Egy ember sokáig szenved hóban, fagyban, vízben, medvecsapásoktól és harapásoktól, verve, szúrva, üldözve, menekülve, egyedül a vadonban, a
semmi közepén. Sokáig szenved, aztán – így vagy úgy – szenvedése véget ér.
Stáblista.
És nagyjából ennyi A visszatérő (The Revenant). Kicsit persze cinikus összefoglalás ez, sztori- és karakterszempontból mégsem hagytam ki semmi igazán fontosat. Alejandro González Inárritunak ez az eddigi legegyszerűbb filmje: korábban mindig strukturális vagy technikai „trükkök” segítségével mesélt (leszámítva a Biutifult, de A visszatérő annál is egyenesebb, letisztultabb), legyen szó akár az egyetlen hosszú snitt illúziójáról, akár a széttöredezett idősíkról – ezek jobb esetben tökéletesen szolgálták a történetet (Korcs szerelmek), kevésbé jó esetben inkább csak gimmicknek tűntek (21 gramm). Az azonban elvitathatatlan, hogy minden filmje szólt valamiről. A visszatérő az első, ami megtöri ezt a hagyományt.
Nem mintha nem lennének jelen a sztoriban a kapzsiság, a bosszú, a megváltás vagy a pusztító emberi természet témái (utóbbi ráadásul nem egy erős jelenetet eredményez), de ezek inkább csak cselekménymozgató elemek, nem kerekedik ki belőlük semmilyen igazán megkapó vagy elgondolkodtató momentum, semmilyen intellektuális vagy emocionális ív.
A társai által egy medvetámadás után a vadonban, sebesülten hátrahagyott, és ezért bosszúra szomjazó prémvadász, Hugh Glass (DiCaprio) hányattatásait González Inárritu és legendás operatőre, Emmanuel Lubezki fantasztikus képekben meséli el (inkább ezt kellett volna 70 mm-ben leforgatni, nem az Aljas nyolcast – bár nekünk itt, Magyarországon teljesen mindegy): tényleg mesterfokon űzik a mozi vizuális mágiáját, minden snittjük, beállításuk tökéletes és lenyűgöző, bekeretezhető és falra akasztható, minden jelenetük egy kisebb óda a természet megzabolázhatatlan csodájához és az ember akaraterejéhez, tűrőképességéhez.
Más kérdés, hogy a film túl rideg és távolságtartó, így a szenvedéstörténetnek nincs semmilyen érzelmi kontextusa: a karakterek egyszerűek, kapcsolataik felszínesek, motivációik primitívek és hangsúlytalanok. Glassnak csak a fizikai kínjait érezzük át, nem látunk bele a fejébe, a szívébe (belső konfliktusok, hogy, teszem azt, az ember lemegy-e állatba, vagy meg tud maradni embernek, fel sem merülnek), így aztán dühe, gyásza, megszállottsága mind elillan a szélben recsegő fák hangja és a hófödte táj látványa közepette.
A visszatérő gyönyörű, de nincs lelke.
Olyan az egész, mintha Kurosawa Derszu Uzalájának vizuális költészete találkozna Gibson Passiójának üres hatásvadászatával (megfűszerezve egy kis Terrence Malickkel). DiCaprio pedig nem tehet mást, aláveti magát ennek a formulának: két és fél órán át kúszik, nyög, fröcsög, hörög, ordít, nyáladzik, reszket, vérzik, zihál. Ahogy a karaktere szenvedése, az ő játéka is szinte csak fizikális – nem azért, mert rossz színész (nyilván nem az), hanem azért, mert nem osztottak neki ennél több lapot. A díjszezon eddigi fejleményei alapján igencsak jó eséllyel indul az idei Oscaron, pedig vicc lenne, ha pont ezért kapná meg. Arról nem is beszélve, hogy Tom Hardy jobb nála (a társa szerepében, aki otthagyja őt meghalni a vadonban).
A kérdés az, hogy mindez mekkora probléma: a film elsősorban vizuális művészet, és sehol sincs előírva, hogy mindig rétegzettnek, komplexnek, elemzőnek, elgondolkodtatónak kell lennie. Márpedig képileg A visszatérő egyértelmű diadal, pár zökkenőt leszámítva a ritmusa is rendben van, és ha onnan nézzük, hogy González Inárritu pusztán egy embernek a túlélésért vívott nyers, brutális harcát akarta megmutatni a természet vad ölén, akkor tökéletesen elérte a célját, nincs is miért panaszkodni, el lehet merülni a nagy moziélményben (és félreértés ne essék: ehhez tényleg mozivászon kell). Csak lehet, hogy érdemesebb lett volna kicsit magasabbra helyezni a lécet.