Az 1974-es Frightmare-t (ismert Cover Up meg még egy rakás
másik címen is) úgy szokás emlegetni, mint az ugyanabban az évben készült
Texasi láncfűrészes mészárlás brit változatát. Ezzel kapcsolatban két dolgot
kell már az elején tisztázni: először is, a Frigthmare a lába nyomába se nagyon
ér Tobe Hooper remekművének (de hát mi az, ami igen?), másodszor viszont ettől
még nagyon is jó film, és bőven különbözik annyira a nagytestvérétől, hogy
mindenféle hasonlítás-mankó nélkül, keményen és büszkén megálljon a saját
lábán.
A ’70-es évek közepére a Hammer stúdió már hanyatlóban volt, az általuk nagyban képviselt gótikus irányzat lassan kezdett kimenni a divatból, előretörtek a kortárs közegben játszódó horrorfilmek (mint pl. a Frightmare-hez hasonlóan a kannibalizmus témájával játszadozó Death Line). Ennek a korszaknak egy akkoriban tiszavirágéletű (fél)sikert megélt, ám retrospektíve nagyon is tekintélyes alakja Pete Walker volt, aki a sikamlós szexploitation-komédiáktól indult lassú lépésekben a horror felé, és végül a ’74-es House of Whipcorddal szerzett magának komolyabb hírnevet – de legtöbbet emlegetett, legnagyobb becsben tartott filmje a Frightmare.
A sztori 1957-ben kezdődik (fekete-fehérben) a kannibál gyilkos, Dorothy Yates és férje, Edmund elmegyógyintézetbe zárásával. 17 év múlva gyógyultnak minősítik, és visszaengedik őket a társadalomba. Jackie, Edmund lánya egy előző házasságból, az éj leple alatt látogatja szüleit, hogy a puszta létezésüket is titokban tartsa húga, az egyébként is nehéz természetű, önfejű és renitens Debbie (Dorothy és Edmund közös gyereke) előtt. Jackie egy pszichiáter barátja segítségét kéri testvére helyes útra terelésében, ám egyikük sem tudja, hogy Dorothy közben újra rákapott az emberhúsra, és ártatlanokat csal vidéki viskójába, hogy aztán tarot-kártya olvasás közben lemészárolja őket.
A Frightmare részben feszült pszichothriller, részben húsbavágó erejű családi dráma, részben (a maga korához képest) irtózatosan brutális, nyomasztó horror – dramaturgiailag azonban egy krimire emlékeztet a leginkább. Walker biztos, de határozottan lassú kézzel gördíti előre a cselekményt, és először karaktereket, kapcsolatrendszereket épít ki, kezdettől fogva vetegetve a később vérontás magvait, majd amikor egy-két szereplőben megszólal a vészharang, beindítja a súlyos és éjsötét titkok feltárásának időigényes folyamatát, a thriller szabályainak megfelelően gondos időzítéssel játszva ki a kártyákat.
Az őrület és a diszfunkcionális család szépen (pardon: kurvára durván) egymásba csúszó témái azonban igénylik is ezt a ráérős felvezetést: némi kifinomultság és karakterrajz nélkül nem lenne gyomrot markolászó feszültség, sem pedig sokkoló befejezés. Márpedig van.
A Frightmare atmoszférájára a kezdetektől fogva roppant sorszerűség nehezedik (nem véletlenül nyitunk Dorothy és Edmund elítélésének flashbackjével, annak ellenére, hogy semmilyen dramaturgiai szerepe nincs, hiszen az abból kapott információt később leszállítják a dialógusok is). A karakterek hol tudatlanul, hol zavarodottan, hol reménykedve, hol ellenállva botorkálnak végzetük felé, mindenestre esélyük sincs kitörni a téboly forgatagából – a családját nem választhatja meg az ember, és a jelek szerint az őrületét sem.
A kannibalizmus öröklődésének motívuma nyilván orbitális baromság, de Debbie mesterien felépített, kegyetlen és erőszakos impulzusaival, immoralitásával megvert figuráján keresztül Walker mocskosul félelmetes és felkavaró demonstrációját nyújtja a családi hagyaték horrorisztikus természetének. És ez már csak azért is sikerül neki, mert egy frappáns és briliáns módon ambivalens esztétikai megoldással kiragadja az elbaszott famíliát a kortárs Anglia közegéből.
Dorothy és Edmund vidéki kalyibája ránézésre egy kedvesen visszamaradott, öreg, forró teával, szívélyes mosolyokkal, csupa udvariassággal és szeretettel teli otthon (főleg az operatőr aranysárgás megvilágításaiban), jobban megnézve azonban egy rettenetes horrorzug. Mintha egy barlang lenne, amelyet félig már felzabáltak az állandó, súlyos árnyékok és a sötétség – és ebben az egyéb, modern helyszínektől élesen elváló, már-már gótikus közegben ott trónol a rettenet joviális mamaálarcát viselő úrnője, Dorothy.
Sheila Keith egyszerűen szenzációs a szerepben: félelmetes, mániákus és mindig rohadtul éhes és ölésre kész – egy pillanat az átmenet a teáscsészével udvariasan csoszogó néni és az emberhúst marcangoló, a hullát fúrógéppel megdolgozó szörnyeteg között. Simán van olyan démoni, mint Christopher Lee bármelyik Hammer-horrorban. Nem csoda, hogy a – vér szerinti – családi tébolydát félig kívülről szemlélő férj, Edmund, noha ő maga ártatlan, visszavonhatatlanul a bűvkörébe kerül, és afféle alázatos Renfieldje lesz a kannibál Draculának.
A Frightmare Dorothy és Debbie történetének összeérésében csúcsosodik ki. A lassú felvezetés kifizetődik, az őrület a tetőfokára hág, a vér folyik, a hullák gyarapodnak – a családon belüli gyilok itt már egyáltalán nem tabu és szentségtörés: hanem a dolgok normál rendje, egyfajta borzalmas, kegyetlen természetszerűség.