Maszkos, gépfegyveres férfiak a semmi közepén, Mexikóban, az
éj leple alatt arról beszélnek, hogy miért foglalkoznak meth főzéssel – mert
szegénységben nőttek fel, mert nincs más lehetőségük, de lényegében: mert miért
ne. Kereslet van rá, főleg Amerikában, akkor meg miről beszélünk? Mesélik, hogy
– mintha csak a Breaking Bad szivárgott volna be a valóságba – egy amerikai, kémikus
apa és fia tanította őket a katyvasztásra. Egyszerű, dolgozó emberek benyomását
keltik (már ha eltekintünk a fegyverektől meg egyebektől). Persze a lemészárolt
ártatlanokat, a sziklához erőből hozzácsapott, majd kútba hajított kisbabákat
nem említik. Arról majd az áldozatok rokonai, a túlélők beszélnek.
Matthew Heineman idén Oscarra jelölt dokumentumfilmje nagyjából olyan erővel és feszültséggel viszi el nézőt a mexikói drogkartellek világába, ahogy a Sicario abban a bizonyos határátkelős jelenetben – és aztán a Sicarióval ellentétben otthagyja. A Cartel Land két párhuzamos szálon fut, és a kartellekkel szembeszálló önkéntes harcosok, önbíráskodók témáját járja körbe a határ mindkét oldalán.
Egyrészt adott Tim Foley, aki a 2008-as válság után kiábrándulva érkezett az arizonai határra, hogy saját szakállára megakadályozza az amerikaiak elől a fizikai munkákat elhappoló, és még adót sem fizető mexikóiak illegális bevándorlását – de aztán látta, hogy arrafelé az egyre agresszívebben terjeszkedő kartellek jelentik az igazi problémát, és saját kis milíciát (Arizona Border Recon) épített fel a zargatásukra. Mert szép és jó, hogy van az országnak rendőrsége, csak ha azon az elhagyatott vidéken kihívja őket, másfél óra, míg odaérnek. Már amennyiben elindulnak egyáltalán.
Másrészt ott van Dr. Manuel Mireles, aki a határ túlsó oldalán alapítja meg az Autodefensas nevű önbíráskodó csoportot, hogy kiűzze Mexikó egy déli tartományának városaiból az azokat uraló kartelleket. Mirelesnek (aki egyébként praktizáló sebész) nincsenek illúziói, tudja, hogy a kormány, a rendőrség és a szövetségiek mind, kisebb-nagyobb mértékben a drogbárók zsebében vannak, így a tisztes polgárokra marad, hogy megbirkózzanak a problémával.
A két szál közül az amerikai a kevésbé érdekes, már csak eseménytelensége miatt is: Foley járőrözik a határ mentén, elmélkedik a gyökeresen elbaszott helyzetről, saját hátteréről (erőszakos, abuzáló apa, avagy amikor az unalmas drámaklisé maga a valóság), és társaival megpróbálja elcsípni a kartellek felderítőit – legnagyobb győzelmük az, ha néha a puszta jelenlétükkel sikerül megakadályozniuk, hogy áthozzák az aktuális drogszállítmányt a határon (hogy aztán valószínűleg áthozzák másnap máshol, vagy akár ugyanott).
Mireles csapata azonban nem védekezésre rendezkedett be, hanem (ellen)támadásra: aktívan kutatják a városokban megtelepedett kartellvezéreket, és keményen le is csapnak rájuk. Heineman és stábja fáradhatatlanul, rettenthetetlenül, hónapokon át követik, dokumentálják az Autodefensas hadjáratát, és nyilván a kitartásuknak és a szerencséjüknek egyszerre köszönhetik, hogy a felvett anyagból idővel egy komplett, feszes és kemény játékfilmes narratíva állt össze, amelynek van eleje, közepe és vége. Tudatosan rá is játszanak erre a thrillerszerű zenével, a lenyűgöző vizualitással, az ügyes vágóképekkel, a grandiózus légi felvételekkel – a mozis élménynek köszönhetően nem egyszer felejted el, hogy dokumentumfilmet látsz.
