Rusznyák Csaba: Az első Star Warsszal kapcsolatos emlékem
az, hogy hülyegyerekként vihogok azon, hogy Luke-ot (direkt) Lükének olvasom.
Merthogy Lucas űreposzával én először Fazekas Attila kultikus és illegál
képregényes adaptációjának formájában találkoztam – túlzottan nagy hatással
ekkor még nem volt rám, de ebbe belejátszhatott az is, hogy kapásból A
Birodalom visszavágot vettem a kezembe, és a zanzásított sztori alapján, az
előzmények ismerete nélkül fogalmam sem volt, ki kicsoda, és mi ez az egész
egyáltalán. A képregény egyébként bátyámé volt, aki a szekrényét is star warsos matricákkal ragasztotta tele, és aki akkor már kinőtt a lükés
poénkodásból, és csak lemondóan rázta a fejét. Aztán...
Aztán!
Megnéztem a filmet, és... hát, sok újat nem lehet hozzátenni a Star Wars első megtekintésével kapcsolatos, milliószor elregélt kollektív élményekhez. „Teljesen lenyűgözött”, „elrepített egy másik világba”, „tátott szájjal néztem végig”, „olyan élményt nyújtott, amilyet még soha semmi” és hasonló közhelyek – amik mind színigazak. Többé-kevésbé egész gyermekkorom a három szent trilógia bűvkörében telt, de ha őszinte akarok lenni, még Marty és Indy is csak kispályások voltak Luke-hoz, Hanhoz és Leiához képest.
Persze ennek az egésznek volt nálunk egy sajátosan hungarikum vetülete: az agyongyűrt, hangalámondásos VHS. Nekünk sokáig nem voltak meg a filmek, ezért folyton egy osztálytársamtól kértem kölcsön a kazettákat, aki annyira nem is volt odáig értük – ezt demonstrálta is, amikor A jedi visszatérre, érted, a szent, érinthetetlen, übercsodálatos-full-eposzi csatajelenettel végződő A jedi visszatérre rávett valami nyomorult tévéműsort, hogy csak úgy az utolsó tíz perce maradt meg. Tőrbe csaltak! Elárultak! Hogy merészelte a rohadék! Hogy merészelt csak úgy beletörölni a kazettámba! (Ami, hát jó, persze, izé, végül is, szóval az övé volt, vagy mi... de akkor is!)
A Star Wars (mindhárom – igen, mindHÁROM) a mai napig több kategóriában is rekordtartó nálam: soha, egyetlen filmet sem láttam annyiszor, mint azokat (mármint a pontos számot nem tudom, de csak általános iskolás koromban megnézhettem őket több tucatszor), és soha semmit nem láttam annyiféle verzióban – hangalámondással, ilyen szinkronnal, olyan szinkronnal, eredeti nyelven (és ma már csak így vagyok hajlandó leülni elé), nem is beszélve a felújításokról... amikről tényleg ne is beszéljünk.
A Star Wars örök.
Nemes András: Rendkívül kellemetlen úgy VHS Paradise-cikket írni, ha konkrétan nem emlékszem az adott alkotás első befogadásának élményére. Jöhetnek a kövek, de tényleg nem tudom megmondani, milyen volt először szembesülnöm a nagybetűs CSODÁval (igen, ömlengek, de bocs, ez a Star Wars), a mű olyan elementáris erővel zúdult az agyamba, olyan elképesztő, reprodukálhatatlan hatással bírt, hogy egyszerűen nem tudok filmként gondolni rá.
A Star Wars nem film (pontosabban: filmek, szám szerint három), hanem valami máig megmagyarázhatatlan, kiismerhetetlen, de barátként üdvözölt és megismételhetetlen ÉLMÉNY (sok a nagybetű, de ez van, magyarázat fentebb). Magára a megtekintésre tényleg nem (vagy csak nyomokban) emlékszem, ám az érzet, a nyilvánvaló tények azonnali tudása és elfogadása megmaradt bennem: vannak filmek, vannak fasza filmek, vannak nagyon fasza filmek, meg van a Star Wars, ami csak önmaga bír lenni, és minden mással összemérhetetlen.
