Roger Corman 1960-as horrora, Az Usher-ház bukása (House of
Usher) az egyik legjobb Edgar Allan Poe-adaptáció, annak ellenére, hogy
meglehetősen szabadosan kezeli az alapanyagot. Vagy talán éppen azért. A
filléres B-filmekkel és exploitationökkel befutott független rendező- és
producerlegenda a novella azon aspektusait emelte ki, erősítette meg és
egészítette ki Richard Matheson forgatókönyvíró segítségével (e két névnek egy
filmben eleve ellenállhatatlannak lenie minden geeknek), amelyekre tőle
számítani lehet. Poe gótikus művének súlyos sorsszerűségéhez, szimbolikus és
pszichológiai erejéhez, letaglózó pusztulásrajzához hozzákanyarintotta a gonosz
halhatatlanságát és a régi generációk bűneinek rettenetes megfizetését.
Egy férfi érkezik lóháton egy halott fákkal teli, ködös, kopár vidéken álló kísérteties házhoz. A nőt keresi, akit feleségül szándékozik venni, Madaleine Ushert – de egy puszta pillantás elég a környékre és a komor épületre, hogy tudjuk, itt semmilyen boldogságban nem lesz része. A komornyik elhajtaná a látogatót, de ő ragaszkodik a bebocsátáshoz, és megismerkedik a ház urával, Madaleine fivérével, Roderickkel (a kifehérített hajú Vincent Price egyszerűen csodálatos). A sápadt, letört, félholtnak tűnő ember is azt hajtogatja, hogy távoznia kell: őt és nővérét bűnök és betegségek sújtják, mindketten arra kárhoztattak, hogy a repedező, morajló házban érje el őket a vég, és nincsenek olyan erők a Földön, amelyek ezt megakadályozhatnák.
Cormannek mindig is nagyszerű érzéke volt a tehetségek kiszúrásához (kérdezd csak meg a hollywoodi rendezők felét), és 1960-ra fantasztikus, többé-kevésbé állandó stábot gyűjtött maga köré, akik képesek voltak gyorsan és alacsony költségvetéssel minőségi munkát végezni (a film 15 nap alatt forgott, alig 300 ezer dollárból). Az Usher-ház (az első Corman Poe-adaptációinak sorában), amellyel az American International Pictures a pár évvel korábban elstartolt, nagysikerű Hammer-horrorokkal akarta felvenni a versenyt, Corman egyik legjobb rendezése lett.
A Hammer-filmektől eltérően, és az explicitebb horrormotívumok ellenére, hűen Poe szellemiségéhez, az Usher-ház tartózkodik a szexualitás és az erőszak nyílt ábrázolásától, és az atmoszférájával akasztja ki a nézőt. A végzet ereje nyomasztó súllyal nehezedik az Usher-testvérekre, és nyög, omladozik, inog alatta maga a ház is. Az azon végighúzódó óriási repedés a benne élők lelkét felmorzsoló félelem és menthetetlen halálközeliség ronda manifesztációja – nem mintha magán a roppant, folyamatosan degradálódó épületen bármit is csúfítana. Olyan, mint egy ronda vágás egy ocsmány kelésen.
Matheson karaktereinek vázlatossága ezt a brutális sorsszerűséget támasztja alá: szinte nincsenek is jellemek, csak az elkerülhetetlen véget lemondóan, teljesen megtörten váró emberárnyékok, akik csak azért tűnnek nagyjából élőknek, mert gazdag, élénk, bársonyos színek, az Usherek egykori nagyságának csalóka maradékai veszik körül őket, amelyek mintha összetartani próbálnák a széthullani készülő vigasztalan, szürke, kórság zabálta falakat.
Hogy Roderick és Madeline valóban őseik gonoszságai miatt szenvednek (a felmenőkről készült, mételyt, rosszindulatot, halált sugárzó portrék gyűjteménye önmagában is félelmetes, mesteri horrorpanoptikum), hogy maga a ház valóban él-e, és a múlt borzalmaival tartja fogva és ítéli halálra lakóit, vagy mindez csak háborodott agyszülemény, nem derül ki. Nem is fontos. Az Usher-ház az elme, a test és a kőfalak kollektív széthullásának hátborzongató krónikája.
Poe remekének saját képükre gyúrásával Matheson és Corman a kísértetházas horrorok egyik legelegánsabb és legvisszafogottabb darabját készítették el. Ugyan érezni a cselekményben némi redundanciát (az „el kell mennie – nem megyek” dialógusok szinte vég nélkül ismétlődnek) és tartalmatlanságot, tekintve, hogy még az átdolgozott alapanyag sem feltétlenül elég egy egészestés filmre, de ahogy az utolsó fél órában elszabadul a téboly, és koporsó, vér, tűz és halál járnak rémisztően gyönyörű macabre-táncot, az úgy, ahogy van, felkavaró, felemelő, elborzasztó és felejthetetlen.
A ködös senkiföldjén lángoló, majd süllyedő ház képei pedig – a mai szemnek avítt trükkök ellenére is – mintha egyenesen egy rémálomból szabadultak volna a vászonra.