Szakállas poén, de minden alkalommal, amikor Sean Bean szerepet kap egy filmben, felmerül a kérdés, vajon az új karakter gazdagítani fogja-e közkedvelt brit színészünk impresszív elhalálozási listáját (persze vannak kakukktojások, mint A marsi - ott még az is biztos volt életben maradásában, aki a könyvborítóra sem vetett pillantást). Nyilván jókora kockaság csak emiatt megnézni egy filmet, ám amikor meglátjuk, hogy az eddig huszonötször elhalálozott Mr. Bean neve is ott figyel a stáblistán, akarva-akaratlanul is megmozdul bennünk a kisördög - talán most is?
Korántsem elvetélt téma ezzel indítani a cikket, hiszen a tavalyi év végén hat részben levetített The Frankenstein Chronicles című sorozat alaptémája a halál, illetve annak kicselezése. Sean Bean mint John Marlott felügyelő a londoni folyami rendőrség kötelékében szolgál, miután leszerelt a Napóleon ellen vívott háborút követően. Megkeseredett, hitét vesztett ember: a szifilisz miatt kénytelen volt eltemetni feleségét és pici gyermeküket, így érthető, ha lelkére veszi egy kislány vízihullájának felbukkanását. Ez éppenséggel semmilyen hűhót nem kavarna, csakhogy a leányzó testét valaki nyolc különböző fiatal lány részeiből varrta össze.
A dolog azért is roppant kellemetlen, mert a belügyminiszter éppen történetünk kezdetén szeretné megszavaztatni az anatómiai törvényt, ez pedig könnyen alááshatja azt (akkoriban a gyilkosok hulláit volt csak szabad felboncolni, mivel tőlük Isten megtagadta a feltámadást, ám az orvostudomány fejlődésével és a kivégzések mérséklésével megnőtt a kereslet a testekre, és ezt az illegális testrablások igyekeztek kielégíteni; a helyzetnek az anatómiai törvény vetett véget, amely engedélyhez kötötte a boncolást). Így hát Marlott hamar a belügy szolgálatában leli magát, feladata pedig egyszerűnek hangzik: találja meg az emberi férc-szörnyeteg készítőjét.
Kezdetét veszi a nyomozás, és alámerülünk az 1827-es év Londonjának sáros, hosszúkabátos, keménykalapos, kőkemény akcentusos korába, amikor az istenfélés évszázados babonái frontális ütközést szenvedtek a modern tudományok szalmalángként terjedő téziseivel. Így aztán szinte adja magát, hogy a brit ITV Encore-on sugárzott The Frankenstein Chronicles nem pusztán címében idézi meg az őrült doktor történetét, hanem egyfajta fikció-a-fikcióban fogással a 19. századi London politikai, kulturális és közéleti nyüzsgését bolondítja meg vele. Mary Shelley korszakalkotó és gondolatébresztő regénye, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz - ki gondolta volna - egyik sarokköve a sorozatnak, ugyanis nem csupán maga a mű, hanem írója, sőt, kortársai is sorra tiszteletüket teszik az epizódokban.
És ne csak holmi történelmi cameóra gondoljunk, amellyel kamu valóságérzetet akartak kelteni: Marlott a nyomozása során nem csak a Frankenstein írónőjét, de William Blake-et is kihallgatja, eközben pedig izgalmas sztori ígéretétől hajtva egy Boz nevű zsurnaliszta lohol a nyomában, akiben Charles Dickensre ismerhetünk. Hármójuk szerepe szervesen befolyásolja mind a történetet, mind Marlott sorsát, hiszen az ügy jócskán túlmutat egy hibbant sebész titokban űzött kísérleteinél. Annak ellenére, hogy a felütés és az epizódok sarokpontjai erősen a horror felé tendálnak, a The Frankenstein Chronicles inkább marad a sötét, depresszív hangulatú thrillerek partján, noha érezhetően szívesen kacsintgat át a véres és misztikus túlpartra.
Összességében azonban java részt bűnügyi drámát látunk, ha nem is éppen a legkifinomultabbat, de mindenképpen figyelemre méltót, amelyet kellően jól eltalált ritmusban pörget fel egy-egy sokkoló vagy feszült jelenet. A reanimálás lehetőségének misztikuma és a detektív-történetek realizmusa felváltva kínálják magukat végső megoldásként, részről részre egyre inkább összebogozva Marlott fejében a valóságot a szifiliszre szedett higany okozta látomásokkal. Ehhez még adjuk hozzá a különböző alvilági alakok panoptikumát (a sírrablóktól kezdve a gyerekkereskedőkön át a gyilkos téglaégető családig), az eltérő politikai nézetek körmönfont konfrontálódását illetve a kor mohó tudományos érdeklődését, és egy hihetetlenül sokszínű és hangulatban gazdag képeslapot kapunk.
A The Frankenstein Chronicles legnagyobb érdeme a színészi játék mellett ugyanis a tömény atmoszféra. Az 1827-es év szinte kimászik a monitorról, füst, kosz, lószar és sár, fűtetlen kocsmákban látszó lehelet, kacskaringós sikátorok, mosdatlan kofák, bárdolatlan munkások, kipúderezett arisztokraták - van itt minden, amit a Viktoriánus Határozó Kézikönyv csak magában foglal. És ha már színészek: Sean Bean nagyszerű a nyúzott, démonaival küszködő felügyelőként, ha kell, meghunyászkodik a felsőbb körök előtt, de rendíthetetlenül keresi a gyilkos tudóst, és hogy ne ismételje unalomig a megtört családapa sztereotípiáját, emberi oldalát is feltárja egy Flora nevű árva lány (Eloise Smyth) befogadásával, illetve Nightingale közrendőr (Richie Campbell) kommandírozásával. Utóbbival való kapcsolata leheletfinom, alig érzékelhető átmenetekkel változik a teljesen idegenből a bajtársiasságig, és ebben Campbell ugyanakkora részt vállal, mint maga Bean.
De a legszebb az egészben, hogy ez a különös elegy, ez a több testrészből összevarrt teremtmény működik, él és nem is akárhogy. Egy korszak meggyőző illúziója, egy rejtélyes, lebilincselő történet, kiváló színészek, magával ragadó hangulat - mind sebészi pontossággal illesztve egymáshoz, hogy Viktor Frankenstein szörnyetegéhez hasonlóan galvanizált csókkal keljen életre. A The Frankenstein Chroniclesben egyértelműen ott van ez a szikra, és ha nem is minden pillanatában lobban be, a képi és a zenei világ (a nyitózene egyszerűen remek) összhatása kitartó és egyszersmind hatékony sétabotként funkcionál.
És hogy Sean Bean meghal-e a végén? Csak semmi spoiler kérem, úriemberek vagyunk!