Életem szerelme (nem Leia, egy másik csaj) alapban bajban
van a színészek neveivel, egy beszélgetésünk során pedig Harrison Ford került
elő: nem tudta, ki az. Mondtam, hogy a Han Solo. Erre azt felelte, hogy oké, de
neki a Han Solo az a Han Solo, tökre nem érdekli, nem akarja tudni, hogy ki
játssza a filmben. Mert a Star Wars nem film.
És szerintem itt a lényeg: anekdotázhatnék róla, milyen volt a SAT1-ről felvett (reklámok gondosan kivágva!) VHS-ről nézni a trilógiát ("ICH bin dein Vater!"), milyen volt gondolkodás nélkül lenyúlnom az osztálytársam eredeti Darth Vader-figuráját a suli udvarán (aztán visszaadni sunyin: „Megtaláltam, nem tudom, hogy eshetett a pad alá…”) vagy milyen volt partvisnyéllel, abrosz-alapanyagból szabott palástban fénykardozni, vagy miért használom még mindig azt a kisszekrényt, amin a 80-as években ráragasztott Star Wars-matricák virítanak – mindennek semmi jelentősége.
A Star Wars nem film – csak van, és milyen baromi jó már, hogy néha belenézhetünk.
TheBerzerker: Vannak olyan filmek, amiket látni kell mielőtt meghalunk. A Star Wars ilyen. Na meg a Kék lidércek, de az más téma. Már kerültem olyan szituációba, hogy majdnem megszakítottam a kapcsolatot egy velem egykorú emberrel, mert nem látta a Star Warst. Na jó azért nem kell ennyire véresen komolyan venni a dolgot, de minden kétséget kizáróan a filmtörténelem egyik legmeghatározóbb és talán legnagyobb hatású blockbusteréről beszélünk. A blockbusterről. A filmről, ami a történetmesélés legjava, a filmről, ami a mai napig képes arra, hogy nyáladzó tinédzsert csináljon az emberből, a filmről, amit én is tuti az elsők között fogok megnézetni a fiammal, ha befogadóképes lesz rá.
Mert valahol el kell kezdeni, és ha nálam is a Star Wars volt az egyik első filmes élmények egyike a Terminátor, a Sárkány közbelép és Az élőhalottak visszatérnek mellett, akkor neki is jó lesz. Mert bizony ez a filmes képes arra, hogy a gyerekkor megfelelő pillanatában adagolva filmgeekké változtassa az embert, és alapjaiban határozza meg a filmekhez való hozzáállását. Mert a Star Wars maga a mozi. Még akkoris, ha a hosszú évek folyamán már olyan hatalmas univerzummá nőtte ki magát, ami csak az igazi elvakult rajongók számára követhető, vagy még számukra se. Tucatnyi képregény, regény, szerepjáték, videójáték stb stb. A Star Wars nemcsak a blockbusterek, hanem a filmes franchise-ok alfája és omegája is.
Aztán az, hogy mindez hová fajult, azt talán Trey Parker és Matt Stone fogta meg a leghitelesebben, amikor az egyik South Park epizódban Lucas és Spielberg erőszakkal lépten-nyomon megabúzálta Indyt. Mert hát csinálhatnak nekem mindenféle szagos, 3D-s meg pluszjelenetes szart, hogy Lucas papának follyanak a dollárok befelé, az igazi moziélményt csak az eredeti Star Wars tudja megadni. Minden más bullshit!
Desrix: A világ legnehezebb és egyben legkönnyebb dolga a Star Warsról írni. Mert annyi mindent lehet, de ezt a mindent már annyiszor megírták - de ami fontosabb, átélték -, hogy számon tartani is felesleges. Az én első találkozásom az SW-univerzummal általános iskola első osztályában esett meg, miután apukám nagy nehezen szerzett egy videómagnót Bécsből (hatalmas volt, dögnehéz, vészjóslóan barna és iszonyúan hangos), és sikerült szereznie hozzá pár kazit.
Két filmet néztem rongyossá: a BMX banditákat és A Birodalom visszavágot. Főszerkesztőnkhöz hasonlóan én is a második résszel kezdtem az ismerkedést, de nem voltam még képességeim teljes birtokában, így olümposzi magasságokból tojtam rá, hogy nem áll össze a teljes kép. Aki imádja a Star Wars-filmeket, annak felesleges magyarázni (aki nem, annak meg hasztalan), hogy milyen élmény "odaképzelni" magad a Hoth-ra, a Dagobah-ra, vagy Felhővárosba.
