Az új X-akták nagyjából annyira új, mint az új Star Wars.
Cirka huszonhárom év telt el az első és tizennégy év az utolsó epizód óta,
nyolc év az utolsó mozifilm óta. És még mindig ugyanazt kell néznünk, most,
2016-ban is. Pontosabban: olcsó, felvizezett másolatát annak, ami egykor volt.
Ha elnyújtott, ostobává bonyolított, türelemőrlő tévés rejtélyekről van szó, nálam mindig is a Lost vitte a prímet – de lehet, hogy csak azért, mert amikor gyerekként láttam az X-aktákat, még nem tűnt fel mitológia-narratívájának irritáló primitívsége. Aztán tavaly úgy döntöttem, ha már jön a minisorozatos feltámasztás, újra előveszem a sorozatot: nem néztem meg ugyan mind a 202 (!) epizódot, de a főszálon becsülettel végigmentem, és a híresebb/jobbnak tartott monster-of-the-week részeket is ledaráltam.
Utóbbiakról azt kell tudni, hogy bár az ilyenek (még ma is) más szériák esetében jellemzően a kereskedelmi televíziózás rákfenéi (következmények nélküli időhúzók, töltelékek), az X-akták esetében sokkal, sokkal jobbak, mint a főszálhoz, vagy más néven a mitológiához köthető epizódok. Chris Carter és írói ugyanis ezekben mertek kísérletezni, és elmenni akár horrorisztikusabb, akár komikusabb, akár drámaibb irányba, nem egy olyan epizódot szállítva, amely méltán vált klasszikussá, miközben a főszálon (legalábbis némi idő elteltével) csak az évadról-évadra egyre röhejesebb és erőltetettebb összeesküvés-elméletet vitték tovább. Most ez utóbbiról lesz szó – a régi és az új sorozat kapcsán is.
Merthogy visszatekintve egyértelmű: Carternek fingja sem volt róla, mit is akar a Cigarettás emberrel, az idegenekkel, a fejvadászokkal és társaikkal, menet közben, ad hoc talált ki mindent, és ez meg is látszik az eredményen. Egészen elképesztő, hogy az ötödik és a hatodik évad közt játszódó első mozifilmben John Neville karaktere nagyjából egy perc alatt elmagyarázza, összefoglalja Muldernek az egész összeesküvés lényegét, szóval kb. az addigi évadok teljes sztoriját – egy rendkívül egyszerű koncepcióról van szó, amelyet addig öt! teljes! éven! át szándékosan, a lehető legagresszívebben ködösítettek, bonyolítottak, hogy minél komplexebbnek, zavarosabbnak, misztikusabbnak tűnjön. Méghozzá olcsó eszközökkel: ha előkerült valami bizonyítékszerűség, annak öt percen belül meg kellett semmisülnie/el kellett tűnnie, hogy a kétség és a rejtély megmaradjon, Scully pedig az űrhajókkal, az idegenekkel meg a mindenféle természetfeletti lényekkel való száznyolcvanhatodik találkozása után is megőrizhesse sziklaszilárd „kell, hogy legyen rá ismert, tudományos magyarázat” hozzáállását.
Carterék becsületére legyen mondva, ez az első pár évadban még működött, de egy idő után, és főleg így 2016-ban már egy kicsit kurvára sok.
A sorozat második felében Carter egyre kétségbeesettebben kapkodott, hogy valami új feszültséget, konfliktust, tematikát vigyen a főszálba. A mozifilm végén újranyitják a korábban lezárt X-aktákat, hogy aztán a következő, hatodik évad legelején kapásból bezárják megint. Scully rákos, nem rákos, megint rákos, Mulder halott, nem halott, a Cigarettás ember halott, nem halott, halott, nem halott, mégis, mégse (amikor az új sorozatban is felbukkant a szétégett arcával meg a testét a piramisok építése óta zabáló rákkal, már csak röhögni tudtam), a fia halott, mégse halott, viszont Mulder tesója, mert a Cigarettás dugta Mulder anyját – William talán Scully és Mulder közös gyereke, talán nem, de valószínűleg igen, talán részben földönkívüli, talán nem, Mulder húga csillagporrá (!!!!!!!!!!) változott, bullshit bullshit hátán, az meg további bullshit hátán.
A mitológia annak megfelelően alakult, hogy Carter éppen miről olvasott valamilyen féltudományos maszlagot: kihaláselmélet, idegen polgárháború, szuperkatonák, ja bocs, az egész idegen gyarmatosítás csak kormányzati kamu, ja bocs, mégsem. A lényeg: rángatni a néző figyelmét ide-oda, hogy a seggén tartsák a kérdések, nem számít, ha amúgy rég semmi értelme az egésznek (így meggondolva, Damon Lindelof sokat köszönhet Chris Carternek).
A legtöbb rajongót ekkorra persze Mulder és Scully viszonya tartotta a képernyő előtt – és ott tényleg sikerült valami, eltalálták a karaktereket, eltalálták a köztük vibráló szexuális feszültséget, érzelmi konfliktusokat és humort. Más kérdés, hogy egy tízéves sztoriba hány kínosan szappanoperás „már majdnem csókolóztunk, de aztán megcsípett egy mutáns darázs/eszembe jutott valami fontos/bejött valaki az ajtón, és később valahogy fel se merült, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk” momentum fér bele hitelesen.
