Vegyük úgy, hogy előre bocsánatot kértem mindenkitől, akinek a lelkébe fogok most gázolni. Azt az öt filmet sorolnám fel, amelyek a legtöbb fájdalmat és szenvedést okozták nekem - és nem mindig átvitt értelemben.
Legenda
Tom Hardy még digitálisan megduplázva sem tudja megmenteni ezt a végtelenül szentimentális és tulajdonképpen végletesen hazug filmet, ami nagyjából és egészében véve semmit, de semmit nem tesz hozzá sem a Kray-ikrek történetéhez, sem pedig a zsánerhez. És ahogy telik az idő, egyre rosszabbak az emlékek.
Vakáció
Egy teljesen felesleges folytatás egy már eredetileg sem falrengető sorozathoz: a poénok ugyanazok, mint 1983-ban, csak rosszabbul megvalósítva, és minden kockáján látszik az a rengeteg piackutatás, ami a forgatókönyv helyett készült el. Ed “karizmavákuum” Helms mellett Christina Applegate áll bosszút azokon, akik azt gondolták, több van benne, mint a Rém rendes család Kellyjében.
11 minut
Talán a legkevésbé érdemel helyet a listán ez a - finanszírozási okoból - lengyel-ír produkció, de egyszer muszáj, mert gyönyörűen rávilágít a kelet-európai film és tévégyártás sajátos tudathasadásos állapotára; kétezertizenöt van, de még mindig nem jöttünk rá, hogy az okostelefonok, az almás, szuperdizájnos számítógépek meg a csupaüveg homlokzatok mellett ez mit is jelent valójában úgy tényleg. Benne vagyunk a Zúnióban (ergo a világ legtehetősebb országai közül vagyunk az egyik, bármennyire is hangozzék ez a kijelentés furcsának), úgy is próbálunk viselkedni-kinézni, szép öltönyben, kigombolt felső gombbal, jó szponzormotoron, nagy adag kokainnal. És mégis, valamiért atlétában támadunk rá a mentőápolókra, ha kihívtuk őket a terhes feleségünkhöz, aki mindjárt szül. Vagy követjük a feleségünket, aki éppen egy szállodába ment meghallgatásra egy producerhez. Esetleg éppen dühösen cigizünk, mert készülünk betörni valahová. Vagy diszkreditált professzorként hotdogot árulunk.
A 11 minut a lengyel rendezőlegenda, Jerzy Skalimowki legutóbbi filmje, amely talán kicsit a Traffic, kicsit a Bábel nyomán próbálja a fent eléggé elnagyoltan felvázolt különböző sorsokat egy folyton vissza-visszaugró szerkezetben összehozni egy olyan végzetes utolsó tizenegy percre, amely egy Gute Zeiten, schlechte Zeiten évadzárónak is becsületére válna. Sok-sok leállással, elmélázó, leírónak szánt szünettel és esetlen szimbolizmussal tarkított közel másfél óra, amelyből megtudhatjuk, hogy az amerikai producer az bizony legyen bármennyire jóképű, akkor is csak egy sikamlós szemétláda, a fiatal, hosszú hajú motorosfutárok dekaszám szívják a kokaint, és Varsóban valahol valaki biztos forgat egy filmet. A 11 minut szeretne valami nagyon fontosat mondani, felfesteni egy tablót valamiről - de maga sem tudja, igazából miről és mit is.
Mortdecai
Mit lehet elmondani a Mortdecairól amit eddig nem mondott el mindenki más? Hogy Johnny Depp ripacskodása idegesítőbb, mint a metrón telefonján dubsteppet üvöltető szakközépiskolás? Hogy Paul Bettany nem ezt érdemelte? Hogy Ulrich Thomsennek nagy a lakáshitele? Azt hiszem, ennyi elég is, és biztos vagyok benne, hogy a stúdió is egyetért velem: ezért küldték januárban moziba.
Truth
Most nagy levegőt kell vennem; ezt a filmet szerintem nekem szánták. Én vagyok az, aki a Too Big to Failt egy időben naponta néztem meg. Az elnök emberei volt a kedvenc filmem tizenkét éves koromig. Az első évadig még követtem a Híradósokat. A film röviden arról szól, hogyan vezette félre a CBS stábját egy nyugalmazott ezredes, tudniillik hogy George W. Bush elnök annak idején nem igazán teljesítette a feladatát a Nemzeti Gárdában, ahol a katonaidejét pilótaként töltötte. Erre persze - választási év volt, ugye - ugrott Mary Mapes (Cate Blanchett) és csapata, viszont kiderült, hogy az egész nem igaz, és az ügy természetesen bíróság elé került. Nagyszerű téma, benne van egy remek film lehetősége - talán valaki egyszer majd megcsinálja.
A Truth sajtóvetítéséről negyven perc után feldúltan álltam fel és rohantam ki, kellett pár hét utána, hogy megnézzem végig, de az sem segített rajta. Dan Rather sármos, mint Robert Redford, érzékeny és megértő főnök, mint Robert Redford… de mit is beszélek, Dan Rather MAGA Robert Redford! És Cate Blanchett nemcsak eltökélt producer, hanem példás anya is, Dennis Quaid pacifista exkatona, Topher Grace undorral dolgozik két percig a TMZ-nek, miközben “komoly” újságírásról álmodik a Facebook-Twitter-Webkettes forradalom árnyékában, Elisabeth Moss pedig tök jó volt a Reklámőrültekben, hát akkor csinálja megint ugyanazt. Ha csak a stáblistát nézzük, mintha egy Aaron Sorkin írta filmet látnánk - de nem azt kapjuk; James Vanderbilt ugyanis nem azzal alapozta meg írói karrierjét, hogy tárgyalótermi sikerdarabot írt, hanem mondjuk Az Amazonas kincsével. Vagy A csodálatós Pókemberrel. Vagy a Roland Emmerich-féle Fehér házi Die Harddal (Az elnök végveszélyben). A végeredmény olyan is: noha a felszínen komoly és drámai, fontos filmnek néz ki, valójában púder az egész. Vanderbilt beleszeretett a Sorkin-világ imponáló, de alapvetően naiv és fiktív atmoszférájába, és nem tud tőle szabadulni. Hiszen az eltökélt csapatnyi zsurnaliszta között mindenki tévedhetetlen, hiszen ők csak az igazságot akarták, de ANNYIRA… hogy a mai napig tartanak még a perek. Az év legnagyobb csalódása ez a film.