Hogy milyen visszaadhatatlan érzés futott végig a gerincemen, mikor először láttam és hallottam felzümmögni két összecsapni készülő fénykardot. Hogy hányszor újrajátszottam a hoth-i csatát (naná, hogy a lépegetők voltak a kedvenceim), mégpedig azzal, ami épp kezem ügyébe akadt: matchbox, LEGO, öltöztetős katona (akkor még nem foglalkoztam vele, hogy Playmobilnak hívják, nekem öltöztetős katona volt), fröccsöntött bábok, vagy babák - mindent kiszínezett a fantáziám.
Aztán kitágult a világ, és összeállt a sorrend, ahogy eljutott hozzám a másik két rész is, és mondanom sem kell, igyekeztem a szüleimtől star warsos ajándékokat kérni (akkor még nem épült ennyi minden a frencsájzra - és az állam leteszem, a minap a boltban egy kukoricakonzerven láttam virítani az SW-logót meg Chewbaccát; ez már bőven egészségtelen - de azért anno is akadtak cuccok), és a legféltettebb játékomnak sokáig egy kihajtható karokkal ellátott kutászdroid számított, amit egy igénytelen, de annál kedveltebb ewok követett. Mit nekem Han Solo vagy Luke!
Úgyhogy ja, George Lucas és segítői nagyon ráéreztek, hogy mivel fogják robbanáspontig hevíteni kicsi és nagy képzeletét nem csak abban az évtizedben, hanem eddig minden elkövetkezendőben. Ezt csinálja utánuk valaki!
Elmeboy: Alig néhány nappal az Ébredő erő
bemutatója előtt tegyük félre a lelkesedést, és legyünk őszinték: igenis reális esély van arra,
hogy a Saga legújabb bejegyzése rossz, vagy ami talán még riasztóbb,
simán középszerű lesz. Azt is lássuk be, hogy ez, és a mostantól
következő filmek már csak kis részben, már ha egyáltalán készülnek azoknak, akik
még egészen korán találkozhattak a trilógiával, bármit is harsog a Birodalmi Propaganda. Persze ez lényegében
rendjén is van, csak ősrajongóként ne áltassuk magunkat. Nagyon valószínűtlen,
hogy az élmény annyira
jó és lehengerlő legyen, mint akkor volt. Ezért aztán úgy vagyok a
Star Wars sokadik feltámadásával, mint egyszeri huligán a focival: nem
annyira a meccs érdekel, mint inkább maga a szurkolás és a
primér, törzsi hovatartozás. „Chewie, we are
home.”
A
második teaser idézett mondata, ha úgy veszem, borzasztóan
cinikus marketingfogás, ugyanakkor annak roppant ügyes, hiszen
csalhatatlan érzékkel tapint rá a mostani harmincas-negyvenes
generáció nosztalgikus ütőerére. A Star Wars tényleg egyfajta
otthon és menedék, egy másik világ, mely egy távoli Galaxis és
a mitikus gyerekkor keresztmetszetében helyezkedik el, és ahová
bármikor jó visszafantáziálni magunkat. Az a réges-régi élmény a
csodának, kalandnak és a Jó győzelmébe vetett hitnek egy olyan
egyvelegét nyújtotta, amivel máshol nem nagyon találkozhattunk.
Modern mitológia volt, és mesterségesnek is csak addig a pontig
lehetett, lehet nevezni, amíg a kollektív képzeletünk fel nem
töltötte és be nem lakta.
A '80-as években a korosztályom nagyja már az óvodától kezdve bizonyos értelemben párhuzamosan a Star Wars világában létezett. Számomra az egész ott kezdődött, mikor 1984 karácsonyán a magyar tévé egészen meghökkentő módon leadta az akkor már Új reménynek keresztelt, eredeti filmet – az első emlékem legalábbis biztosan ekkorra helyezhető. Alig múltam három (!) éves, és mégis mindmáig kristálytisztán él bennem, ahogy álmatlanul kimászom az ágyamból, bemegyek a nagyszobába, ahol szüleim és bátyám izgatottan néznek valami filmet, és Leia megkérdezi: „Ezzel az ócskavassal jöttek?” (Nem vettem magamra.)
