„Mind
Platón barlangjában élünk és a falak fikcióval vannak teletapétázva.” – Wilson Taylor
Jacques Monod Nobel-díjas francia biológus szerint létezik az ideáknak egyfajta absztrakt birodalma, amely a bioszféra felett helyezkedik el, mint ahogy ez utóbbi az élettelen anyagok felett áll. Az ideák olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint az élő organizmusok: szaporodnak, összeolvadnak, újrakombinálják magukat, szegregálják részeiket, sőt képesek továbbfejlődni is. Az amerikai neurofiziológus, Roger Sperry hasonlóképp azt állította, hogy az ideák legalább annyira valósak, mint a neuronok, amelyek tárolják őket. Elméleteik a memetika előfutárai voltak, ami napjainkban, amikor az információ egy kattintásnyira van tőlünk, és pár másodperc alatt ugrik egyik ember gondolataitól a másikig, teljesen befurakodott az életünkbe, akár bevalljuk ezt magunknak, akár nem.
Mike Carey és Peter Gross pontosan ezen elméletek mentén próbálják feltárni a történetek hatalmának mértékét, kötéltáncot járva a valóságot és a fikciót elválasztó vékonyka fonalon. Olyan területre vezetnek minket, ahol a rajongók által írt fikció, a magas irodalom, az összeesküvéselméletek keverednek a teremtésmítoszokkal, a metafikcióval és az internetes médiával. Bebizonyítják, hogy a történeteknek valódi következményei vannak a valós világban, és hogy azok a történelmünk mögött álló nagy mozgató erők közé tartoznak. Valaha a hagyomány szájról szájra adott természete mosta el az igazság és a fikció közti határokat, ma a kritikus tömeget elért média teszi ugyanezt.
A The Unwritten főhőse Tom Taylor, akiről apja, Wilson Taylor mintázta meg az óriási népszerűségű és milliók által követett Tommy Taylor sorozat főhősét, egy mágikus akadémián tanuló varázslófiút, aki két barátja, Sue Sparrow és Peter Price segítségével veszi fel a harcot a velejéig gonosz Ambrosio gróffal, hogy megmentse a világot. Ha a történet ismerős, az nem a véletlen műve: Carey szándékosan választotta a jól felismerhető archetípust, amelynek Harry Potter a legismertebb képviselője, és amely egy univerzális kulturális jelenségként nagyon jól aláhúzza a képregényen végighúzódó motívum lényegét: az ideáknak hatalmuk van. Az olvasó azonnal el tudja helyezni magában a képregény oldalain időnként megjelenő fiktív regény, a Tommy Taylor és az arany trombita jeleneteit, anélkül, hogy részletesen el kellene magyarázni annak hátterét.
Mielőtt valaki plágiumot emlegetne, érdemes tisztázni, hogy Neil Gaiman már 1990-ben megírta Timothy Hunter, a szemüveges, 12 éves kisfiú történetét, akinek van egy bagoly famulusa és a DC univerzum legnagyobb hatalmú mágiahasználójává válik (olyan tanítómesterek keze alatt, mint a The Phantom Stranger, John Constantine, Doctor Occult és Mister E). A The Books of Magic második, 75 részből álló sorozatának java részét pedig pont az a Peter Gross írta és rajzolta, aki most ugyanannak a karakternek az új inkarnációját teremtette meg a The Unwritten számára. Gaiman a Harry Potterrel kapcsolatban csak annyit jegyzett meg: „Nem én voltam az első író, aki egy nagy potenciállal rendelkező ifjú varázslót teremtett, sem pedig Rowling, aki először küldött egy ilyet iskolába. Nem az ötlet maga számít, hanem inkább az, hogy mit kezdesz vele. [...] És azt hiszem, az ötletet egyébként is mindketten T. H. White-tól loptuk.”
Carey pontosan azt teszi, amit Gaiman maga is tanácsol: továbbgondolja az eredeti ötletet. Wilson Taylor a tizenharmadik, elsöprő sikerű könyv után rejtélyes módon eltűnik, Tom pedig, mivel minden más próbálkozása kudarcba fullad, hogy a saját lábára álljon, TommyConokra jár, hogy az őt a regények főszereplőjével azonosító rajongóknak autogramot osztogatva biztosítsa a megélhetését. A szokásos sajtótájékoztatón azonban egy újságíró bedobja a bombát: Tom minden hivatalos papírja hamis, a társadalombiztosítási száma például egy teljesen más személyhez tartozik. Az összezavarodott fiú hamarosan megkapja a második, sokkal valóságosabb bombát is: egy magát Ambrosio grófnak képzelő pszichotikus rajongója elrabolja, hogy kamerák és az internetes rajongók szeme előtt élő adásban robbantsa fel egy szögbombával, ezzel bizonyítva, mégsem védi meg a mágiája. A korábban zűrt okozott újságírónő, Lizzie Hexam azonban újra felbukkan, a robbanás csak az ál-Ambrosiót tépi szét, a lány pedig az elkábított Tom ruháit szétszabdalva úgy állítja be, mintha őt nem tudták volna megsebezni a repeszek. Az események hatására a Tommy-kultusz teljes erővel lángol fel, megindulnak a találgatások, hogy vajon a fiú tényleg azonos-e a könyvekben megjövendölt messiással. Carey és Gross gyönyörűen, internetes oldalak és fórumok segítségével mutatja be azt a rajongói hisztériát, amely egyes események után megállíthatatlanul, futótűzként harapózik el az internet minden szegletében.