És most itt az új minisorozat: hat rész lesz belőle összesen, eddig kettő ment le, egy mitológia- és egy monster-of-the-week-epizód. Egyik rosszabb mint a másik.
Távolodjunk el egy kicsit attól, hogy az X-aktákról van szó, nézzük az írói/rendezői teljesítményt önmagában. Ordas klisék, rettenetesen szájba rágott gondolatok (amikor a tiszta energiaforrás/olaj témához Mulder a kétévesek kedvéért hozzáteszi a végkövetkeztetést a nagyvállalatokról, majdnem kiestem a székből fájdalmamban), csikorgó dialógusok, összecsapott sztori, buta és primitív dramaturgiai és vizuális megoldások tömkelege. Ez a két rész olyan, mintha tényleg a ’90-es évek elején készült volna, és ez kiábrándító. Gyerekek, ez akkoriban elment, de most 2016-ot írunk, hosszú évek óta arról harsog mindenki, hogy a tévé az új mozi, ott van az eredetiség, a feszültség, a merészség (igaz, ezt elsősorban a kábeles tartalmakra értik), de ez nektek nyilván nem tűnt fel, máskülönben nem hánytatok volna ide egy olyan lapos, lusta konzumszar-kivitelezést, amely már húsz éve is kezdett kimenni a divatból.
És persze nosztalgia az egész; már az első részbe erőlködve belehajigálnak minden címszavat, ami alapján egy negyven perces mozgókép X-aktáknak tűnik: plafonból lógó ceruzák, „az igazság odaát van”, összeesküvés, kísérletek, UFO általi emberrablások, Cigarettás ember, feszültség Mulder és Scully között. De az X-akták attól volt X-akták, hogy ezeket az elemeket átélhető történetekkel és érdekes karakterekkel kötötte össze. A plafonba állított ceruzák nem csak díszletként vagy poénként szolgáltak, rengeteget elmondtak Mulderről magáról – a karakterrajz még sok évad után, a végső mélyrepülések idején sem merült ki annyiban, hogy „ehh, leszarom” módon visszautalnak egy közönségkedvenc pillanatra. Ez így a fan service legocsmányabb, leglustább és félreértés ne essék, legkárosabb formája: hogy ti. nem kell sztorival meg karakterekkel törődni, elég, ha teleszórjuk a játékidőt utalásokkal, a néző meg elégedetten gratulálhat magának, hogy tudja, miről van szó.
Nem úszta meg a dolgot Mulder és Scully viszonya sem. Mivel a gyatra szappanopera-íróknak valamiért meggyőződésük, hogy párkapcsolatot nem lehet érdekesen, izgalmasan ábrázolni, vissza kellett rugdosni őket a „jó lenne, ha összejönnénk, de nem megy” állapotba. Megint csak köröznek egymás körül, megjegyzéseket tesznek, pillantásokat váltanak – de ezt már elnéztük korábban úgy nyolc évadon át. Jó lett volna végre látni, hogy mit kezdenek egymással, ha tényleg együtt vannak, és nem csak majdnem, és nem is csak névleg, körülmények által szétválasztva. Nem azért, hogy ezzel kielégítsék a szerelmük beteljesülésére vágyó rajongók igényeit, hanem azért, mert ez új lehetőségeket, irányokat adhatott volna a karaktereknek, új oldalukról mutathatta volna meg őket. Csak ahhoz ugye meg kellett volna írni a forgatókönyvet.
Ez viszont így olyan, mintha nem is Chris Carter munkája lenne, hanem olyasvalakié, aki sok évvel az ő távozása után lelketlenül kopírozza a munkáját a fejesek ukázára, és anélkül pipálgatja a kötelező hozzávalók felhasználását, hogy értené, mitől működött egykor ez az egész. Például megint behozzák az „idegen invázió csak kormányzati kamu” elméletet, amelyre a nevetségesen ostoba Mulder vacak fél perc után, mindenféle bizonyíték nélkül úgy ugrik rá, mint a teljes, megkérdőjelezhetetlen, totális igazságra.
De Mulderből egyébként is kilúgoztak mindent: teljesen lélektelenné vált, odalett minden karizmája, humora, egyedisége, ha nem Muldernek hívnák, és nem Duchovny játszaná (ami jobb is lenne, mert mintha hihetetlenül unná az egészet – akkora benne a színészi erő, mint egy romlott salátában), lehetne akárki más is. Scullyt egy fokkal jobban sikerült megtartani annak, aki volt, de az önmaga fontosságába szerelmes cselekmény túlságosan kapkod ahhoz, hogy érdemi lap jusson neki (a Skinner-díszletnél mondjuk még mindig jobban járt). Egyiküknek sincs egyetlen szál emlékezetes vagy akár csak említésre méltó jelenete, megnyilvánulása sem. Közös pillanataik kizárólag kilenc év rutinjából állnak.
Ideje lenne tényleg, végleg lezárni az X-aktákat, pontosabban újra se kellett volna nyitni őket. Elfáradt, kiöregedett, kiégett már benne mindenki, nincsenek új ötletek, új gondolatok, új témák, és a régebbieket is csak ostobán tudják felmelegíteni. Tematikáját és stílusát tekintve is menthetetlenül beleragadt az egész a ’90-es évekbe (attól, hogy van benne okostelefon, és 9/11-et meg Snowdent emlegetik, még nem lesz hirtelen modern a sorozat). Ez a mini csak egy félig már lebomlott hulla szájon át lélegeztetése.