Aztán visszapateroltak aludni, de onnantól, még ha nem is tudtam, a Star Wars része volt a gyerekkoromnak, azaz hát az életemnek. Utána szép apránként jött minden más: a Fazekas-féle képregények, a regények (konkrétan azért tanultam meg olvasni jócskán a suli előtt, bátyám segítségével, mert annyira érdekeltek), a Jedi visszatér képeskönyv, a játszótéri homokozóban (tökéletes Tatuin stand-in!) közáhítat tárgyát képző, nyugatról behozott figurák, a filmek cselekményének szájhagyomány útján terjedő, általános ismerete – basszus, már oviban tudtam, hogy Darth Vader azért hord páncélt, mert megégett. Hogy honnan, azt ne kérdezzétek, mert még a filmekben sem hangzott el soha (akárcsak az „ewok” kifejezés, mégis mindenki vágta, mi a macik neve), nem mintha láttam volna őket.
A pesti mozik akkoriban folyamatosan műsoron tartották a trilógiát, így végül a Jedi visszatér volt az első, amit ténylegesen megtekintettem... na jó, elkezdtem nézni. Jabbától és a haverjaitól annyira összeszartam magam, hogy apámnak az első tíz perc után haza kellett vinnie, ami persze nem gátolt meg abban, hogy a középső csoportban flegmán felvágjak, micsoda filmet láttam. Egy évvel később a Birodalom visszavágot viszont a wampa (már megint honnan tudtam a nevét?) dacára is kőkeményen végigültem, és ott vesztem el végleg.
Azóta rengeteg idő telt el, a Star Warsra a saját éveimtől eltekintve is (volt időszakom, mikor kifejezetten utáltam) töménytelen fölösleges kolonc rakódott; hogy miként viszonyul hozzá az ember, szinte tökéletesen elválaszthatatlan annak a gigászi jelenségnek a számtalan vetületétől, amivé vált, most attól eltekintve, hogy éppen imádja vagy megveti-e valaki. Ami nem változott, az az emlék arról az időről, mikor a Star Wars tényleg valami egészen egyedi és különleges, képzeletet lángra gyújtó mese volt, és még nem teljesen ez a mostani, ipari monstrum. Mondom ezt úgy, hogy mindmáig áhítattal csüggök a brand legtöbb eresztésén - a Star Wars valami olyasmi a geekségnek, mint a Black Sabbath a metálnak. Luminous beings are we, not this crude matter.
Borbíró Andris: Nem sokat tudok hozzátenni a többiekéhez - a lelkesedésem, a rajongásom, az otthonosság, amit számomra a Star Wars univerzuma jelent, nem csökkent semmit még az 1-3. epizódok hatására SEM (és ez, azt hiszem, elmond valamit A Trilógia hatásáról). A féktelen fantázia, a gyermeki naivitás és tisztaság, valamint a világ kiirthatatlan és önző gonoszsága (közömbössége?) mind ott van benne. Úgyhogy csak azt mesélem el - ha már VHS Paradise -, hogy hogyan láttam először...
Andriska születésnapja. Nem voltam még tíz éves, azt hiszem. Jönnek a rokonok, süti, kóla, tolongás, erőltetett viccelődés, családi videózás. És egyszer csak valaki megjegyzi, hogy elhozta a Csillagok háborúját, ahogy ígérte, de sajnos estére nem tudja otthagyni... Mindenki erről beszélt a suliban! Azok a plakátok! Azok a matricák, azok a plakátok (nekem volt valamikor egy A4-es példányom a legendás, őrült, filmet-sose-látta-aki-csinálta példányokból!...), a gyűjtögetős kártyák és főleg a mesék, a többiek meséi... Beraktuk, rátapadtam a képernyőre. Nagyanyukám beszélgetni kezdett, el akart rángatni, bejöttek mások is a szobába... Egyszer csak üvölteni kezdtem: "Kuss!" - Máig szégyellem a dolgot, de emlékszem is rá tisztán és világosan, és basszus, igazam volt... Leszidtak, de hagyták, hogy végignézzem. Néhány centivel a föld fölött sétálva jöttem ki a nappaliból. Hja, az első szerelem...