Miután Tom úgy dönt, utánajár az életét felfordító titoknak, egyre több aggasztó dolog történik: megjelenik a kezén a regényekben szereplő mágikus tetoválás, feltűnik a könyvbéli Tommy mágikus famulusa, Mingus, a szárnyas macska, apja dolgozószobájában pedig egy furcsa térképre bukkan, amelyen csak irodalmi, fiktív helyszínek szerepelnek. Ha ez még nem lenne elég, egy titokzatos szervezet azzal akarja elpusztítani az őt övező legendákat, hogy rákennek egy sorozatgyilkosságot - ráadásul egy vérfagyasztóan profi és alapos (a horrorkonvencióknak megfelelően elvágja a vezetékes telefon zsinórját, még annak tudatában is, hogy be sincs kötve) bérgyilkos segítségével, aki a fából faragott jobb kezének érintésével képes bármit annak absztrakciójává változtatni: egy kis pocsolyává, amelyben az elpusztított dolog vagy személy nevének betűi kavarognak.
Mire Tomnak sikerül megszöknie a börtönből, már fiktív alteregójának megfelelően két kísérője is van, Lizzie Hexam, aki egy Dickens regényből származik, és képes könyveken keresztül kommunikálni, és Richie Savoy, egy internetes újságíró. Üldözői is megszaporodnak, nem csak az eredetét az ősi sumér legendákig visszavezető Pullman van a nyomában, hanem az újra megtestesült Ambrosio vámpírgróf is a vérére szomjazik. Lassan kezd összeállni a kép: Tomot gyerekkorától kezdve arra képezték ki, hogy a fiktív Tommy és a valóságos énje összemosódjon, képes legyen akár vacak, kínai varázspálcareplikával a könyvbéli varázslatok megidézésére és a vele bebifláztatott fiktív helyszínekre való utazásra. A reveláció megrázó: Tom nem más, mint a fikció alkímiájának teremtménye, fegyver, melyet apja azért teremtett, hogy szembeszálljon a Konklávéval, ami már több évszázada a történetek és tények manipulálásával terelgeti az emberiség történetét a maga céljainak megfelelően.
Aki azt gondolja, hogy rontócokkal keserítettem meg neki az olvasás élményét, nagyobbat nem is tévedhetne: a The Unwritten olyannyira hemzseg a fantasztikus ötletektől, hogy ha akarnám, sem tudnám mind felsorolni, mindez csupán csak ízelítő. A sorozat másik óriási dobása, hogy erőlködés nélkül fűzi össze a fő szálakat ismert regények cselekményével, szereplőivel, sőt, íróival (megjelenik Roland lovag a Roland énekből, együtt utazunk Achab kapitánnyal Moby Dick nyomában, megtudhatjuk, mivel zsarolták Kiplinget, hogy a brit birodalom nagyságáról írjon). Frankeinstein teremtménye például egyenesen Tom rokonlelke, többször is tanácsot ad neki az utazása során: mindkettejüket magasztos, de mégis önző céllal teremtették, majd hagyták magukra, mindketten önmagukat és céljukat keresik a világban, hiszen két valóság határán egyensúlyoznak, végül pedig mindketten teremtőjük ellen fordulnak (arról nem is beszélve, hogy mindketten a svájci la Villa Deodatiban születtek, ahol Mary Shelley először jött elő Frankeinstein ötletével, Wilson Taylor pedig a messiásának tervével).
Amennyiben némi párhuzamot véltek felfedezni a Fables és a The Unwritten mögötti ideák között, ezt a szerzőik is észrevették (előbbiben minél többen ismerik egy meseszereplő történetét, annál elpusztíthatatlanabb, utóbbiban pedig az emberiség közös tudatalattija táplálja a történetek metaforáját, egy óriási bálnát), olyannyira, hogy ez egy crossover, a The Unwritten Fables születéséhez vezetett, amelyben a történetek között utazó Tom és kis kompániája (illetve könyvbéli verziójuk) Fabletown segítségére érkezik a Mr. Dark elleni harcban. Az ebben zajló eposzi és katartikus események sikerét meglovagolva a The Unwritten 54. számát követő utolsó tizenkét rész már Apocalypse alcímmel futott, hogy a Fables olvasók ne riadjanak el egy sorozat utolsó etapjába való csatlakozástól. Carey menetközben írt egy önálló graphic novelt is, Tommy Taylor and the Ship That Sank Twice címmel, amely a varázslótanonc Tommy kezdeti lépéseit taglalja, és a sorozat kvázi előzménye. Egyik elolvasása sem előfeltétele a másiknak, de tökéletesen kiegészítik egymást.
