Hardware – Posztapokaliptikus Péntek 13 gyilkos robottal

Kisebbfajta eufóriát éltem át, amikor pár éve belebotlottam egy gofrisba Budapesten. Nevetségesen fog hangzani, de odáig vagy 20 éven át nem láttam egyet sem. Gyerekkoromban pont az általános iskolánkkal szemben állt egy rozoga kis büfé, úgyhogy értelemszerűen rengeteg gofrit zabáltam (20 forintért), és számomra ez meghatározó részévé vált az épphogy posztkommunista korszaknak. Isteni volt cirka két évtized után újra gofrit enni – de azért mégsem volt ugyanaz. Hiányzott valami az élményből; talán magából az ételből is, de leginkább abból, ami anno együtt járt vele.

Na, az 1990-es Hardware (vagy más címen: M.A.R.K. 13) olyan, mint azok az egykori gofrik, amilyenekhez hasonló már sosem lesz.

Nem azért, hogy a „régen minden jobb volt” szöveget nyomjam, de tény, hogy bizonyos típusú filmek mára kivesztek a világból. Ez persze érthető és logikus, hiszen tendenciák, stílusok jönnek-mennek, az viszont elég bizarr, hogy a nagy retróhullámból, amelynek szörfösei a dicsőnyolcvanasévek nosztalgiáján élősködnek, általában pont a lényeg hiányzik. Minden filmes rohadtul okosnak akar látszani, úgyhogy, bár megidézi azt a korszakot, közben azért sunyin ki is röhögi, jól belevisz valami metát, csavart, posztmodernt, hogy megmutassa: ő több. Elég a Feláldozhatókat megnézni: ha már Stallonéék, a dicsőnyolcvanasévek apostolai is csak kínos poénkodással tudják rehabilitálni magukat, akkor valami tényleg nincs rendben.

És nem mintha a Hardware-hez hasonló témájú, jellegű filmek nem készülnének mostanában: de vagy fontoskodóak (The Machine, amelynek pedig olyan fasza nyolcvanasévek zenéje van, hogy a fal adná a másikat, ha nem omlana be a basszustól), vagy a saját hülyeségükbe fáradnak bele (Emborg).

Richard Stanley cyberpunkos beütésű low-budget sci-fi/horrorának gyönyörűsége pont abból fakad, hogy teljes alázattal veti alá magát a műfajnak: nem komolytalankodja el hatásmechanizmusait, és nem tökölődik feleslegesen sem drámaisággal, sem kikacsintásokkal. Hanem a világ legtermészetesebb módján eléd áll, és azt mondja: slasher vagyok, amely történetesen egy nukleáris holokauszt után játszódik, a gyilkos pedig nem egy machetét lóbáló, hokimaszkos őrült, hanem egy körfűrészekkel és halálos droginjekciókkal felszerelt robot. Tetszik? Welcome! Nem tetszik? Fuck off!

Jóval a majdnem-világvége után a civilizáció kezdi lassan újjáépíteni magát, de azért még mindig koszos, büdös, kilátástalan, lepukkant, veszélyes és sugárfertőzött minden. Az egykori katona, Mo (Dylan McDermott) a sivatagban talál rá egy robot darabjaira, és a fejét el is viszi ajándékba a mindenféle szemétből művészetet faragó barátnőjének, Jillnek (Stacey Travis). Pechjükre kiderül, hogy a gép egy M.A.R.K. 13-as, amelyet a kormány afféle agresszív népességkontrollálási célra fejlesztett ki. Ergo amint bekapcsolódik és összeszereli magát, máris „keres és pusztít” üzemmódban van. (A film alapjául amúgy egy 2000AD sztori szolgált.)

Az expozíciót leszámítva a Hardware szinte teljes egészében Jill lakásában játszódik, és az utolsó fél órában kizárólag a „basszameg, gyilkos robot van a szobámban” koncepcióval zsonglőrködik – meglepően jól. Dylan McDermott tökösen, keményen, faszagyerekesen küzd, de jó slasherhez méltón végül úgyis a csajé marad a végjáték: a M.A.R.K. 13-as tényleg olyan, mint Jason, szétverik, szitává lövik, felrobbantják, az meg csak jön és jön.

Értő rendezésével Stanley már-már olyan kreativitással visz dinamikát és stílust a kevés pénzből megvalósított, egyhelyszínes hirigbe, ahogy anno Sam Raimi az első Gonosz halottba, így a film sosem érződik statikusnak, de még csak olcsónak sem különösebben. Képei ugyanis lenyűgözőek: a Hardware a ’80-as évek szűrt, erőteljes színekkel és agresszív megvilágításokkal elárasztott vizualitásának abszolút, nosizé, művészi csúcsra járatása – Tony Scott például egész biztosan sírt rajta a gyönyörűségtől. Képzeld el a Szárnyas fejvadász látványvilágát egy robotos slasher kontextusában; szóval bárdolatlanabb, direktebb, éretlenebb (style over substance), de azért érezhetően hasonló – sőt, a színvilággal való játszadozása Dario Argentótól sem áll messze.

Ehhez vegyél hozzáillő, hangulatos szintizenét, cameókat Iggy Poptól és Lemmytől, illetve nem sok, de annál extrémebb, a legéhesebb horrorfanokat is kielégítő gore-t (záródó biztonsági ajtó vs. emberi test). Az öldöklésre aztán még pluszban rátelepszik a posztapokaliptikus jövő  mindenféle mocska és perverziója, a gusztustalan, kukkoló szomszédtól kezdve a M.A.R.K. 13 meglehetősen fallikus fegyveréig a fináléban.

Jill egyébként szép amerikai színűre festi a robot fejét (nyilván még annak elszabadulása előtt), úgyhogy azzal éppenséggel nem vádolható a film, hogy kormány- és hatalomellenes üzenetét olyan nagyon árnyaltan adná elő. Stanley az apertheid elől menekült Dél-Afrikából az állomokba, így nem csoda, hogy a Hardware exploitation-elemeinek hátterében, kissé a Robotzsaruhoz hasonlóan, felsejlik egy totalitárius, groteszk, nyomasztó jövőkép szatírája is (ez elvileg hangsúlyosabb lett volna, de az akkor még a nagy Oscar-érájuk előtt álló Weinsteinék nem engedték).

Az eredmény egy csupa szívvel és lelkesedéssel elkészített, imádnivaló B-film, egy sajátos műfaji kevercs, egy nagy erejű atmoszférabomba, egy igazi „future shock”. Úgy, ahogy azt csak „régen” tudták.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!