A horror nyilvánvalóan több mint puszta szórakozás – a velem
is megtörténhet illúziójának és a velem úgyse történhet meg tudatának
bizsergető keveredése sötét energiákat szabadít fel bennünk, ahogy a
moziteremben ülve a vásznon elvérző karakterek haláltusáját nézzük. Az élmény
egyszerre félelmetes és biztonságos, mert megkapargatja a belénk kódolt ősi
rettegéseket, ugyanakkor beépített féknek ott van a bizonyosság, hogy mindez
csak fikció.
Tévedés ne essék: horrorfilmre azért ülünk be, mert halált, borzongást vagy akár egyenesen vért, beleket akarunk. Egyáltalán nem áll érdekünkben, hogy a fehérneműben sikongató tinilány meglógjon a maszkos, néma gyilkos kése elől. A ’80-as évek slasherei mind ennek a nézői igénynek a maximális kiszolgálásra törekedtek, bár egy idő után már a nevetségesség és a totális hiteltelenség számlájára. Az 1987-es, spanyol Szorongás (Angustia) azonban más – többrétegű, mozi(k)ban játszódó, film-a-filmben szerkezetével egyenesen belebámul a képedbe, és ördögi vigyorral megkérdezi: Biztos, hogy ez csak fikció? Biztos, hogy nem ül mögötted valaki, aki csak egy hangosabb részre vár a filmben, hogy észrevétlenül metszhesse el a torkodat?
A középkorú, orvosnövendék John (a kiváló karakterszínész, Michael „száz filmben láttad, de sosem jegyezted meg a nevét” Lerner) anyjával, Alice-szel él (Zelda Rubinstein, a Poltergeist médiuma, aki félelmetesebb volt, mint a szellemek), akinek telepatikus/hipnotikus parancsaira embereket öl, hogy aztán kivájja a szemüket, és hazavigye őket neki. Húsz perc után kiderül, hogy ez csak egy film, a The Mommy, amelyet éppen egy moziban vetítenek. A közönség sorai közt azonban többen is szoronganak, izzadnak és rosszul érzik magukat a kegyetlen eseményeket látva, és hamarosan elszabadul köztük egy igazi mániákus – épp akkor, amikor a vásznon John is bemegy egy moziba, és nekiáll véres mészárlást rendezni benne.
Bár a Szorongás egy beteg, gyomorforgató, Psycho-szerű anya-fia pszichohorrorként indul, Bigas Luna író-rendező nem sző komplex rejtélyeket, nem ás mélyre, és nem áll neki magyarázkodni, őt a mindfucknak kizárólag a legelemibb, zsigeri része, ha úgy tetszik, a színtiszta exploitation érdekli. Ahogy nem tudjuk meg, honnan ered Alice emberi szemek iránti megszállottsága, ugyanúgy nem derül fény a moziban elszabaduló hangtompítós pisztolyos ámokfutó hátterére sem.
Luna egyszerűen csak élvezettel tapicskol a vérben (torokvágás, szemkimetszés, amit akarsz), ugyanakkor a gore mögé masszív atmoszférát húz fel a pszichedelikus-szürreális hipnózisjelenetekkel, a sötét, borongós, kékes-vöröses képi világgal, a fikció és a való világ közti párhuzamokkal és a helyenként egészen mesteri operatőri munkával. Igazán kényelmetlenné viszont akkor válik a film, amikor megkezdődik a mészárlás a „valóságban”: a szikével ölő John (anyjával egyetemben) elmegy egyfajta horrorisztikus gnómnak, üvölt róla, hogy filmes karakter, ám a pisztolyos ámokfutó egy hétköznapinak tűnő fickó, egy őrült átlagjoe, akire már nem lehet egyértelmű és megnyugtató szörnymaszkot varrni.
A tipikus slasherek kvázi mitikus, maszkos sorozatgyilkosának brutális, ennek ellenére (illetve éppen ezért) szórakoztató tombolására így rátelepszik a nyomasztó realitás, a híradók hétköznapi tébolya, és a zaftos, vérbő öléseket felváltja a visszafogottabb, de annál gyomorba markolóbb, annál igazibb lőfegyveres mészárlás.
Luna a mozi(k) lezárása után egyre közelebb fésüli egymáshoz a fikciót és a valóságot, és lélegzetelállító, pattanásig feszült, nyomasztó kompozíciókban mélyíti a film-a-filmben-a-filmben szerkezetet – a fináléban három vásznon/síkon zajlanak párhuzamosan (és szimmetrikusan) az események. A nézőnek nincs többé menedéke, a filmen látott borzalmak utolérik, a vásznon elszabadult erőszak átfolyik a széksorok közé, egy hipnotikus erejű képen pedig, miközben a tébolyult ámokfutó egy fiatal nőt tart fogva a karjaiban, Alice arca betölti az egész hátteret, akár ha egy rémálomvilág rettenetes úrnője lenne, akinek abszolút hatalma átszivárog ebbe a realitásba.
És persze a szürrealizmussal és a fikció meg a film közti határok elmosásával játszadozó Szorongás nem lenne hű önmagához, ha nem hozna be egy utolsó csavart, hogy végleg kizökkentse az addigra amúgy is leterhelt nézőt.
Bravúrja, hogy egyébként végtelenül egyszerű sztoriját és felületesen hagyott karaktereit a horror hatásmechanizmusának és a befogadás élmények vizsgálata és felforgatása érdekében veti be, egészen egyedülállóvá teszi a Szorongást a ’80-as évek zsánerfilmjei között – sőt, azokon túl is. Nem csak félelmetes, izgalmas és durva horror, de elmond valamit magáról a műfajról, és rólunk is, akik szeretjük.