A Cartel Land kíméletlen őszinteséggel és nyíltsággal beszél a kartellek uralta területeken tomboló brutalitásról, erőszakról, egész nagycsaládok komplett kiirtásáról – miközben a hatóságok nem tudnak, illetve adott esetben nem is akarnak tenni semmi. Nem csoda, hogy ilyen körülmények közt a nép hősként ünnepli Mirelest, és az emberek a főtéren ujjongják körül a városukat megmentő szabadcsapatot. Az ország elszánt, becsületes fiai felkelnek a hazájukat nyomorgató zsarnokság ellen – milyen szép történet.
Természetesen bullshit az egész.
Nem mintha a karizmatikus, már-már sztárszerű Mireles szándékai nem lennének tiszták és őszinték, de amikor kioktatja az embereit, hogy nem válhatnak olyanná, mint az ellenségeik, mintha mélyen belül már maga is tudná, milyen útra lépett, és hogy milyen sors vár az Autodefensasra: megszoksz (beolvadsz a rendsezrbe) vagy megszöksz (elpusztulsz). Heineman tudatosan (és nagyon okosan) építi fel úgy a filmet, hogy a ronda fordulópont felé tartó események alakulásával párhuzamosan lebbenjen fel a fátyol az önbíráskodók tevékenységének árnyoldalairól.
Először csak a nemes címszavak vannak, meg a segíteni akarás, a jogos ön- és hazavédelem. Aztán kicsit jobban elmerülünk az Autodefensas napi tevékenységében: verések, kínzás, kivégzések, fegyveres összecsapások, tűzzel tűz ellen. A „megmentőiket” ünneplő kisváros néhány tagja kifakad rájuk: senki sem kérte, hogy idejöjjenek, és „felszabadítsák” őket, egyáltalán kik ők, hogy csak úgy a kezükbe veszik a törvényt, a nyílt utcán tisztogatják a fegyvereiket, és a feleségeik, lányaik körül legyeskednek?
A doku elején Foley kifejti, hogy az ’önbíráskodó’ szót a média szennyezte be, de érezzük mi, hogy ez a megállapítás problémás. Elvégre az Ariozna Border Recon nem egy tagjáról lesüt a rasszizmus, és legalább egyik megszólalójuk szavaiból világos, hogy legszívesebben nem csak a kartell tagjait hajítaná be az óceánba, hanem a mexikóiakat úgy általában, és ha már úgyis benne van, akkor küldené utána a feketéket, a barnákat, a sárgákat és mindenkit, aki nem fér bele az „amerikai” gyűjtőszónak az ő fejében élő jelentésébe. A Cartel Land minden kommentár, narráció nélkül, pusztán az alanyait követve és beszéltetve mutatja meg a törvényen kívüliek ellen törvényen kívül harcoló önbíráskodók erkölcsi, sőt, abszolút kudarcát.
De Foley szavaira az Autodefensas története cáfol csak rá igazán csúnyán: a határok elmosódnak, a moralitás elszürkül, és a végén ott áll egy férfi valamilyen félkatonai egyenruhában, és maga is zavarodottan vakarja a fejét, mert azt sem tudja, hogy most akkor a kormánynak dolgozik, vagy a kartellnek, vagy az Autodefensasnak. És mielőtt azt hinnéd, hogy ez valami bohózat: nem, ez még mindig egy dokumentumfilm. Egyszerűen ilyen kifürkészhetetlen, navigálhatatlan a drogháború frontja: a kezdetben egyszerű, őszinte célok is belevesznek a mindent átható és megrontó korrupció, a háttérbeli, a harcoló közkatonák számára láthatatlan alvilági-politikai-igazságszolgáltatási összefonódások mocsarába.
Még ha feltételezzük is, hogy az alkotók esetleg éltek némi „kreatív” ténymanipulációval, dramaturgiai csúsztatással, még ha tudjuk is, hogy a megfigyelt ember, aki tisztában van vele, hogy megfigyelik, eleve másképp viselkedik, mint normál esetben, a Cartel Land ábrázolta világ akkor is iszonyúan súlyos és letaglózó. És persze véletlenül sem tud szolgálni semmilyen megoldással vagy megnyugtató kommentárral. Hogyan is tudna?