Ha netán eddigre még akadna valaki, akit nem sikerült meggyőzni arról, hogy azonnal szerezze be a The Unwrittent, akkor három plusz érvet is hozok a sorozat számomra legfantasztikusabb momentumaiból. Tom legelső próbálkozása a fiktív helyszínek közötti utazásra a náci Németországba viszi, ahol Goebbels éppen próbavetítést tart a Jud Süss című filmjéből az újságíróknak. Az ideák megrontásának, önmagukból való kiforgatásának és fegyverként való használatának egyik leghíresebb példája Lion Feuchtwanger regénye, amelynek főszereplője egy Josef Süss Oppenheimer nevű zsidó, aki a 18. századi Németországában próbál érvényesülni, és hamarosan a württembergi herceg titkos tanácsosává és főtanácsadójává válik. Hidegen számító karrierista, akinek csak a pénz számít, de pénzéhes, képmutató katolikus és protestáns környezete még nála is gyomorforgatóbb. Sikerei okozzák a vesztét, egy koncepciós perben egy elfeledett, elavult törvény alapján (zsidó férfi nem hálhat keresztény nővel) halálra ítélik. Goebbels a regény alapján a világ leghatásosabban manipulatív, antiszemita propagandáját forgatta, így Tomnak egy elfekélyesedett, megrontott ideát, egy instabil történetet kell meggyógyítania egy fekete-fehér, celluloid világban.
A második sztoriban egy Pauly Bruckner nevű primitív és erőszakos gyilkos próbálja meg ellopni Wilson Taylor mágikus Waldseemüller térképét, de a férfi rajtakapja, és büntetésből egy negédes, Micimackó-szerű állatszereplőkkel teli mesébe börtönzi. Paulie nyúl alakban tér magához, és kétségbeesetten próbál kijutni az örökké változó, határok és valódi kiterjedés nélküli mesebeli völgyből, ami számára a valóra vált rémálom. Mivel a gyerekkönyvek szabályai szerint senki sem halhat meg, még öngyilkossági és gyilkossági kísérletei is rendre kudarcot vallanak: amikor leveti magát a szirt fokáról, egy madársereg kapja el és teszi gyengéden a földre, amikor a saját készítésű számszeríjával keresztüllövi Matilda egeret, nem vér, hanem csak vatta szóródik szét. A legrosszabb az egészben, hogy a mocskosszájú és tehetetlenségében őrjöngő Paulyt (azaz Mr. Bunt) a többi állat óriási tapintattal és megértéssel kezeli, mint akinek csupán rossz napja van, különösen a Micimackó és Malacka parafrázis, Tig és Dogling. Paulynak nincs hát más választása, mint meglátogatni a Nagy Házban Miss Lizát, az állatok barátját, és erőszakkal kényszeríteni, hogy segítsen neki. Hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy van rosszabb dolog a halálnál, még egy gyerekmesében is...
Végül pedig a képregény médiumának tökéletes használatát láthatjuk, amikor Lizzie Hexam egy súlyos trauma után katatón állapotba kerül, és a kórházi ágyán mi magunk tehetünk utazást a fejében. Szétforgácsolódott emlékei között navigálva, összezavarodott elméjének legeldugottabb zugait járva kell megkeresnünk a visszautat a valóságba: egy lapozgatós könyv oldalain keresztül! Mi dönthetjük el, mi történt és mi nem történt meg a múltjában, és ekképpen mi alakítjuk a történetet. A képregényformátum és a történetvezetés egyik legzseniálisabb ötvözése ez, hasonlót utoljára Joe Hill fantasztikus Locke and Key sorozatában láttam. Itt ragadnám meg az alkalmat a képregényfüzetek borítóinak méltatására, Yuko Shimizu japán illusztrátornő konzekvensen gyönyörű munkát végez a legelső számtól a legutolsóig. Nagyon remélem, az ő munkáiból is kiadnak egy művészeti albumot, mint ahogy azt James Jean Fables borítóival is tették.
A The Unwritten a tökéletes palimpszeszt és az intertextualitás diadala, miközben arra is ügyel, hogy olyan irodalmi művekből válogasson, amik univerzálisan ismertek. Körüljárja az emberek hősök iránti olthatatlan szomját, legyen az Mohamed, Jézus, Harry Potter vagy John Connor. Olyan kérdéseket vet fel, mint hogy miért gondolják az emberek, hogy a történetek kevésbé fontosak, mint a szó szerinti igazság, mikor pedig velük írjuk le a létezésünk realitását? Mi marad belőlünk miután meghalunk, ha nem történetek? A legjobban azonban talán Lizzie Hexam fogalmazza meg a lényeget: „For-real true is only true now. Story-true is true forever.”
