismeretlen okból lemaradtam (gyaníthatóan egy messzi-messzi galaxisban kószáltam helyette), kamaszkorom „Kapjátok be mind!”-mentalitású hajnalán pár képkocka alapján „gagyiként” aposztrofáltam, a későbbiekben pedig túl kifinomult és túl agyas (mondjuk ki: sznob) művészgyerek voltam ahhoz, hogy elismerjem érdemeit („Kubrick és Polanski, haver, nem holmi lézerpisztolyok meg űrháborúk!”). 

Hülyén hangzik, de (némiképp) fel kellett nőnöm ahhoz, hogy a maguk makulátlan, neonfényes ragyogásukban táruljanak elém Az utolsó csillagharcos (The Last Starfighter, 1984) elvitathatatlan erényei: a nézőt is elvarázsoló, vállaltan gyermeki bája, őszinte és magával ragadó lelkesedése, a totális képtelenségeket fapofával prezentáló lazasága, nézőjét a lesújtó valóságból egyenesen egy sosemvolt univerzumba teleportáló, játékos önfeledtsége.

A kamasz Alex Rogan (Lance Guest) egy isten háta mögötti lakókocsiparkban tengeti eseménymentes mindennapjait egy szebb, értékesebb életről álmodozva. Egyetlen szórakozása a Starfighter elnevezésű videojáték folyamatos nyüstölése, melyben egy napon sikerül minden létező rekordot megdöntenie. Ekkor még nem sejtheti, hogy a megviselt masina igazából kiképzőeszköz egy nagyon is valós űrháborúhoz – a Csillagközi Szövetség a renegát Xur (Norman Snow) és a Kodan Armada ellen készíti fel vele az (Alex esetében nem éppen lelkes) újoncokat. A srác kezdetben meghátrál a kihívás elől, örömmel visszamenekülne a dögunalmas semmittevésbe, hamarosan azonban nem marad választása: ő az utolsó csillagharcos, a Kodan seregek pedig egyenesen a Föld felé tartanak…

Akik nem szeretik ezt a filmet, általában elsősorban a mára kétségkívül elavult számítógép-animációs effekteket róják fel legsúlyosabb bűneként (ahogy az eredeti Tront is ezekért szokás kárhoztatni). Oké, a trükkök olyanok, amilyenek, de a videojátékok vizualitásához tökéletesen illeszkednek, és egy percig sem kívánják a realitás illúzióját kelteni, inkább szó szerint új világokat kreálnak, fizikai törvényszerűségeket nélkülöző, önálló univerzumot, innentől pedig befogadófüggő, milyen kompromisszumokra vagyunk hajlandóak felhőtlen szórakozásunk érdekében – a magam részéről semmi gond, baromi vagányak azok az űrhajók, sőt, egy ennyire agyament sci-fi-akció esetében furán veszi ki magát, ha realista megközelítést várunk a készítőitől.

Az utolsó csillagharcosnak már a földi jelenetei is nyilván valami párhuzamos valóságban játszódnak: a lakókocsipark nem valami lepukkant, visszataszító nyomortanya (pedig amerikai filmben általában redneck alkeszek vagy sorozatgyilkosok laknak ilyen helyeken – meg Ash, de ő most nem számít), inkább kedves, bohókás mesevilág, ahol a teljes nyugdíjas-közösség egy emberként örül Alex videojáték-sikereinek, egy idegen űrhajó felbukkanása, egy gyíkszerű földönkívüli megpillantása csak pillanatnyi zavart okoz a fejekben, és mindenki pár perc alatt simán elfogadja, hogy az univerzum megmentése bizony előbbre való a tévéantennák, rádiók és egyéb háztartási berendezések sziszifuszi bütykölésénél.

A filmben mindenki jó arc (az inváziós seregen kívül, persze), Alex hőssé válásának útjába is csak saját maga áll, nincsenek konspirációk, vagy súlyos, torokszorongató, a mókát feleslegesen mérgező konfliktusok. Míg főszereplőnk az űrben próbál méltóvá válni feladatára, a földön egy „béta-egység” (fizikumát leutánzó robot) veszi át a helyét – Philip K. Dick ebből a szituból kőkemény identitás-megkavarós, paranoid thrillert írt volna, itt azonban csak tét nélküli, szórakoztató humorforrás, egy percig sem érezzük, hogy komoly gebasz lehetne belőle – és milyen jól van ez így.

Maga a rettegett Xur is egy idétlen karikatúra, még a Kodanok sem tudják komolyan venni, legfeljebb idegesítő, de cseppet sem fenyegető figura, a film azonban ennek ellenére bőven szolgál izgalmakkal – mégiscsak egyetlen földlakó száll szembe a teljes idegen flottával, ráadásul navigátorként egy adrenalinfüggő, vihogó anti-Yoda segíti – Grig (Dan O’Herlihy) kétségkívül a galaxis egyik legviccesebb űrlénye. A finálé mindent eldöntő csatája sem hagy kétségeket várható végkimenetele felől - egyértelmű, hogy Alex mindenkit lealáz majd, tudjuk, hogy nem eshet baja, mégis óriási fun végignézni, ahogy győzedelmeskedik. 

Ki ne akart volna legalább egyszer valami olyasmit mondani a csajának, hogy: "Bocs, bébi, de nem maradhatok veled, meg kell mentenem a Földet." 

Az utolsó csillagharcosnak összejött: már csak ezért is jogosan jár neki a kalapemelés. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!