Szamurájlázadás – Embernek lenni a Hatalommal szemben

Meddig vagy képes elmenni az igazadért? Kockáztatnád a hírnevedet, a rokonok és a körülötted élők megbecsülését? Esetleg az életedet? Na és a családod életét, a családneved fennmaradását? Sasahara Ishaburo megteszi mindezt a XVIII. századi feudális Japánban. Szemébe néz a zsarnok, elnyomó és korrupt, az embereket kénye-kedve szerint taszigáló hatalomnak, megveti a lábát, kivonja a kardját, résnyire szűkíti a szemét, összeszorítja a száját, és azt mondja, elég volt, ne tovább! Kerül, amibe kerül. Márpedig tudja, hogy mibe kerül: mindenbe.

Ishaburo a helyi klán vezérének hűséges és legjobb kardforgatója, aki a békesség érdekében megtanulta átlépni feljebbvalói túlkapásait és a rendszer nyilvánvaló hibáit. Ura egy napon arra kényszerítené fiát, Yogorót, hogy vegye feleségül a kastélyából kitagadott asszonyát, Ichit, aki nem sokkal korábban örököst szült neki. Ishaburónak nem fűlik a foga a dologhoz: a saját sorsát látja fia jövőjében, szerelem és boldogság nélküli, hideg házasságot egy elviselhetetlen feleséggel.

A klán vezérének azonban nem lehet nemet mondani – és meglepetésre jól sülnek el a dolgok. Ichi és Yogoro egymásba szeretnek, boldogok lesznek, és gyerekük születik. De aztán a klán urának elsőszülött fiát elviszi egy betegség – csak az a gyerek marad neki, akit Ichi szült. Márpedig az elképzelhetetlen, hogy a daimjó örökösének anyja holmi egyszerű hűbéres felesége legyen. Ishaburónak és Yogorónak vissza kellene küldeniük Ichit a kastélyba. Nem teszik.

Kobayashi Masaki mesterrendező öt évvel a zseniális Harakiri után készítette a Szamurájlázadást (Jôi-uchi: Hairyô tsuma shimatsu/Samurai Rebellion, 1967), és előbbi központi témája ebben is visszaköszön (az író is ugyanaz: Hashimoto Shinobu, aki több Kurosawa-remekműben is közreműködött, és ráadásként mindkét film Takiguchi Yasuhiko könyve alapján készült). Jelesül az individuum lázadása a társadalmi berendezkedés ellen, a szembeszegülés a regnáló hatalommal, amely nem csak az erejét és a befolyását, de álságos módon az udvariassági formulákat, a protokollt is fegyverként használja – a becsület és a tisztesség jelszavai mögé bújtatott elnyomás totális, és ennek a rendszernek mindenki részese.

Kobayashi filmjének nincs klasszikus értelemben vett főgonosza. Persze ott van a pöffeszkedő daimjó, aki önkényesen gyakorolja hatalmát és éli ki szeszélyeit, de ő is csak egyike a feudalizmus fogaskerekeinek. A fő probléma nem az egyénekkel van, hanem a velejéig rothadt, korrupt, mocskos rendszerrel, amely eltapossa a méltóságot, a szeretetet, a családot, és amelyet nem ők kontrollálnak – hanem az kontrollálja őket. Mert bizonyos fokig még a hatalmasok is a rendszer rabjai, és ennek a rabságnak az is része, hogy fenn kell tartaniuk az afölött való uralkodásuk látszatát. Ugyan mi ehhez képest egy nő boldogsága?

Ichit (Tsukasa Yoko alakítása óriási) kétszer forgatná ki a hatalom minden öröméből és reménységéből, és másodszor már nem hajlandó hagyni magát – érzelmileg ugyan összetörik, de megtagadja a neki kiosztott áldozatszerepet. Amikor új családjának rokoni köre igyekszik meggyőzni őt arról, hogy önként teljesítse a daimjó kérését, a feudális rendszer leggyávább, legalakoskodóbb oldalával kerül szembe: a nőnek nincs szava, a nő nem hoz döntéseket, de ott és akkor „meghagyják” Ichinek a választás lehetőségét.

Visszamegy a palotába, egy szánalmas, boldogtalan életbe, vagy marad a családjával, mely esetben szerettei, férje és apósa kíméletlen büntetésre számíthatnak? Ugye nem olyan önző, hogy az egész család vesztét okozza? A brutális érzelmi zsarolás azonban nem ér célba. Ichi legalább olyan erősnek és bátornak bizonyul, mint a két férfi, aki kiáll mellette.

Yogoro ugyan egyszer meginog, de apja soha, egy pillanatra sem tágít elhatározásától. Ishaburo 20 évig tűrt egy rossz házasságban, egyetlen reménye, hogy gyerekinek jobb, tartalmasabb élet jut. Amikor látja Ichi és Yogoro szerelmét, az új életre kelti, és semmi más nem számít neki, csak a fiatalok boldogsága, pusztuljon minden más, családja tiszteletre méltó pozíciója, neve, nem számít, kígyószerű feleségének és gyáva másik fiának kirohanásai nem érdeklik. Amikor nyilvánvaló válik, hogy ellenállásukért ő és Yogoro az életükkel fognak fizetni, félelmetes nyugalommal készül a véres összecsapásra.

Toshiro Mifune élete egyik legjobb alakítását nyújtja Ishaburo szerepében, és nála ez nem kis szó. Amikor a dadának magyarázza, hogy a daimjó embereivel való harcra készülve ürítik ki a házukat, és a matracokat azért hagyják a helyükön, hogy ne csússzanak majd el a véren, olyan jámbor, hétköznapi mosoly ül az arcán, mintha arról beszélne, milyen jól esett neki a délelőtti rizstorta.

És amikor másik fia még egyszer, utoljára, a rendszer által bedarált rokonok unszolására felkeresi, hogy lebeszélje apját és bátyját erről az „ostobaságról”, Ishaburo csendesen leinti: sosem érezte még magát ilyen jól. Korábban szalmabábuk levágásával tesztelt kardokat ura számára, most értelmet talált életének, célja, küldetése van. A jó ügyért harcoló igaz ember nyugalma és magabiztossága katartikus.

De Mifune-nak van alkalma megmutatnia másik oldalát is. A Harakirihez hasonlóan lassan, ám egyre feszültebben épülő drámai konfliktus másfél óra elteltével jut forráspontjára, ennyit kell várni, hogy a kardok kirepüljenek a hüvelyükből. Akkor viszont Kobayashi olyan intenzív és véres mészárlást vezényel le, amely mellett a Harakiri fináléja gyengén elsápad.

Erejével, energiájával, jogos dühével, végsőkig való elszántságával Ishaburo egymagában van túlerőben egy kisebb hadsereg ellen, és megvadult tornádóként irtja a daimjó harcosait, akik úgy hullnak a kardjától, mint marhák a vágóhídon. De Hashimoto és Kobayashi túl őszinték ahhoz, hogy kiutat kínáljanak a kétségbeesett helyzetből. Ishaburo igazságért folytatott hadjárata törvényszerűen elbukik (mint a szamurájfilmekben oly gyakran, a korszak alkonyát jelképező, becstelenül használt puskák által), és a történelmet ismét meghamisítják.

A rendszer megint megkapta, amit akart, mégis: Ishaburo, Yogoro és Ichi tragédiája így is fontos lecke. Van, amikor ki kell állnunk a világ ellen, minden erőnkkel és meggyőződésünkkel, nem számít az sem, lázadásunk hogyan végződik és mibe kerül. Mert igaz, hogy csak emberek vagyunk. De emberek vagyunk

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!